Óévbúcsúztatók, morzsapartik: haltorta, virsli, apró fasírt, halpasztával töltött maszlina

Ha a karácsony a hagyományokról szólt, a szilveszter az újítások ideje volt. Gyerekkoromban ez volt az a két nap az évből, amikor tulajdonképpen kötelező volt a mulatozás. Amikor annyi étel volt az asztalon, amennyit meg sem lehetett enni, ezért egyből két napig tartott az összejövetel, és a másodikra, ha fáradtan és másnaposan is, de legalább akkora lendülettel érkezett mindenki, mint az elsőre. A morzsaparti úgy tartozott hozzá a szilveszter éjszakájához, mint malacfül a malachoz, teljesen elképzelhetetlen volt, hogy bárki is kihagyja.

Nem csoda hát, hogy hihetetlen izgalom előzte meg az év végének megünneplését. A szilveszter volt az Év Nagy Bulija, amit egészen komolyan meg kellett szervezni. Az első kérdés a „kinél” volt. Október végén, de legkésőbb november közepéig kiderült, hogy abban az évben ki fordítja fel a lakását, és vállalja be a házigazda szerepét. A lakásfelfordítás mindenképpen velejárója volt az óévbúcsúztatásnak, akkoriban senki nem lakott akkora nagy házban, hogy abban elférjen, és táncolni tudjon 15-20 ember anélkül, hogy bútorokat kelljen tologatni.

Ahogy közeledett az év vége, úgy lett egyre intenzívebb a tervezgetés. Listák készültek, egyszerre több is. A meghívottakról, és arról, hogy hányadmagukkal érkeznek. A nők megálmodták, hogy milyen ruhában lesznek, és milyen étellel kápráztatják el a többieket. A férfiak meg azt gondolták végig, honnan szerzik be a megfelelő mennyiségű sört.

Karácsony után, de még 30-a előtt össze is gyűltek a meghívottak, komolyabban megbeszélni, hogy pontosan ki mit visz az év legnagyobb batyus báljába, mintha reális esélye lett volna, hogy mindenki, mondjuk töltött tojással érkezik.

Pedig akkoriban az új receptekkel is szilveszterkor rukkoltak elő a háziasszonyok. Ezen az estén szinte nem is látszott, hogy bármilyen alapanyagból hiány van, olyan gazdagon volt megpakolva az a hatalmas asztal, amit ilyenkor kijelöltek mindannak a sok födi jónak, amivel a vendégek érkeztek. Voltak akik nagy klasszikusokkal érkeztek. Ők hozták az egészen apró fasírtokat, szaládéböföket. Ezek a tálak savanyú uborkákkal, gogosokkal és zöldborsóval voltak díszítve. Egyszer valaki – ráadásul férfi – krumplipüréből formázott apró csibéket, fekete bors volt a szemük, gogosból vágott pici csőröket, és ezekkel díszítette a fasírtos tálat. Évekig emlegették leleményességét. Mások disznót vágtak karácsony előtt, ők kolbásszal, véres-májas hurkával járultak hozzá a nagy közös lakomához. Volt, aki maszlinát szerzett, egyenként kimagozta, és halpasztával töltötte meg. Akkoriban az ilyenfajta pepecselés egy étellel hatalmas újdonságnak számított, sokáig emlegették is a türelmét és a kreativitását. Emlékszem arra is, mekkora szenzáció volt a savanyú káposztás-céklás saláta. Attól kezdve egyetlenegy téli összejövetelről sem hiányozhatott. Édesanya a törvényszéken tanult haltortával aratott hallatlan sikert. Céklát, hagymát, tojást, krumplit és valamilyen olajos halat rétegzett, közéjük majonézet kent. A tetejét is majonézzel kente meg. Mire az asztalra került, a cékla megfestette a majonézt, érdekes mintát rajzolva rá. Az ünnepi asztalról nem hiányozhattak a különböző paszták sem: ikra, vinetta, hal. Hús- és májpástétom. Majonézes krumplisaláta. Szeletelt sült hús. Virsli. És másnapra a korhelyleves. Hogyha nem lett volna elegendő a sok minden, ami maradt a buliból, akkor is legyen mire hivatkozva visszamenni.

Nekünk, gyerekeknek, a felnövésünk története is követhető abból, hogy éppen hol szilvesztereztünk.

