A vinettapaszta titka, amit gondosan lezárva, téli estékre tartogatott nagymama

Léteztek megengedő és szigorú nagymamák. De nyilvánvalóan a megengedő nagymamák is tudtak szigorúak lenni, mint ahogy elképzelhető, hogy olykor a szigorú nagymamáknak is meglágyult a szíve.

Nekünk két megengedő nagymama jutott, bár az apai nagyanyánknak voltak dolgai, amiből nem engedett. Például soha nem volt szabad kutatnom a tévés szekrényke bal oldali kis fiókjában, pedig ott érdekesnek tűnő dolgok voltak, és én imádtam kutatni. A jobb oldali fiókban nagytata a kulcscsomóját tartotta – ez volt a lakás legtávolabbi pontja a bejárati ajtóhoz képest. Nagytata hét évig volt katona, a második világégés elején, 17 éves korában sorozták be. El tudom képzelni, hogy tudatosan választotta ki azt a fiókot, ha jönne a betörő, esélye ne legyen megkaparintania a kulcsokat úgy, hogy valaki le ne fülelje. A többi kis fiókban sem voltak érdekes apróságok. Ezekben tartották a ruhakeféket, példás rendben sorakoztak. Kihúztam, és azonnal átláttam a sok érdektelen dolgot. Semmi, de semmi izgalom nem volt azokban a fiókokban. Azok abban a kis bal oldaliban rejtőztek, amiben viszont nem kutatgathattam.

Bezzeg az anyai nagymamánknál a toalett-tükör – merthogy az nem egyszerűen nagytükör, vagy urambocsá, tükör volt – szóval annak a kisfiókja tele volt kinccsel, amit akárhányszor átnéztem, mindig találtam valami újdonságot. Rengeteg ilyen-olyan gomb, szabászkréta, csitt-csatt, törött, „demégjóleszvalamire” apróság volt ott. Kihúztam a fiókot, és már boldog voltam – a mai napig fel tudom idézni azt az izgalmat, amivel újra és újra felfedeztem a tartalmát.

Az apai nagyanyám ezen kívül még egy dologban volt fájóan következetes és szigorú: abból, amit nyáron, ősszel befőzött, decemberig nem lehetett enni. Ráadásul az eltevés idején sem tudtuk jóllakni a baracklekvárból például, vagy a zakuszkából, mert nagymama azzal a képességgel született, hogy pár kiskanálnyit leszámítva, pontosan akkora adagokat főzött be mindenből és bármiből, amelyek belefértek a befőttes üvegekbe. És ami belefért, annak benne volt helye. Azt nagymama nem tudta elképzelni, hogy mondjuk zakuszkából még van egy üvegnyi a fazék alján, és ő azt ne zárja le celofánnal, hanem megengedje magának és nekünk, hogy megegyük. Szeptemberben, amikor még annyi friss zöldség volt a piacon. A rend szerint, amit ő tanult, a zakuszkát arra az időre kellett tartogatni, amikor a piacon már csak leveszöldség és savanyú káposzta volt.

Persze ennek a féltésnek voltak következményei: nem minden fogyott el egy év alatt, Ez nagymamát jó érzéssel és büszkeséggel töltötte el. Egyrészt egy pillanatig sem kellett szembenézni az üres kamrapolccal, ami valószínű, neki rettenetesen félelmetes lett volna. Másrészt egy háziasszony ügyességének fokmérőjét látta abban, hogy annyi mindent tett el, hogy miután egész télen etette a családot, még maradt is pár üveg ez-az. Továbbá azért is számított nagy szerencsének, hogy van tartalék a pincepolcon, mert így nem kellett attól sem félni, hogy mi lesz velünk, ha nem lesz jó például a baracktermés, vagy nem tudunk elegendő málnát szedni jövőre.

