Szilvásgombóc nélkül nem volt ősz, hordós káposzta nélkül nem jött a tél

A konyhában történő dolgok mindenkinél ugyanakkor történtek. Nagyjából egy időben főzték be a sárgabarackot, ugyanakkor készültek a zakuszkák. Mintha Erdély összes háziasszonya összebeszélt volna, az uborkákat is egyszerre kezdték el savanyítani. Persze, ennek volt magyarázata: amikor beérett, és árulni kezdték a piacon, a háziasszonyok megszólítva érezték magukat, és azonnal cselekedtek. Bevásároltak, elraktak. Mindennek elrendelt ideje volt, a szabadságokat is a zöldség- és gyümölcséréshez igazították. Olyan nem volt, hogy valami kimaradjon, mert attól is egyformán rettegtek, hogy tél közepén, egyszer csak ott maradnak üres kamrával, mindenféle tartalék nélkül, és akkor mi lesz.

De nem csak a befőzés történt egyszerre. Voltak ételek is, amelyeknek ha eljött az ideje, mindenkinél az volt ebédre. Tavasszal a spenót, nyáron a lecsó, töltött paprika és zöldpaszuly leves, ősszel a szilvásgombóc.

Ez utóbbi például kizárólag akkor készült, amikor már beérett a besztercei szilva, vagyis késő nyáron, kora ősszel. Ugyanis szilvásgombóc csakis besztercei szilvából készült, semmiképpen nem másik fajtából, főleg nem barackból. Mert a nagymamáim ugyan nyitottak voltak az új ízekre, de voltak olyan ételek, amelyeket elképzelni nem lehetett volna másképp, máskor. Szilvásgombóc nem besztercei szilvából egyenlő volt az elképzelhetetlennel, vagyis olyan nem volt.

A szilvásgombócot nálunk sok-sok évig kizárólag a nagymamáim készítették. Volt pár étel, amit csak a nagymamák főztek, ameddig bírták erővel. Az ő idejükbe belefért, meg hát így övék lett az a boldogság, hogy az ebédjüket mindenki szereti. Apai nagyanyám, egy-egy szezonban hetente dobott össze 120–140 darab falatnyi gombócot, majd elégedetten ült az asztalfőn, és figyelte, ahogy az öcsém megeszik együltében hatvanat.

A szilvásgombóc készítésnek több irányzata volt, családon belül is. Apai nagyanyám összegyúrta a krumplis tésztát, kinyújtotta, négyzetekre vágta. Mindegyik közepébe tett egy szilvát, majd egyenként tenyerébe fektette a szilvás tésztakockákat. Először a tészta négy sarkát hajtotta rá a szilvára, összenyomkodta, majd a tészta széleit is, ahol kilátszott a gyümölcs. Végül két tenyere között gombóccá formálta. Másik nagymamám rudakat formált a tésztából, korongokat vágott, abba nyomta a szilvát, bebugyolálta tésztával, majd jött a végén a gombóccá formálás. Természetesen az apai nagyanyám gombóca volt a kisebb, de az övénél parányibb a világon nem létezett, ő ebből űzött sportot, a falatnyi gombócok, töltelékek, töltött ételek készítésében volt világbajnok.

Az őszi tevékenységek közé tartozott a csipkebogyó szedés is. Mi a kajszibarackból és hecsedliből készült ízeket szerettük, ebből készült nagyobb adag. Így nem volt elhanyagolható az a mennyiség, amit le kellett szednünk. De akkoriban csipkebogyóért is egyszerre indult el mindenki, akkor amikor már a hajnalok fagyosak voltak, a gyümölcsöt kicsit megcsípte a hideg, és megpuhult. A gyümölcsök érésének megfigyelését hónapokkal korábban elkezdtük, mire eljött az ideje, mindenki pontosan tudta, hol nőttek a legnagyobbra a bogyók, merre van a legjobb termés. A férfiak nagy hátizsákokkal indultak útnak, a nőknél és a gyerekeknél kisebb kosarak, szatyrok voltak.

Csipkebogyót szedni nem leányálom, mi azonban tántoríthatatlanok voltunk, a vágy, hogy tele legyen a kamrapolc, és a félelem, hogy nem lesz mit a palacsintára kennünk, olyan erős ösztönzőerővé egyesült, hogy semmi nem számított. Eshetett, fújhatott, fagyhatott, ha mi elhatároztuk, hogy hecsedlit fogunk szedni, akkor mentünk, és szedtünk. Százszor, ezerszer kellett kiszabadítanunk magunkat a bokrok kapaszkodásából, karjainkon, lábainkon, arcunkon látszott, hogy mi volt a hétvégi program. De az, hogy egy évet is kihagyjunk, elképzelhetetlen volt.

Szintén októberben került hordókba, hatalmas befőttes üvegekbe az a rengeteg savanyúság is, amit egy rendes erdélyi család elfogyasztott egy tél alatt. Legalábbis a mi családunkban a savanyított zöldségek legalább olyan fontos elemei voltak az étkezéseknek, mint mondjuk a leves. Nyáron uborkát, káposztát kovászoltak, ősszel tonnaszámra gyártottuk a savanyúságot télire.

Nagymama tett el ecetes uborkát. Uborkasalátát – ez a nagyobb uborkákból készült. Legyalulta, úgy került üvegekbe. Készült káposztával töltött paprika. Csípős paprika, szintén ecetes lében. A legnagyobb kincs a gogos volt, amit cukros ecetes lével öntött le, tormával, szemes borssal ízesített. És aztán november elején következett a káposzta, amiből egy nagy hordónyit savanyítottak, hogy biztosan kitartson húsvétig. A káposztát november első hetében be kellett tenni a hordóba, különben nem készült el karácsonyig.

Nálunk a hordós káposzta nagy szakértője is nagymama volt. A káposzta beszerzése legalább akkora ügy volt, mint mondjuk a sárgabaracké. Nem volt mindegy, mekkorák a fejek, mennyire tömöttek, mennyibe kerülnek. Amikor meglett a megfelelő forrás, nagymama telefonált, hogy meg van beszélve, lehet menni az áruért. Édesapa segített hazavinni, és meggyalulni. Arról szó sem lehetett, hogy gyalulva vásárolják meg, nagymama sokkal vékonyabban szerette. Más nem nagyon érezte volna a különbséget, ő lenyelni sem bírta volna.

Amikor a káposzta is a helyére került, akkor következett egy rövid, nyugalmasabb időszak az erdélyi háziasszonyok életében. Adventig nem nagyon akadt különösebb tennivaló, esetleg a celofánnal lezárt, szépen sorakozó üvegeket kellett időről időre átnézni, hogy időben tudják orvosolni, ha valamelyiknek baja esett.

Egy rövid időre végre csak örülhettek. Pihenhettek. Elégedettek lehettek. Egyszerre, az összes erdélyi háziasszony.