Nemcsak csokit hozott a Mikulás: dalauzi, birsalmasajt és virgács is jutott mindenkinek

Azt nem mondhatom, hogy gyerekként minden percét élveztem, mert például csizmát pucolni nem volt különösebben izgalmas. Márpedig a Mikulás állítólag csak tiszta cipőbe tett ajándékot. Aztán teljesen érthetetlen és logikátlan módon december 5-e volt az egyetlen nap az évben, amikor hirtelen fontossá vált, hogy különösen nagy rendet tegyünk a szobánkban. Olyannyira, hogy édesapa bejött és ellenőrizte.

Ha még nem volt elég rend, leült az ágyra és egyenként mutogatott rá a még elől lévő játékokra. Amikor azzal próbálkoztunk, hogy mindent besepertünk az ágy alá, ő bedugott valami hosszú botot és kitolta az összes játékot. Mi nem értettük az egész cirkuszt, pedig húznia kellett az időt, hogy édesanyának legyen ideje rendezkedni. Mert amíg nekünk a renddel kellett foglalatoskodnunk, addig megérkezett a Mikulás. A nappaliba, ahol a cipők sorakoztak. Mindig sietve távozott, az ajtót sem volt ideje becsukni maga mögött.

Megvolt a „mikulásnapi koreográfia”, amin mi minden évben rácsodálkoztunk. A nyitott erkélyajtóra például, amit én magamban azonnal tovább is szőttem. Elképzeltem, ahogy nagy sietve jön-megy, pakol, és nekem ez bőven elég volt. Nem kellett látnom, nem leskelődtem. Akkoriban még minden mesét elhittem úgy, ahogy nekem mondták.

A cipők dugig voltak, édesanyáék akkor már hónapok óta gyűjtögették az édességeket. Édesanya jó helyen dolgozott, a törvényszék irattárában. Ő mindenkihez kedves volt és igyekezett segíteni a sok teljesen tanácstalan emberen. Abban a hatalmas épületben, a rengeteg kétségbeesett, azt sem tudja hol van és mit kell tennie ember számára lett édesanya majdnem az egyetlen reménysugár. Ő volt az, aki türelmes volt, kedves, tudta és megmondta, mi hol van és mit kell tenni.

Ezek az emberek végtelenül hálásak voltak, a kedvességet olykor egy-egy szappannal, tábla csokoládéval vagy negyed kiló kávéval viszonozták. Csupa olyasmivel, ami akkoriban valutának számított, és nem lehetett kapni a boltban. Mi szerencsés gyerekeknek számítottunk, a rendszeres, napi „hoztál valamit?” kérdés sokszor nem fölöslegesen hangzott el. Örültünk persze mindennek, hiszen megszagolni egy zöldalma szappant is maga volt a gyönyörűség, de a legnagyobb boldogságot mi is a csokoládéban láttuk.

Édesanya szeptembertől már nem mindent adott oda azonnal. A szekrény mélyén gyűltek az ajándéknak szánt dolgok.

Ezen kívül fontos beszerzési forrásnak számított magyarországi barátaink rokona, aki minden novemberben megérkezett a hatalmas bőröndnyi „csempészáruval”. Nem tudom, hogyan csinálta, hogyan jutott át a határon, de mellékkeresetként évente három-négy alkalommal hatalmas pakkokkal érkezett, és azokat a helyi barátok segítségével eladta. Főleg édességeket hozott, meg olyan kincseket, mint vegeta, delikát, piros arany, gulyáskrém. Nagy volt a kockázat, de soha nem buktak le, nem jelentette fel őket senki.

Az életünk része volt, hogy amikor megérkezett Magyarországról Lenke, akkor mindenki elkezdett suttogni. Az óvatosságot megtanultuk, de félni nem féltünk. Kolozsváron, a mi környezetünkben, szinte mindenkinek voltak olyan magyarországi barátai vagy rokonai, akik időről időre meglátogatták őket és nálunk laktak anélkül, hogy bejelentettük volna a hatóságoknak, ahogyan az elő volt írva.

Szóval Lenkének köszönhetően tudott hozni a Mikulás magyarországi csokimikulást, golyórágógumit, Boci csokit, azt a régi fajtát, ami még sztaniolba és papírba volt csomagolva, nem műanyagba. És általában volt piros mogyorós is. A román édességek közül a Kandia csokoládéra emlékszem. Biztos volt még más is, de azok vagy nem voltak annyira finomak, vagy nem csillogtak annyira, hogy mélyebb nyomot hagyjanak bennem. És persze virgács is volt. Ahogy teltek az évek, egyre kisebb, de soha nem maradt el.

A mi családunkban a Mikulás külön érkezett a nagyszülőkhöz is. Apai nagyanyáméknál szintén édességet hozott. Nekik is megvoltak a beszerzési forrásaik, ők viszont nagyon titokban tartották azok kilétét. Az önbizalmukat növelte, hogy olyasmiket tudtak beszerezni, amiket akárki nem, és semmilyen részletet nem árultak el. Magyarországi csokoládét náluk is mindig találtunk a csomagban. Mindig ugyanolyat: Africanát, egy ananászos krémmel töltött étcsokoládét, és egy mogyorókrémmel töltött tejnugátot.

Az anyai nagymamáéknál hat csomag sorakozott az ablakban, a hat unokának. Nagymama nagyon kreatív volt, már a csomagolást is ő készítette. Általában varrt valamilyen kis zsákocskát vagy szatyrot, abba rejtette a saját készítésű ajándékokat. Sütött mézeskalácsot, készített dalauzit, azaz örmény grillázst. Volt a csomagban birsalmasajt, amit szintén süteménykiszúróval vágott ki. Dió, alma is előkerült a zsákból, és mindenkinek járt egy alma testű, dió fejű, vatta szakállú Szent Miklós.

A mikulásjárásnak csak egyik része volt az ajándék. Mi gyerekek természetesen azoknak örültünk a legjobban. Ahogy nőttem, úgy tudatosodott, hogy mekkora ajándék volt a rengeteg történet, amelyet ilyenkor meséltek. Nagymamáék és anyukámék felidézték az ő gyerekkorukat. Azt, hogy náluk hogyan zajlottak a téli ünnepek, ki mire emlékezett. Hogyan készültek a szaloncukrok és a többi házi dísz. Kinek mi volt a feladata. Hogy Székelyföldről csomagban érkezett a frissen vágott nyúl, decemberben annyira hideg volt, hogy nem romlott meg. Rendszeresen járatot kellett vágni a hóba, hogy el lehessen jutni a kapuig. Hogy december elején már elkészült az udvaron a saját korcsolyapálya.

Hallgatva ezeket a történeteket úgy tűnt, a mi családunkban mindenkinek a legboldogabb gyerekkora volt. Senki nem szenvedett hiányt semmiben, minden varázslatos volt. Azzal, hogy mennyire nem volt így, csak később szembesültem. Felnőttként hallottam meg és olvastam ki a sok vidámság között bujkáló szomorúságot, sokszor rettenetes történetet. Felnőttként értettem meg, hogy ki mit és miért titkol.

De akkorra már a kezemben volt az egyik legnagyobb ajándék, amit gyerekként kaphattam. Tudtam örülni az ünnepeknek. Ma is a szép oldalukat látom. Szeretem, hogy a mai napig tiszta szívből tudom szeretni.