A következő évben azonban ugyanakkora mennyiségekkel számolt, amiből ugyanúgy nem fogyott el minden, és így eljött annak az ideje, hogy a 5-6-8 éves lekvárokat, amelyek összeszáradtak, becukrosodtak már, elvesztették a szép színüket, és hát az ízük sem volt a régi, felfrissítette. Ez is összetett folyamat volt: átnézte a pincepolcokat, minden sarkot alaposan megvizsgált alaposan. Ilyenkor egyetlen üveg sem húzhatta meg magát észrevehetetlenül. Nagymama feltérképezte a pincét, a régi beszáradt lekvárokat felvitte. Kibontotta őket egyenként, letekerte a hosszú-hosszú spárgát amivel a celofánt rögzítették. A spárgákat persze gondosan feltekerte, mert olyan nem volt, hogy azt ne használták volna fel legalább még egyszer. Kiimádkozta az üvegekből a tartalmukat, fazékba borította, vízzel felöntötte, megvárta, míg a lekvárok kicsit veszítenek makacs szilárdságukból. Összekeverte fakanállal, felfőzte. Közben alaposan kimosta az üvegeket. Mikor ismét kellő sűrűségű volt a lekvár, újra üvegbe töltötte, lekötözte, kidunsztolta, majd levitte a pincébe. Sokat dolgozott, de hát akkoriban szinte csak annak volt értéke, amivel sok munka volt. Erről lehetett mesélni a szomszédnak, a piacon az ismerősnek, az árusoknak. Ettől fáradt el, így volt értelme az életnek, emiatt volt kedves a Jóistennek.

A zakuszka annyiban különbözött a lekvároktól, hogy az többnyire elfogyott, vagy csak akkor maradt egy-két üveg, ha nagymama eldugta. Apai nagyanyám mindig ugyanazt a receptet követte, és bár a világ egyik legjobb szakácsnője volt, a zakuszkája nem volt a legfinomabb.

Erre csak akkor jöttem rá, amikor már máshol is volt alkalmam zakuszkát kóstolni. Azt, hogy valami finom, vagy sem, ízlik, vagy sem, elég korán meg tudtam mondani, mint ahogy ha nagyon finomat ettem, annak elkértem a receptjét. Óvodás koromban a tejbelaska receptjével érkeztem haza, Ági nénitől szereztem meg, és mondtam anyukámnak, hogy nagyon egyszerű, nem lesz sok dolog vele. Amikor rájöttem, hogy vannak a nagymamáénál finomabb zakuszkák is, elkezdtem gyűjteni a recepteket. ÉS amikor már édesanya is főzött be, nálunk az lett a hagyomány, hogy pár évente új recept szerint készült.

Anyai nagyanyám ezzel szemben nem csinált hagyományos zakuszkát. Nem tudni, hol, kinél kóstolhatta a téli vinettapaszta néven elhíresült kencét, minden esetre ár év múlva már mindenki úgy kezelte, mint ami az övé, ő találta ki. Annyiban különbözött a zakuszkától, hogy a hagymát nem kellett megdinsztelni. Gogos, paradicsom, vinetta volt benne, ezeket darálta, főzte, sűrítette ugyanúgy, mint a zakuszkát. A hagymát pedig, lehetőleg lilát, frissen vágta bele, télen, amikor felbontott egy-egy üveggel. Egészen új ízvilág a zakuszkákhoz képest, a hagymától meg friss lesz és ropogós. Élénken élnek bennem emlékek, amikor egy-egy vendég először kóstolta, és rájött, hogy ebben a hagyma ropog, és azonnal meg akarta tudakolni, azt hogyan csináltuk. Arra, hogy frissen vágtuk bele, senki nem gondolt. Nagyon más élmény volt a megszokott zakuszkákhoz képest, arról nem is beszélve, hogy jóval kevesebb idő és munka. Azt a mennyiségű hagymát, ami kell egy zakuszkához, nem kis feladat megdinsztelni. Persze, tudom, egy valamire való háziasszony számára ó, az semmiség.

Anyai nagyanyám vinettapasztából elképesztő mennyiséget tett el. Évekig mi nem csináltunk ilyet, ez volt az a finomság, amit csak a Tordai úton ehettünk. Ha téli délutánon toppantam be hozzájuk, vagy éppen náluk aludtam, szinte biztos, hogy ez volt a vacsora. Vinettapaszta kenyérre kenve, majd lefekvés előtt még egy kis alma.