Családon belüli szexuális abúzus érintettjeiről készült dokumentumfilm Erdélyben: a közösség elítélte őket, amiért megszólaltak

2022. december 12. – 07:16

frissítve

Családon belüli szexuális abúzus érintettjeiről készült dokumentumfilm Erdélyben: a közösség elítélte őket, amiért megszólaltak
Püsök Botond – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

A Túl közel azt mutatja meg, hogyan harcol egy egyedülálló anya azért, hogy segítsen serdülő lányának túllépni a szexuális bántalmazás traumáján, és hogyan nehezíti a gyógyulás folyamatát a közösség. Az Erdélyben forgatott, román-magyar koprodukcióban készült dokumentumfilmről Püsök Botond rendezőt kérdeztük.

„Szerencsére a mi falunkban sosem fordult elő ilyesmi” – szól az egyik emlékezetes mondat azok közül, amelyeket Püsök Botondnak mondtak annak az erdélyi falunak a lakói, ahol néhány évvel korábban élettársa gyermekének szexuális bántalmazása miatt elítéltek egy férfit. Bár tettét bevallotta, az elkövető körül mégis összezár a közösség, mert a helyi pap fia. Az áldozatnak és anyjának a bírósági végzés ellenére sem hisznek, mert ők nem helybéliek, ráadásul szerintük, mint az egyik helyi pedagógus is kifejti, az anya foglalkozására utalva: „egy színésznő nem arra való, hogy felneveljen egy gyermeket”.

A közösség tagadó, áldozathibáztató viszonyulása mellett a film megmutatja azt is, hogy a romániai jogrendszer nem elég támogató az áldozatokkal szemben: bár az anya tájékozott és vannak segítői, így is nehezen jut el a megoldásig. Püsök Botond mindezt a család intimitásából láttatja, kamerája legtöbbször úgy figyeli a szereplőket, mintha ő maga is családtag lenne.

A rendező-operatőr mintegy 100 óra nyersanyagból jutott el Bacskai Brigitta társ-íróval és vágóval a 85 perces alkotásig. A film a romániai Luna Film (Irina Malcea) és a magyarországi Spot Productions (S. Takács András, Cseke Eszter) produkciója. Nemzetközi bemutatója a Szarajevói Filmfesztiválon volt, nemrég pedig a legjobb nemzetközi dokumentumfilmnek járó díjat nyerte el a nagyszebeni Astra Filmfesztiválon.

Megpróbáltam felidézni, hogy milyen hasonló témájú, kelet-európai dokumentumfilmekkel találkoztam, és a magyarországi Visszatérés Epipóba, illetve a moldovai Nanu Tudor jutott eszembe. Mondhatjuk, hogy elsőként nyúltál az abúzus témájához filmesként Erdélyben?

Nem tudom kijelenteni, bár próbáltam én is utánajárni, és valóban nem találtam ilyen filmet – ettől függetlenül lehet, hogy létezik. De nem volt bennem semmi ilyesmi, hogy ez most egy olyan téma, ami érdekel, és ebbe bele kell ásnom magam. Sőt, ha ez lett volna bennem, ha belegondolok, hogy a következő öt évem erről fog szólni, akkor nem kezdek neki. Úgy kezdtem bele, hogy itt gyógyulásról van szó, és olyan emberi érzésekről, amikről nem beszélünk, amiket szeretünk inkább a szőnyeg alá söpörni. Illetve olyan karakterekről, akik olyan élethelyzetnek voltak kitéve, ami nagyon traumatikus, ugyanakkor megerősít, és ez nagyon inspiráló volt.

Hogy találtál rá a szereplőidre?

Andreával ismertük egymást, mert dolgoztunk együtt egy kisfilmen. Barátságos viszonyt ápoltunk, sokat beszéltünk a filmekről, művészetről, közös volt az érdeklődési körünk, és egyszer csak úgy döntött, hogy elmeséli ezt a történetet az életéből. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy hogyan lehetne feldolgozni.

Túl közel – Fotó: Luna Films / Spot Productions
Túl közel – Fotó: Luna Films / Spot Productions

Lehet, hogy olyan szándékkal is mesélte el neked, hogy valamilyen formában megmutathassa a nyilvánosság előtt?

