A húsvétvasárnap a tavaszi ízek ünnepe volt, a húsvéthétfő a vendégvárásról szólt

Nem tudom eldönteni a mai napig, melyiknek örültem jobban, de felnőttként úgy gondolok vissza, hogy a retket jobban vártam, mint a csokoládényuszit. Annál is inkább, mert csokoládényuszit biztosan kaptunk, míg az apró piros retekért izgulni kellett. Ha korán volt a húsvét, ha elhúzódott a tél, megtörtént, hogy nem nőttek meg eléggé, és nem lehetett kapni a piacon. Márpedig a húsvét vasárnapi reggelinek pótolhatatlan része volt. Ízben, meg érzésben is, mert mégiscsak az volt az igazi, ha húsvétkor már tavasz volt. Azt, hogy tavasz van, azon lehetett lemérni, hogy elnyílott-e már a salátaboglárka, és van-e retek.

Ez volt a fantasztikus a gyerekkoromban, hogy városiként is belenőttem a természetbe. Gyerekként is pontosan tudtam, mikor és hol lehet az erdőben salátát szedni. Rögtön a hóvirág után következett, már nem volt hó, de még nagy meleg sem. A Bükk sáros volt, de mi mentünk, szedtük. Az sem számított, hogy a salátaleves, az öntött saláta egy gyerek számára ehetetlenül csúnya volt, hiszen a szedése kincskeresésnek számított, kalandnak. Hihetetlen örömmel gyűjtöttük.

Amikor lejárt a salátaboglárka szezonja az erdőben, megjelent a piacokon az újhagyma meg a retek. Az előbbivel lehetett csalni, hiszen a kicsírázott hagymák, ha kihámozták őket a fonnyadt rétegekből, majdnem pont olyanok voltak, mintha a földből bújtak volna ki. Retek azonban vagy volt friss, vagy nem volt egyáltalán. És mivel a retek megjelenése körül volt húsvét, a kettő bennem összefonódott. Úgy éreztem, nincsen húsvét retek nélkül.

Merthogy a húsvét a nagyon finom ételeket, étkezéseket is jelentette. Emlékeimben a csúcspont a vasárnapi reggeli volt. Egész évben ez volt az egyetlen vasárnap, amikor egy reggeli miatt felforgattuk, átrendeztük a konyhát, szépen megterítettünk, és mind a négyen leültünk.

A közös evésekhez ugyanis ki kellett húzni az asztalt, de akkor a konyhában nagyjából nem lehetett közlekedni. Tehát előbb mindent elő kellett készíteni, felszeletelni, kivenni, elrendezni. Azután következett az asztal kihúzása, majd a terítés. Ezt követően mindenki elfoglalta a helyét, és szurkolt, hogy kint legyen minden, mert ha valami elmaradt, akkor mindenki felállt, kiment, betoltuk, eltoltuk az asztalt, szóval elölről kezdődött minden… A blokkok konyháját nem négy személyes családokra tervezték.

Húsvét vasárnapjának reggelén nem volt kérdés, hogy együtt eszünk. Boldogan pakoltuk, öltöztünk szép ruhába, és ültünk le reggelizni. Az aznapi reggeli hagyományos, hosszú évekig ugyanaz volt: sonka, főtt tojás, joghurtos, tojásos saláta, zöldhagyma, retek, kenyér. A sonkát mindig Édesanya készítette, csülökből. Megfőzte a csülköt, még melegen lefejtette a bőrt, kiterítette. Elhelyezte rajta a húsdarabokat, szorosan felgöngyölte egy konyharuha segítségével, összekötözte, elrejtette a hűtőben. Húsvét vasárnap kibontotta, felszeletelte, szépen elhelyezte a fehér alapon, kék mintás, hosszúkás porcelán tálon. Köré rendezte az apró, piros retkeket, meg párhuzamosan a tál hosszabbik felével, rátette a zöldhagymákat. Külön tálban volt színes tojás, és egy harmadikban a saláta: tojás apróra vágva, retek szeletelve, zöldhagyma karikázva, kapros joghurttal leöntve. Az utolsó pillanatban zöldsalátát tépkedtünk bele, hogy az állásban ne áztassa el a joghurt. A vajtartóban volt vaj, a kenyérkosárban kenyér. Tormára nem emlékszem, engem a retek és a zöldhagyma, meg a saláta olyan izgalommal töltött el, hogy minden más mellékesnek számított.

A fentieken kívül nem hiányozhatott a kalács – szigorúan mazsolás – sem, amit akkoriban még nagymama sütött. Ameddig le nem ültünk –, virág is volt az asztalon. Utána áttettük a pultra, különben állandóan beleütköztünk volna.

Ez volt az a pár étel, amely aznap reggel a tökéletességet jelentette. A húsvét vasárnapi reggeli asztal kínálata sokat nem változott a mai napig. Pár kiegészítőt szoktam még kitenni: salátából több félét, tormát, mustárt. Kenyér helyett már kalácsot eszünk. A kicsit édes kalács, a sós sonka, és a retek-újhagyma egysége, na meg a saláta összetevőinek ízharmóniája akkora nagy kedvenc nálam, aminél finomabbat, erre a reggelre legalábbis, el nem tudok képzelni.

A reggeli után tészta még nem dukált, mondjuk nem is fért volna belénk. Arra várni kellett délutánig. Az ünnepi ebéd után került elő a Sárika, diós tekercs, Kati mézes, szalakálés, mikor mi. Ebből a szempontból kívánságműsor volt, a desszertestál évről évre úgy alakult, ahogy mi, gyerekek megrendeltük.

Ezek a sütemények várták másnap a locsolókat. Elővettük az ünnepi étkészlet süteményes tányérját: hófehér volt, nefelejcsekkel és kis arannyal díszítve. Édesanyáék kapták az esküvőjükre, és természetesen csak ünnepnapokon került elő. Ezen sorakoztak szép rendben az édes tészták, szükség esetén minden locsoló után feltöltöttük, hogy tökéletes legyen. Étellel nem kínáltuk a vendégeket, többnyire tele voltak, a sütikhez is alig nyúltak. És mi megértőek voltunk, nem sértődtünk meg akkor sem, ha nem kóstoltak semmit.

A húsvét következő csúcspontja a hétfő este volt, amikor hazaérkeztek a fiúk – édesapa és az öcsém – a rengeteg tojással, és anyukám meg én, áttekintettük, hogy milyeneket kaptak. Voltak az egyszerű, egyszínű tojások, voltak azok, amelyekre a rajzolni tudók valami elképesztő klasszat rajzoltak, festettek. Voltak olyanok is, amelyeket matricával díszítettek. A fiúknak nem csak arra kellett vigyázniuk, hogy ép tojásokat hozzanak haza, hanem be kellett számolniuk, hogy melyiket hol kapták. Roppant csalódottak lettünk volna, ha nem emlékeznek.

Ha igazán nagyon-nagyon különleges tojást is szereztek, azt eltettük az üveges szekrénybe, és évekig őriztük. Időnként óvatosan, nehogy eltörjön, elővettük, megcsodáltuk, és úgy éreztük, kincset birtoklunk.

A maradék tojásokból kedden ebédet főztünk. Azon a napon szigorúan rakottkrumplit készítettünk. Nálunk kolbász nélkül készült, nem volt benne más, mint pici vaj, krumpli, tojás és tejföl. Savanyú uborkát ettünk mellé. A világ egyik legjobb, sonkával telített időszak utáni ebédjének gondolom mai napig.