Az uzsonna és a borsószemnyi gyomorideg örökre megmarad

Ezerkilencszáznyolcvankettőben utaztunk először külföldre, családilag. Magyarországra, egy egész hónapra. Vonattal mentünk, a Kolozsvárról hajnali hat óra körül induló „nemzetközivel”. A Balt-Orient Expressről az a szóbeszéd járta: nem lehetett lekésni. Ha el is aludt a szegény utas, a szerelvény úgyis többet késett. Kolozsváron legalább húsz percet időzött, itt mozdonyt cseréltek, a gőzmozdonyt váltotta a villamos, hogy azzal hasítson tovább, nyugat felé, a Nagyvárad, Budapest, Prága, Berlin útvonalon.

Jókora bőröndökkel és gyomorideggel szálltunk fel a vonatra, ezek akkoriban az utazás részei voltak. Mi lesz, hogy lesz a határon. Megússzuk-e, miután a csomagokban vagy négy Svejk szobrot rejtettek el nagy bátran anyukámék. A szobrok voltak az ajándékok, és kétségtelen, ha a határon megtalálják, nem biztos, hogy átengedték volna.

Persze volt nálunk uzsonna, ilyen hosszú útra nem indult el az ember ennivaló nélkül. A mi családunk bármilyen befogadó volt a gasztronómiát illetően, az útravalónak csomagolt ételek terén mindig roppant praktikusak voltak. A mi szendvicseinkbe nem kerülhetett olyan, ami kifolyhatott volna. Olyan, ami szétkenődhetett volna. Olyan, ami csöpöghetett volna. Tehát kizárták a pasztákat, ahogy akkoriban neveztük a kenyérre kenhető kencéket, a zöldségeket, mindent, amitől finom lehetett volna egy szendvics. Nálunk az sem volt szokás, hogy jókora darab kolbásszal keltünk volna útra, amiből aztán kiskéssel kanyarintunk vastag szeleteket. A mi családunkban akkoriban már nem vágtak disznót, így nem volt annyi kolbász, hogy a nyári utazásra is maradjon, meg aztán annál sokkal visszafogottabbak voltunk, mintsem az egész vonatot kitegyük annak az élménynek, hogy a mi kolbászunk szagát szívhatja. A mi családunkban rántott húst sem sütöttek, esetleg fasírtot, csak azért, hogy azt két szelet kenyér közé téve rágcsáljuk a hosszú és unalmas vonatutakon. Mások rántott húsos szendvicseit kicsit irigyeltem, de annyira kategorikusan jelentették ki, hogy az a vasárnapi ebéd, és nem a vonatút része, hogy eszembe nem jutott megkérdezni, mi a kettő között a különbség. Vasárnap sincs minden nap, utazás sem, az étkezés vége meg semmiben, de tényleg semmiben nem különbözik, bárhol is esszük meg a rántotthúst.

Így maradt a vaj – merthogy, én nem tudom, hogyan csinálták, de hazai margarin sem került soha a szendvicsünkbe. Legfeljebb Rama, előbb a kocka, később a dobozos, de a hazai az soha, mert annak olyan rettenetes íze volt, hogy azt csak a tésztákba sütöttük bele, azokban megszoktuk, meg elnyomta az ízét a cukor és a többi hozzávaló. Olyan sem volt, hogy a kenyeret ne kenjük meg semmivel, azt nem is értem a mai napig sem, hogyan lehet szendvicsnek nevezni valamit, ami két, kenetlen szelet kenyeret, vagy két fél zsömlét jelent, közte vékony sajttal, vagy szalámival.

Szóval azon az első külföldi úton valószínű vajas kenyeret ettünk, közte felvágottal, valószínű parizerrel. Lehet, hogy még kis sajtot is tartogatott édesanya a nagy utazásra, háromszögű ömlesztettet, mert olyanhoz olykor még hozzá lehetett jutni, és az úti szendvicsbe pont passzolt. A vámon minden simán ment, az összes Svejk megúszta, mi pedig mindenféle kalanddal, ízélménnyel, meg az első határos gyomorgörcs emlékével gazdagodva tértünk haza.

Másodjára 1990-ben utaztam Budapestre, húsvétkor. Úgy alakult, hogy akkor már mindenki megjárta Magyarországot, csak én nem. Roppant izgatott voltam. Autóval mentünk, a locsolás után indultunk, hétfő éjszaka. Akkoriban nem lehetett tudni, mennyi idő alatt ér az ember Budapestre. Egyrészt, kiszámíthatatlanok voltak az útviszonyok, másrészt, nem lehetett tudni, mennyit állunk majd a határon. A gyomorgörcs nem múlt el, az uzsonna változott kicsit. Megjelentek a francia tejszínes háromszögű sajtok, nagyon imádtam, a tejszín gazdag ízével nem bírtam betelni hosszú hónapokig. Húsvétról maradt sonka is, meg tojás, én már nagy voltam, és imádtam puccos szendvicseket gyártani. Az a szendvics már a szabadság útravalója volt, pedig valószínű, meg sem ettük, se nappal nem volt, nem is vonattal utaztunk, márpedig ahhoz, hogy útközben, indulás után két perccel éhen akarjon pusztulni az ember, mindkét feltételnek teljesülnie kellett.

