Nyárízek a kolostorkertből: cseresznye, spanyolmeggy, paradicsom

Vannak olyan növények, amelyekre, ha ránézek, amelyeknek, ha eljön az idejük, nekem mindig a zárda jut eszembe. Főleg a szászvárosi kolostor, ahová nyaranta mentem nagymamáékkal, ahol szerettem lenni, mert szabadon kóborolhattam a kertben. Mert idegen városban ott mentem el először boltba, hat-hetedik osztályosan. Nagymama főzött, nagytata rendezte a kertet, a templomtornyot, vagy amit éppen kellett, én meg mentem telemeáért és kefírért, amit szintén ott ittam először, Kolozsváron csak joghurt és szána volt. Szászvároson nagytatával minden reggel telemeát ettünk paradicsommal, és nagytata minden nap elmondta, hogy ennél finomabb reggelit elképzelni sem tud, én pedig teljes mértékben egyetértettem vele.

A paradicsomok a zárda oldalánál lévő kertben nőttek. Az a rész az apácáké volt, mint ahogy a tyúkudvar is. A zárdából, a hátsó kijáraton, a tyúkudvarra jutott az ember, ebből balra nyílt a hatalmas templomkert, a hátsó, mert volt elől is egy, ami szintén nem volt kicsi. Jobbra, az oldalsó kertrészben a virágok mellett volt a kis konyhakert is, ahol már júliusban termett a paradicsom, a világ egyik legfinomabb paradicsoma.

Az apácákhoz Sanyi bátyának sok köze nem volt, adott volt egy kész helyzet. Az apácákat és Sanyi bátyát, vagyis hát nekik P. Albint, a ferences plébánost is oda telepítették. Úgy éltek egymás mellett, mint lépcsőházi szomszédok. Az apácák a földszinten, ők talán soha nem is jártak fel az emeletre. Sanyi bátyának, meg nekünk is, muszáj volt használnunk a földszint folyosóit. Ott jutottunk be az épületbe, és a konyha, kamra is ott volt, mint ahogy a templom bejárata is innen nyílt, illetve innen lehetett feljutni az emeletre, ahol a mi szobáink voltak.

Az apácák, azaz, ahogy ott neveztük őket, kedvesnővérek udvariasan köszöntek, ha találkoztunk, de a Kicsinővéren kívül senki mással nem kerültem közelebbi kapcsolatba, pedig jó párszor nyaraltam ott. Kicsinővér felelt a virágokért, ő díszítette a templomot. Talán azért is volt vidám, azért mosolygott mindig, mert a virágok szépségét képes volt átvenni. Ő volt az egyetlen a kedvesnővérek közül, aki szívesen vette, ha segítettem neki, feladatokat adott, hagyta, hogy csináljam. A többi nővérnek nehezebb feladat jutott: rendszeresen látogatták a város betegeit, iskolaidőben tanítottak, és állandóan ültek a zárdában, és imádkoztak. A földszinti folyosón kora hajnaltól késő estig, állandó mormogás hallatszott, a nővérek mindig imádkoztak, a dupla csukott ajtókon is áthallatszott.

Az apácák önfenntartóak voltak. Megtermeltek magunknak mindent, amit tudtak. Valószínű, a zárda hatalmas kertjében termett gyümölcsökből ők is kaptak, lehet, ezekért cserébe járt az a bizonyos paradicsom, amire a mai napig emlékszem.

Mi a zárdába nyaralni jártunk. Mindig így emlegettük, soha nem mondtunk kolostort, annak valahogy komorabb a hangzása, pedig jelentésben a zárda sem éppen vidám. De akkor ezekre az apró dolgokra még nem figyeltem, a zárda volt Sanyi bátya otthona. Mi Monostoron laktunk, nagymamáék a Tordai úton, Sanyi bátya meg a zárdában, legyen az éppen bárhol is.

Sanyi bátya anyai nagyanyám legidősebb testvére volt, tizenkét gyerek között az első. Dédnagyanyámék el is küldték szerzetesnek. Gyergyószárhegyen volt ferences zárda, azt ismerték, ha valakit papnak szántak, abból jó eséllyel lett ferences szerzetes. Nagytata mindig mondta, hogy a sok fiú közül Sanyi bátya volt a legkevésbé papnak való, annyira szerette az életet. Pedig valószínű, pont emiatt volt ő a legalkalmasabb, ezért tudott élete végéig a család legkedvesebb pap nagybácsija maradni, azért szerették a hívek, bárhova is ment Erdély-szerte.

Nálunk Sanyi bátya szolgálta az Urat, mindazzal, ami akkoriban ezzel járt: ült börtönben, próbálták kiéheztetni, volt kényszerlakhelyen, majd pár évente költözött, egyik városból, zárdából a másikba, ahogy ide-oda helyezgették. Mire Szászvárosba került, már csak kilenc ferences élt Erdélyben, szinte érthetetlen, hogy miért a szászvárosi zárda volt a legfontosabb, miért oda kellett állandó papot rendelni. Hacsak nem azért tettek oda valakit, mert eléggé eldugott hely volt, ott nem zavart sok vizet, a rendszert vezetők szerint nem tudott semmilyen veszélyes tevékenységet folytatni, akkor sem, ha szándékában állt volna. Nem volt kivel. A nyolcvanas évek második felében 30-nál többen akkor sem lehettek egyszerre abban a templomban, ha mindenki, a város összes katolikusa elment misére, és vitt magával még egy embert.

