Egykori telek vacsoraillata száll: örök kedvenc volt a lerben sült krumpli

Egykori telek vacsoraillata száll: örök kedvenc volt a lerben sült krumpli
Fotó: Getty Images

193

Nálunk januárban jött el a lerben sült krumplik ideje. Mert, ha ennivalóról volt szó, szinte mindennek volt ideje, nem ettünk össze-vissza, bármikor bármit. Nem csak azért, mert nem lehetett kapni, hanem mert az ételekkel és alapanyagokkal kapcsolatban volt egy rend a nagyanyám fejében, és ettől nem nagyon tágított. Például hiába volt tele a pincepolc lekvárokkal, befőttekkel, zakuszkákkal, azokból december előtt nem kaptunk.

Mert az ő fejében az volt, hogy még novemberben is csomó mindent lehet kapni, és hát gondolni kell a későbbiekre, mi lesz, ha nagyon kemény tél következik. Ez a gondolni kell a későbbiekre áthatotta egész életét, mindig gondolt valamire, ami majd azután következhetett volna be, és arra készült. Kétségtelen, a hideg tél, vagy egy hirtelen katasztrófahelyzet nem hozta volna zavarba őt, arra már felkészült. Nagymama, a hatalmas konyhaszekrényében, kisebb és egészen nagy szőttes zsákokban legalább egy évre elegendő lisztet őrizgetett, és ez őt elégedettséggel töltötte el. Hiszen jól gondolt a későbbiekre.

Tehát a lerben sült krumpli ideje az új évben jött el, rögtön az elején. Ennek elég egyszerű oka volt: nagymamáék úgy időzítették a káposzta savanyítását, hogy az karácsonyra érett meg, márpedig három dolog elképzelhetetlen volt: korábban, a félig kész káposztaléből leszűrni egy csupornyit, piacon vásárolni káposztalevet, illetve sült krumplit káposztalé nélkül enni.

December végén volt elég enni- és tennivaló, a ráérős, már-már szertartásos krumplisütések akkor nem okoztak volna akkora örömöt, mint januárban, amikor semmi mást nem lehetett csinálni, mint olykor havat lapátolni, jeget törni a ház előtt és várni a tavaszt.

Ebbe a soha véget nem érő szürkeségbe okozott boldogságot az a pillanat, amikor a Dézsa utca 42-ben nagymamával egymásra néztünk, és szavak nélkül megbeszéltük, hogy aznap krumplit sütünk vacsorára.

Ami nem csak magát, az evést jelentette, az evést megelőzte egy szertartás, szóval időben el kellett kezdeni, hogy mire eljön a vacsorának az ideje, mindennel elkészüljünk.

Amikor sötétedni kezdett, Nagymama sapkát húzott a fejére, magára terítette a báránybőr mellényét, és egy szatyorral, meg egy üres üveggel a kezében elindult az udvar hátsó részéből nyíló pincébe. Ott állt a káposztás hordó, amiből leszűrt egy liternyi káposztalevet, a polcokon sorakozó krumplik közül gondosan kiválogatta a megfelelő méretűeket. Merthogy nem csak úgy, egymás után dobálta a szatyorba azt, ami a kezébe került, hiszen itt is voltak szabályok, miszerint a kiszemelt krumplik inkább kisebbek voltak, és nagyjából egyformák, hogy egyszerre, és viszonylag gyorsan süljenek meg. Nagymama felhozta az alapanyagokat, és begyújtott a vaskályhába.

A tűzhely a világ legszebb csikókályhája volt, a házzal egyidős, kézzel készített, míves darab. Nem csak a lábai, a hajlatok voltak szépen megmunkáltak, azt valószínű, nem is vettem volna észre, de annak a kályhának minden darabját kidíszítették. Az ajtókat, a szellőzők fogantyúja körüli nyílásokat, a lernek az ajtaját. Cirádák voltak, művészien hajlított vaslemezek, igazán értett a mesterségéhez a kovács, aki csinálta. Persze, amikor a ház épült, gondosan válogatott mesterekkel dolgoztattak, senki nem gondolta, hogy az utca legszebb háza pár év alatt gazdát fog cserélni, mert az első, ki tudja milyen okokból, eljátszotta minden pénzét, vagyonát, és legvégül a viszonylag új otthonát is.

Az ezerkilencszáztizes évek végén történt mindez, nagyanyám születése, sőt, a városba kerülése után egy évvel, így az új tulajdonosok nagymamával, a kis pesztrával együtt költöztek át az utca túloldaláról, a kisházból a nagypolgári tornyosba. Nagymama a háznak több lakásában is lakott, mígnem övéké lett a legelső, egyszoba konyha, de az négy méter magasig, ami azért elég szokatlan volt a városnak ezen a részén, meg a wc hátul, az udvaron, közösben használtuk a hátsó lakásban lakókkal, ami viszont teljesen megszokott volt abban az időben.