Az elsőt sok másik utazás követte. Néha vitt valaki, máskor tömegközlekedéssel utaztunk. Eleinte mindenféle buszokkal. Rettenetes járművekkel. Nem volt bennük fűtés. Még el sem indultak, az állásban elromlott bennük valami, és cserejárműről szó nem volt. Elinduláskor leszakadt az ajtajuk. Sokan voltak bennük. Váradon megálltak, még pár embert felvenni akkor, amikor már Kolozsváron megteltek. Nem lehetett tudni, pontosan honnan indulnak. A határ sem változott, vagy ha igen, rossz irányba. Nem volt elég, hogy minimum egy órát várakoztattak, olykor, amikor már indulhattunk volna, hirtelen leszállítottak mindenkit, és mindent kipakoltattak a hatalmas táskákból, szatyrokból. Ekkor még virágzott az áruk ide-oda hurcolása, mindazok, akiknek érzéke volt erre, megtalálták mindazt, amihez keleten olcsón jutottak hozzá, és nyugaton még jó pénzt adtak érte.

Ezek a rettenetesen megpakolt buszok Magyarországon mindig megálltak egy alföldi csárdánál. A sofőrök és az idegenvezetők kaptak ingyen ebédet, cserében abban reménykedtek a tulajdonosok, hogy az utasok közül is sokan rendelnek valamit, ha már úgyis kellett várniuk egy újabb órát. Mi természetesen soha nem ettünk ott. Jól belénk nevelték, hogy gyanús helyen nem eszünk, és az otthoni konyhán kívül minden hely gyanúsnak bizonyult, pláné azok, ahol pénzt is kértek az ételért cserébe. Nálunk továbbra is volt szendvics, a vaj, sajt, felvágott, paradicsom, paprika beszerzése immár nem volt gond. Rászoktam, hogy salátaleveleket is fektettem a kenyérszeletek közé, amitől a szendvics még inkább előkelő, és finom lett.

Aztán ismét változtak az idők, eltűntek a lepukkant buszok, már leginkább vonattal utaztunk. Kényelmes volt, elég tiszta. A határon maximum egy órát állt. A határőrök is sokat szelídültek, nem kötekedtek, főleg nem kiabáltak. A gyomorideg nagyot csökkent, de azért ott volt, attól nem lehet csak úgy megszabadulni. Olykor már azt gondolom, nem is biztos, hogy egy élet elegendő ahhoz, hogy egy 1990 előtt felnőtt, kelet-európai emberből kivesszen, pedig tulajdonképpen mindig megúsztuk, hogy a határon legyen valami, és elég valószínűtlen, hogy az a valami ezentúl következzen be. Az útra ételt ekkor is vittünk, pedig a vonatokon volt büfékocsi, de nem bíztuk a véletlenre, mert azt is megtanították nekünk, hogy mindig mindenre gondoljunk a hólánctól a széntablettáig, akkor is, ha ezek többségére soha nem volt szükségünk. Annyi változott, hogy már nem szendvicset csomagoltunk, hanem csinos dobozokba tettünk ezt-azt. Salátákat, kis falatkákat, zöldségeket, gyümölcsöket, magokat, süteményeket, hogy minél teljesebb legyen az élmény, de persze elsősorban azért, nehogy abban a hét órában haljunk éhen, ameddig a vonat célba ér.

Így ment ez több mint harminc évig rendszerváltozás után is.

Most meg eljutottunk a határtalanságig, amikor úgy jöhetünk-mehetünk egyik országból a másikba, hogy nem állít meg senki. Ma már autóval suhanunk át az egykori határbódék között, szabadon. Kolozsvártól Budapestig legfeljebb hat órát tart az út, de inkább ötöt. Minden megváltozott. Vagyis majdnem minden. Mert azért a gyomoridegből egy borsószemnyi maradt. Mint ahogy abból a félelemből is, hogy ha bármi történik, és nincs nálunk étel, mi lesz velünk. Ezért a táskákban mindig, de mindig van egy kis elemózsia. Arról a nagyobb tételről nem beszélve, amit az otthoniak csomagolnak, mondván, hogy az mindig jól jön. Az a kis hazai.