Igen, ő és a lánya is a traumafeldolgozás egy olyan fázisában voltak, amikor már szükségét érezték annak, hogy beszéljenek arról, ami történt. Ez nagy előrelépés volt nekik, nagyon-nagyon akarták, egyrészt azért, hogy megtörjék a tabusítást, ami a téma körül van, másrészt azért, hogy próbáljanak segíteni másokon. Eleinte Andrea azon gondolkodott, hogy írna róla, de ez nem állt túl közel a személyéhez, én meg akkoriban kezdtem el inkább elmélyülni a dokumentumfilmezés folyamatában. 2017-ben kezdtünk el forgatni, és akkor én már a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező mesterszakán tanultam.

Püsök Botond Kolozsváron diplomázott filmrendezőként a Sapientia EMTE Filmművészet, Fotóművészet, Média szakán. 2016-ban az Angela című dokumentumfilmje legjobb rendezői díjat nyert az Astra Nemzetközi Filmfesztiválon, valamit a DocuArt Filmfesztiválon. Tanulmányait tovább folytatva, 2020-ban diplomázott a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező mesterszakán. Első egészestés dokumentumfilmjét, a Túl közelt (Too Close) a Szarajevói Filmfesztiválon mutatták be 2022-ben, az Astra Filmfesztiválon pedig elnyerte a legjobb nemzetközi dokumentumfilmnek járó díjat.

Tehát körülbelül öt évig készült a dokumentumfilm. Voltak olyan fordulópontok ez alatt a hosszú idő alatt, amikor úgy érezted, hogy válságba került a projekt? Mi lendített tovább?

Mivel ilyen hosszú ideig forgattunk együtt, mondhatni, hogy amit ők válságként éltek meg, azt én is, még akkor is, ha igyekszem differenciálni a saját érzéseimet a szereplőimétől. Megrázó téma, állandó konfliktusokkal, érzelmileg nagyon feszült helyzetekben voltak, voltunk, ezért folyamatosan voltak válsághelyzetek. Szerintem főleg az az érdekes kérdés, hogy ők hogy tudtak ebből kimászni.

Egyrészt volt egy nagyon erős belső drive-juk, hogy annak ellenére, hogy bizonyos nézőpontból kiközösítve éltek – nagyon sokan elítélték, hogy felszólaltak – , ne hagyják, hogy ez megpecsételje őket, hanem kilépjenek ebből, és segítsenek másokon. Sokkal erősebb volt ez az érzés, mint az, hogy az áldozatszerepet éljék meg állandó jelleggel. Másrészt segítséget is kértek és kaptak, Andrea és a lánya is járt terápiára. Úgy gondolom, hogy ilyen esetben a szakmai segítség nagyon-nagyon fontos.

Én pedig… még mielőtt elkezdtem forgatni, volt egy hosszú felkészülési periódusom, amikor konzultáltam terapeutákkal, más túlélőkkel, olvastam nagyon sok szakpszichológiát abúzusesetekről, sok dokumentum- és fikciós filmet néztem meg ebben a témában. Ez valamennyi tudással felvértez, hogy milyen az, amikor huzamos ideig kiteszed magad egy ilyen helyzetnek filmesként, ugyanakkor magára az élményre mégsem készít fel. Úgyhogy a forgatás második évében én is szupervíziós segítséget kértem, szükségem volt arra, hogy időnként szakemberrel konzultáljak.

Ráadásul hozzád közeliek voltak a szereplők, ez még hozzátehetett ahhoz, hogy kevésbé tudd kívülről nézni a történetet.

Igen, közeliek voltak, ezért is érintett meg a dolog, de a szándék is az volt, hogy filmnyelvileg annyira közel hozzam őket a nézőkhöz, mint amennyire hozzám közel voltak, mintha Andrea a testvérük vagy a szülőjük lenne, mert azt tapasztaltam, hogy a korábbi filmekben többnyire ismeretterjesztős vagy oknyomozós eszközökkel nyúltak a témához, és az nem mindig a legerősebb módszer ahhoz, hogy átéljük azt, amit az abúzus áldozatai átélnek.