A magam részéről az első szilveszter éjszakát, amire emlékszem, nagymamáéknál töltöttem. Óvodás lehettem, de már ahhoz elég nagy, hogy fent maradhattam a felnőttekkel. Életem egyik legünnepibb estéjeként maradt meg emlékeimben: nagymamáék, akik a villanyon mindig spóroltak, akiknek a lakása tele volt kis lámpákkal, és attól függően gyújtották meg a megfelelőt, hogy az egyszoba-konyhás lakásuknak éppen melyik felében voltak, aznap azzal emelték a különös este fényét, hogy felkapcsolták a mennyezeti lámpát. A négyméteres belmagasságú szoba közepén mélyen belógott a csodás, ezer üvegalkatrészből álló csillár, amelynek minden része visszatükrözte a villanykörték fényét, és olyan volt számomra, mintha egy üvegpalota legeslegszebb, kivilágított termében ülnék. Egyszeri élmény volt, nem emlékszem, hogy a közel negyven évben, amennyit nagymama ott lakott az én életemből, hasonló pazarlásra adták volna a fejüket. A hétköznapokban maradtak a kis neonok és olvasólámpák, de én, magamban ott őriztem a szilveszter megismételhetetlenségét, miszerint egyetlenegyszer láttam fényárban úszni a nagyszobát.

Volt pár olyan óévbúcsúztatás, amikor a felnőttekkel egy helyen, de már külön szobában voltunk mi, gyerekek, ahol kedvünkre társasozhattunk, kártyázhattuk, kiabálhattunk. Senki nem szólt ránk, hogy csendesebben, és senki nem mondta azt sem, hogy most már ideje aludni.

Aztán eljött az az idő, amikor felnőttek nélkül, külön szerveztünk szilvesztereket. A tervezést örököltük, ugyanúgy listánk volt mindenről, mint a felnőtteknek, sőt, eggyel több, mert nálunk már a zenét is megtervezték a fiúk, nehogy valami kimaradjon az akkori kedvencek közül. A skála meglehetősen széles volt, a Scorpionstól a Modern Talkingig sok minden belefért, még akkor is, ha ez utóbbit már akkor is többen cikinek érezték.

Majd következtek a furcsa szilveszterek. Ezerkilencszáznyolcvankilenc telén utolsó pillanatig nem tudtuk, kinél gyűlünk össze. Persze, valaki akkor is bevállalta, de nem tudott felhőtlen lenni a hangulat. A nagy szabadság beköszöntött, de túl közeli élmény volt még a lövések zaja, és bár sokan felnőttek voltunk már papíron is, úgy engedtek el bennünket, hogy reggel csak világosban indulhattunk haza.

Egyszer tengerpartra utaztunk, de háborús idők jártak arrafelé, és mindenki inkább ijedt volt, mint vidám. A helyiek közül próbált mindenki nyugodt lenni és boldog, de az éjszakai petárdázás nyomán kiült a helyiek szemébe a félelem. Hiába morajlott, hullámzott a tenger ugyanolyan varázslatosan, nem a legfelhőtlenebbül átmulatott éjszaka volt. Mentségünkre szóljon, amikor elindultunk, mi sem tudtuk pontosan, mi vár ránk.

Volt olyan is, amikor egy alig lakott pici kis székely faluba utaztunk el búcsúztatni az óévet. Pálinkával védekeztünk a hideg ellen, szánkóztunk, és éjfélkor még a harangokat is meghúztuk. Másnap töltelékes káposztát ettünk, és boldog új évet kívántunk a falu összes lakosának. Úgy lett az egyik legemlékezetesebb szilveszter, hogy közben bensőségesebb, barátságosabb alig lehetett volna.

A faluban, amit három napra alaposan felforgattunk, állítólag sokáig emlegettek bennünket. Jártam hegyen is, kint nagy hó volt, és mélységes csend. Olyan, amilyet csak hegyen hallani. Vacsora előtt és után havat tapostunk, csillagokra bámultunk, és teljesen belesimultunk a fenyvesek nyugalmába.

Évekig csak barátokkal búcsúztattuk az óévet, aztán bővült a kör, lazult a csapat, távolabbi ismerősök is bekerültek, vagy mi mentünk el olyan helyre, ahol nem mindenkit ismertünk. És volt olyan is, amikor egy hegyi kisváros főterén teljesen ismeretlen, vidám emberekkel osztoztunk a rögtönzött vaskályhán.

Volt olyan, amikor mindenki itt volt, és most már olyanok vannak, amikor néhányan nincsenek itt. Felnőttünk. És bár szeretnénk, hogy mindig minden olyan legyen, a dolgok változnak. Néha azért, mert ez a rendjük, és nagyon sokszor szerencsére.

Boldog, békés, szerencsésen változó újévet!