Miccsillatú május elsejék: amikor egész Kolozsvár kivonult a Hója erdőbe

Édesanyáék azt mesélték, hogy az ő gyerekkorukban a Kolozsvár szélén lévő Hója erdőbe ment mindenki május elsején, ott volt az egész város, és miccsezett. Akkoriban a munkahelyek települtek ki ünnepelni, a dolgozók vitték a családjukat is. Nagy szatyrokkal, megpakolt kosarakkal cipekedtek a Törökvágáson felfele, az maga volt az ünnepi felvonulás. Mindenki ismert mindenkit, ettek, ittak, énekeltek, nevetésüktől zengett az egész erdő. A gyerekek szabadon mászkáltak a kiterített plédek között. Szabadnak és boldognak érezhette magát mindenki, hosszú hetekig emlegették, hogy milyen jól sikerült az a nap, milyen csinos volt a Pista fiatal felesége, aranyos a Sándorék legkisebb gyereke, és mennyire sokat ivott Laci, pedig nem is bírja.

Amikor mi megszülettünk, már nem jártak az emberek a Hójába, de a miccssütés, vagy a flekkenezés nem veszett ki a köztudatból. Aki tudott, elment falura a rokonokhoz, akiknek nem volt vidéken családja, az erdőbe, de legalábbis a szabadba ment piknikezni. A városra és környékére ezen a napon miccs illatú füst ereszkedett, mindenki boldog volt, talán még szabadnak is érezték magukat az emberek.

A mi családunkban nem volt szokás miccset enni. Ameddig kicsik voltunk, május elsején családilag levonultunk az apai nagyszüleimhez. Nagytata erre a napra mindig szerzett bárányt. Akkoriban húsvétkor is töltött káposztát ettünk, annyi húst félretettek a téli disznóvágásból. Erdélyben hideg volt, a bárányok nem biztos, hogy megnőttek akkorára, hogy a feltámadásra kellő mennyiségű húst adjanak. Ez ma már rettenetesnek hangozhat, de akkoriban még nem érző lélekként közelítettek az állatokhoz. A húsnak volt becsülete, nem az élő állatnak. Fajtájától függően az számított, hogy kicsi vagy nagy, de az állatot a húsért tartották. A május elsejei bárányt nagymamáék is úgy emlegették, mint valami nagy kincset, suttogva, remegő hangon mondták a telefonba, hogy sikerült szerezni, mehetünk, a május elsejei ebéd, a szokásos menüvel, nem marad el.

Mire mi megérkeztünk, minden elő volt készítve. A bárányt feldolgozták, a csontokból levest főztek, a húst nagytata felszeletelte, nagymama tányérra fektette, másikkal gondosan befedte. Apró, fél tenyérnyi kis szeletek lettek, pont ez volt a lényeg, hogy a hús szopós állaté legyen, még ne érződjön rajta az erőteljes bárány íz.

Amikor megérkeztünk, nagytata már kuporgott kint az udvaron, és rakta, fújta a tüzet, hogy mire a levest megették a felnőttek – mert velünk gyerekekkel nem tudták, szerencsére nem is próbálták meg elhitetni, hogy a bárányleves finom –, már pont jó szén legyen, és azonnal kezdhessék a sütést.

A húsok nagyjából kettő perc alatt sültek át. Az ebédhez a szobában terítettek meg. Ez volt az egyetlen egy nap, amikor lapos tányér nem került az asztalra, helyettük elővették az ünnepi lapítókat, amelyeket csak és kizárólag ezen a napon, csak és kizárólag bárányt ettünk. Nagyjából tizenöt centi szélesek lehettek, és vagy 25-30 hosszúak, volt egy kis nyelük. Nagyon jól mutattak, nagytata erre az alkalomra csináltatta. A bárány mellé nem volt köret, vékony, zsenge zöldhagymával ettük, kenyérrel itattuk fel a kiszivárgó levét. Úgy gondolom azon a napon mindenki boldog volt. Nagymamáék elégedetten gondoltak arra, hogy sikerült, ismét megcsinálták, finom volt, talán az összes addigi közül a legfinomabb.