Nagyon nehéz a téma, általában az emberek távol tartják maguktól, úgy gondolják, hogy csak olyanokkal fordulhat elő, akik bizonyos szociális helyzetben, vagy pszichológiai állapotban vannak, hogy valami oka van, és sose gondolnák, hogy a saját családjukban ilyesmi megtörténhet. Mégis az esetszámokat illetően az európai országok közül Románia toplistás. Ezért tartottam fontosnak, hogy ez egy karakterközpontú, megfigyelő dokumentumfilm legyen, ahol a szereplők működésén, nézőpontján van a hangsúly.

Nehéz lehet ilyenkor megtalálni az egyensúlyt a kiskorú áldozat védelme és a tabutéma kibeszélése között. Ilyen szempontból milyen döntéseket hoztál vagy hoztatok közösen a szereplőkkel?

Mindig közösen hoztuk meg a döntéseket a szereplőimmel, sosem hoztam egyedül döntést, ez rendkívül fontos volt, pont a téma érzékenysége miatt, meg amiatt is, hogy gyerekek is vannak benne. Ez egy organikus folyamat volt, ami az elején úgy indult, hogy csak Andreával forgatok, aztán idővel, ahogy beszéltünk róla, azt éreztük, hogy nem lenne teljes a történetük, hogyha családként nem lennének benne. Ez Andrea lányának is nagyon-nagyon fontos volt, ő volt az, aki igazából nagyon korán hangot adott annak a gondolatnak, hogy már ha egy embernek is segítünk ezzel, akkor megéri megcsinálni. Most már a 18 évet is betöltötte, és azt látni, hogy megtapasztalta, hogy segít a film másokon, hogy a bemutató után mennyien kapcsolódtak hozzá, mennyien osztják meg a saját történeteiket, és ez beteljesülés számukra, meg a csapat számára is.

Hangsúlyosan jelen van a filmben, hogy hogyan kezeli Andreáék helyzetét annak a falunak a közössége, ahol élnek. Mikor döntöttél úgy, hogy a közösség reakcióit is bevonod a filmbe?

Ez az első perctől nagyon fontos volt számomra, mert erős része a szereplők történetének. Nem csak az agresszor fordította fel az életüket, hanem volt egy közösség is, amelyik tovább nehezítette a helyzetüket azáltal, hogy nem hitték el, ami történt. Andreát és a lányát is hazugnak nevezték, mindezt úgy, hogy az agresszor jogerősen el volt ítélve letöltendő börtönbüntetésre. Ez szerintem sokat elárul arról, hogy hogyan viszonyulunk közösségként az áldozatokhoz, hogy sokkal inkább kiállunk az erősebb fél mellett, még akkor is, ha az egy agresszor, minthogy megpróbáljuk megérteni, hogy mi az, amin az áldozat keresztülment.

Ez egy olyan vélemény volt, amit a falu lakói vállaltak?

Nagyon sokan, igen. Nyilván nem volt könnyű ezt filmezni, de úgy gondoltam, hogy fontos, hogy erről beszéljenek. Hosszú folyamat volt, házról házra jártam a faluban, sok embert megközelítettem, és kevesen voltak azok, akik a hangfelvételt vállalták, még kevesebben azok, akik a kamerát is. Sokan beszéltek velem off the record. Nyilván a falu „hangja” azokból áll, akik végül vállalták a felvételt.

Sokat gondolkoztam filmezés előtt, hogy pszichológiai szempontból, hogy tudom megközelíteni ezt az egész dolgot. Van egy agresszor, aki bántalmazott egy gyermeket, jogerősen el volt ítélve saját vallomása alapján, és ezután sem hiszik el az emberek, hogy megtörtént. Miért van ez? Az egyik oka az a pszichológiai alapműködés, hogy az erősebbik felet pártolják, de itt ehhez hozzáadódott az agresszor presztízse, ő ugyanis egy papcsalád tagja. Ha igaznak fogadják el a történteket, akkor az emberek nagyon sok mindent meg kellene kérdőjelezzenek saját magukban, az önismeretükben.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Nagyon nehéz szembenézés lehet, hogy a gyermek, akivel ez megtörtént, veszi a bátorságot, mint egy kis harcos, hogy beszéljen róla, megpróbál túlélni és jobban lenni, és akkor a közösség nem segít, hanem ráadásul meghazudtolja. Ezt nevezik második erőszaknak, amikor nem hiszik el, hogy megtörtént. Ezért is csodálom Andreáékat, mert Andrea hitt a lányában, és szülőként megtette a szükséges lépéseket, ilyen körülmények között is.