Ebben a lakásban nőtt fel édesapa, és itt töltöttünk mi is gyerekkorunkból elég sok időt. Én szerettem ott lenni, az öcsém nem annyira, de ezt sokkal később mondta, amikor már nem lehetett változtatni ezen, csak csodálkozni, hogy azt hittem, milyen szép és kerek gyerekkorunk volt, aztán kiderült, hogy ő nem így érezte.

Miközben a kályha melegedett, mi megsúroltuk a krumplik héját, hogy ha kedvünk támad, azt is meg lehessen enni. Ezalatt alaposan felforrósodott a kályha és a ler is, ahová nagymama bedobálta a krumplikat. Ekkor már jó meleg volt a konyhában, és hamarosan az illat is elkezdett szállni, az a finom, utánozhatatlan sült krumpli illat, amit nem győztünk magunkba szívni, annál finomabb illatot januári estékre elképzelni nem lehetett.

Miközben sültek a krumplik, komótosan megterítettük az asztalt, kikészítettünk minden kelléket: egy nagy tálat kibéleltünk törlőruhával – ebbe szedte ki nagymama a kész krumplikat, és takargatta be őket gondosan, hogy ki ne szökjön a meleg idő előtt, a vacsora vége felé is elolvadjon rajtuk a vaj.

Kapott mindenki egy-egy tiszta törlőruhát, hogy ebbe csavarva kézbe tudjuk venni a tűzforró krumplikat. A csuprokat megtöltöttük káposztalével. Elfoglaltuk a helyünket – mert abban az időben elképzelhetetlen volt, hogy csak úgy, össze-vissza üljenek le az emberek az asztal köré, hogy esetleg időről-időre helyet változtassanak-cseréljenek. Mindenki tudta, hogy hol ülnek a nagyok – persze, az asztalfőkön, hol máshol, és ahhoz képest mi gyerekek, és elég nagy volt a boldogság, amikor valamelyik felnőtt helyét el lehetett foglalni, mert neki más dolga volt éppen. Szóval gubbasztottunk a székeken, és vártuk, hogy elkészüljön a vacsora.

Amikor a krumplik megsültek, puhák lettek, a héjuk megpirult, pergamenszerű lett, szinte magától levált. Nagymama óvatosan benyúlt egy hosszú fakanállal, a ler elejébe húzta-terelte, és egyenként kiszedte őket.

Mi becsavartuk a törlőkbe a nagyobbik felüket, a kilógó végüket meg sűrű sziszegések között, késsel megpucoltuk. A felmelegedett késsel vékony, jéghideg vajszeleteket vágtunk, és ráhelyeztünk a krumplira, amin pár pillanat alatt elolvadt, icipicit lehűtötte, mi pedig bekaptuk, hogy ne folyjon mindenhol a drága vaj, és minden falathoz káposztalevet kortyoltunk.

Miközben fújva-sziszegve ettünk, nagymama elkezdett mesélni. Ha megérintette, elmesélte legfrissebb olvasmányélményét. Vagy arról beszélt, hogy mennyire finom étel a vaj, vétek lenne megsózni ha kenyérre kenjük, ő soha nem is tette. Azt is sokszor emlegette, hogy a frissen sült kenyérnél finomabb aligha létezik. Volt, amikor arra emlékezett, hogy gyerekkorában hogyan húzták a rétest…

Varázslatos esték voltak ezek, olykor azt gondolom, ezek miatt kezdtem el főzni. Nagymama úgy tudta átadni az ételek szeretetét, úgy oltotta belém, hogy azt muszáj tovább vinnem. Pedig nem kényszerített, hogy főzzek, még csak segítenem sem kellett.

És a varázslat megtörtént úgy is, hogy ültem szemben a világ legszebb vaskályhájával, és csak hallgattam, néztem őt.

Manapság elég ritkán sütök krumplit lerben. Káposztalevünk sincs mindig, de leginkább azért, mert nem finomak a krumplik. Tulajdonképpen íztelenek. Beteszem őket a lerbe, és nem lehet érezni, hogy mi lesz a vacsoránk. A mai krumplik ugyanis ellenállnak a krumplibogaraknak, és egyéb, káros dolgoknak, de nincs illatuk és persze ízük se nagyon, hogyan is lehetne így elmagyarázni, hogy tényleg a világ egyik legízletesebb vacsorájáról beszélek.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!