Amikor nagytata már nem volt közöttünk, és elmaradtak a május elsejei bárányozások, mi akkor sem ettünk miccset. Nem tudom, mi volt az oka, nekünk azt mondták, hogy ott, ahol sütik minden koszos, könnyű megbetegedni, nem eszünk. Emlékszem, mentünk az erdőbe kirándulni, és Monostor végén sokfele ott voltak a kitelepült, vásári miccsesek, hosszú sor kanyargott, emberek várták, hogy megkapják papírtálcán a 6-8 darab kolbászkát, mellé a mustárt és a fogpiszkálót. Szalvéta nem rémlik, de lehet, abból is jutott emberenként egy, a normál szalvétaméretnél kicsit nagyobb, egy rétegből álló, fehér. Mindent betöltött a miccsillat, ládákban állt a sör, és rengetegen voltak mindenfele. Pokrócokon heverésztek és várták, hogy megérkezzen a hús, vagy akik már ételhez jutottak, a plédek szélén kuporogva, a tálcára hajolva, kézzel ettek.

A miccsre később se szoktunk rá, de arra igen, hogy ezen a napon elutaztunk valahová. Ha hét közben volt május elseje, évekig Mérába mentünk, barátokhoz. Reggel korán keltünk, gyorsan-gyorsan, hogy el ne késsünk, elkészültünk, lebuszoztunk az állomásra, ahol már rengeteg ember volt, és többnyire ugyanazzal az egy-két személyvonattal szeretett volna utazni. Mi Nagyvárad irányába mentünk, arra rengeteg kirándulóhely volt, ennek megfelelő számú turista. A vonat annyira zsúfolt volt, hogy az ajtókat sem lehetett bezárni. Erre kellett nekünk is felpréselődnünk, ráadásul úgy, hogy az ajtók közelében maradjunk, mert alig indultunk el, mi már szálltunk is le. Volt olyan, amikor az öcsémet az ablakon adták be, de olyan nem, hogy lemaradtunk volna. Az emberek akkoriban kifejlesztettek magunkban egy képességet, ami arra szolgált, hogy a legtömöttebb helyre is még beférjenek, vagy úgy húzzák össze magukat, hogy azok is feljussanak, akik még lent voltak. De összességében így is csoda volt, hogy aki akart, mindenki fel tudott szállni a vonatra.

Mérában megterítettük az asztalt, mindenki kipakolta, amit hozott. A háziak pedig azonnal nekifogtak bedagasztani a kürtőskalács tésztáját. Olyan természetesen, és gyorsan ment, mintha hat tojásos piskótából sütöttek volna. Kicsit várni kellett ugyan, de ott repült az idő. Ameddig kelt a tészta, megcsodáltuk a kis, pár nappal azelőtt született nyulakat, csibéket. Tollasoztunk. Boldogok voltunk.

Ha hosszú hétvégére esett a munka ünnepe, hosszabb kirándulást szerveztünk. Volt, amikor Enyedről gyalogoltunk Torockóig, olyan hidegben, hogy a helyiek megsajnáltak, és feláldozták a tiszta szoba tisztaságát, csak ne kelljen a szénapadláson aludnunk Máskor Sztánára mentünk, és úgy eltévedtünk, hogy fél napig tartott, míg eljutottunk az amúgy másfél kilométerre lévő állomásra. A csernobili katasztrófa évében Kidében hűsültünk a nagy diófák árnyékában, és olyan barnán mentünk haza, mint még soha életünkben.

A május elsejék az évtizedek során nagyon átalakultak. Már nem ez az első szabad nappal járó ünnep szilveszter után. Már lehet tudni előre, hogy nagyjából milyen idő lesz. Nem kell felpakolva elindulni. Nem kell tömött vonatokra várni. Bármit lehet enni. Sokkal messzebbre is el lehet utazni. De tegye fel a kezét az, aki Romániában született, és ezen a napon, ha teheti, nem eszik, de legalábbis nem idézi fel a miccset.