Pedig hát a zárda meg a templom is hatalmas volt, a hátsó kert kétharmadában, a kerítés mellett 64 diófa állt, néhány szelídgesztenyével fűszerezve. A kertben volt két tó, kis patakocska. Valaki régen kifaragta mészkőből a Vajdahunyad várát, az egyik tó partján kő kacsák, békák álltak. Megcsinálták a Lourdes-i Szűzanya barlangját, volt kőpad, ahol meg lehetett pihenni. Volt rózsalugas, sok-sok gyümölcsfa, köztük sárga cseresznye, spanyolmeggy. Rengeteg ribizlibokor, szőlő. A kertben található növények és tárgyak alapján pontosan meg lehetett állapítani, hogy milyen érdeklődésű szerzetesek éltek ott korábban, kit mi érdekelt, mivel foglalkozott szabadidejében.

Sanyi bátya egyedül nem tudta mindezt rendezni, neki sok-sok dolga volt, az emberekkel kellett foglalkoznia, a szórványban elszórt emberekkel. Munkásokra nem volt pénz, így nagymamáék jártak le rendezni, javítgatni a zárdát és a kertet. Nagytata édesapával tette rendbe a zárda tetejét, néhány kézzel kovácsolt vasszöget most is őrzünk. Mondhatni van egy ici-pici darabka saját kolostorunk. Az öcsém is ott segédkezett a maga 11-12 évével, iszonyú büszke volt magára, akkor dolgozott életében először. Ablakot festeni már én is beálltam, nagytatával bármit csinálni is jó volt, vele olyan egyetértésben tudtunk élni, amilyenben senki mással a férfi felmenőim közül.

Nagymama a sok gyümölcsért volt felelős, a szedésben nekem is segédkeznem kellett. Cseresznyét, meggyet szívesen szedtem, a ribizliszedés viszont unalmas volt, akkoriban úgy tűnt, soha nem érek a végére még egy bokornak sem, hát még az egész sornak. Ott tudtam meg, hogy létezik korai és sárga cseresznye. Ott ehettem annyi cseresznyét, amennyi belém fért. És ott mutatta meg nagytata a hatalmas szemű, édes spanyolmeggyet, az egyetlen olyan meggyfajtát, amit szeretek.

Nagymama ezekből a hatalmasra nőtt, ízes, zamatos gyümölcsökből lekvárokat, befőtteket készített. Ezek mind ott maradtak Szászvároson, soha egyet el nem hozott volna. A hatalmas mennyiségre visszagondolva azt sejtem, Sanyi bátya év közben szétosztotta a város szegényei között.

Mindenesetre én ott tanultam meg, hogy Erdélyben nem mindenhol terem ugyanaz, sok függ az éghajlattól. Ami Szászvároson természetes volt, a szelídgesztenye például, arról Kolozsváron nem is álmodhattunk, túl zord volt az időjárás. Meg általában, kiszámíthatóbb volt a termés, a gyümölcsfák például csak nagyon-nagyon ritkán fagytak le virágzás után.

A zárdákban én magam csak lenni is imádtam. Szerettem a szobánkat, a maga puritánságával: egy szekrény, mosdókagyló, két vaságy, éjjeliszekrény, fehér falon kereszt. Szerettem a csendet, a zárda semmivel össze nem téveszthető illatát. Az elképesztő vastag falakat, amelyekből mindig egyfajta hűvösség áradt. Szerettem jönni-menni a folyosókon, elképzeltem, micsoda élet lehetett ott, amikor sokan lakták. A fenti kápolna jó rejtekhelyül szolgált. Roppant izgalmas volt ott kutakodni a szobrok, padok, beugrók között, vagy csak lelesni a templomba, ahol a Kicsinővér folyamatosan a virágokat rendezte, simogatta, talán még beszélt is hozzájuk. A zárda levegőjében volt valami, ami állandó borzongással töltött el. Sötétedés után kimenni a mosdóba valóságos hőstettel ért fel: a sötét folyosón ezer árnyat láttam, ott kóborló lelkeket, képzeletem nem ismert határokat. A zárda számomra, a 12 év körüli kislány számára, olyan lehetett, mint egy elvarázsolt kastély.

Azt szoktam gondolni, én vagyok az egyetlen a világon, aki a nyolcvanas években gyerekként többször is erdélyi ferences kolostorokban, pontosabban a dévaiban és a szászvárosiban nyaralt. Utóbbiban harminc éve jártam utoljára, Sanyi bátya temetésén. Tele volt idegen szerzetesekkel, senkit nem ismertünk. Kikéredzkedtem a kertbe. Elég bizalmatlanul néztek rám, de végül kiengedtek. A mini Vajdahunyad vára már nem volt ott. Az ablakkeretet viszont még nem újították fel, azt még én festettem. Csend sem volt már, csak az illat. Meg a fejemben a spanyolmeggy és a paradicsom emléke.