Hogy lehetne ezen a közösségi hozzáálláson változtatni?

Azt fontos kijelentenem, hogy ezek az események, amik megtörténtek, magukért beszélnek, mi egyszerűen csak megfigyeltük ezt a jelenséget, ennek a pszichológiáját, filmesként tükröt tartok ennek a gondolkodásnak, és hogy ezután ki mit visz el belőle, az rajta múlik. Szóval nem tudnék konkrét választ adni erre, hogy mi lehet a megoldás. De azt tudom, hogy azáltal, hogy Andreáék hajlandóak voltak erről beszélni, hogy mi csapatként hajlandóak voltunk ezt a projektet ennyi éven keresztül tolni, megnyitottunk egy kaput, és azok, akik megnézik a filmet, ha nyitottak rá, akkor el tudnak vinni belőle valamit.

Miért döntöttél úgy, hogy nem lokalizálod konkrétan a történetet?

Számomra nagyon-nagyon fontos volt, hogy ez egy univerzális film legyen. Ez nem egy lokális téma, világszerte előfordul, csak nyugatabbra más a jogrendszer, máshogy kezelik ezeket az eseteket, máshogy viszonyulnak az agresszorhoz, aki nagyon sok évig börtönben ül. Az áldozatokat felkarolják, sok segítséget kapnak. Sok kelet-európai országban, főleg a rurális közösségekben, ez teljesen másképpen működik, létezik egy túlélőket megszégyenítő kultúra, ez lényegében bármelyik ilyen közösségben megtörténhet, és meg is történik, ezért fontos volt számomra, hogy a film minél több emberhez tudjon szólni.

A közösség viszonyulásán túl beleláttál abba is, hogy a rendszer hogyan viszonyul Romániában az abúzus áldozataihoz. Milyen hiányosságok vannak?

Amit észrevettem túlélőkkel beszélgetve, hogy általában, amikor megtörténik a szexuális abúzus gyerekek ellen, vagy a nemi erőszak, akkor nagyon sokan nem tudják, hogy kihez forduljanak. A rendőrséghez, ügyvédhez, pszichológushoz vagy orvoshoz bizonyítékért? Mit kell ilyenkor csinálni? Van egy ilyen tájékozatlanság ekörül, és szerintem a hatóságoknak is a feladata, hogy ezen változtassanak.

Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a civil szférából nagyon sok szervezet foglalkozik ezzel a témával, de nemigen vannak benne a köztudatban. Segélyvonal létezik, de erről sem tudnak az emberek. Meg kell keresni ezeket, utána kell járni. A film kapcsán dolgozunk egy impakt kampányon, ami nem a szokványos forgalmazást jelenti, hanem külön szakember, az impakt producer dolgozik azon, hogy a filmet eljuttassa ezekhez a szervezetekhez, és ezzel elinduljon egy diskurzus. Megpróbáljuk nemzetközi szervezetekkel is felvenni a kapcsolatot, de elsősorban román szervezetekkel működnénk együtt.

Abban a közösségben, ahol megtörtént az eset, látható lesz majd a film?

Ez a szereplők és a produkciós csapat közös döntésétől függ.

Hova jut el már biztosan?

Romániában eddig két filmfesztiválon szerepelt, az Astra Filmfesztiválon és a Les Films de Cannes à Bucarest fesztiválon, és jövő márciustól vetítik mozikban, Magyarországon pedig január végétől lesz látható.

Ha gyermekbántalmazás miatt segítségre van szüksége, hívja az áldozatok megsegítése céljából működtetett, éjjel-nappal tárcsázható 119-es segélyhívószámot. Arról, hogy milyen esetekben kell segítséget kérni, itt tájékozódhat.