Kati, Sárika, Hófehérke: velük volt igazi a karácsony

A karácsonyi mise, a szívünkben érzett szeretet és az ajándékok után mégiscsak az volt a legfontosabb, hogy milyen sütik lesznek. Miután megjött az angyal, senki nem tartotta számon, de legalábbis nem figyelte szigorúan, hogy ki hányat falt fel, szóval végre annyit ehettünk, amennyit csak akartunk, volt bőven, s már azért sem kellett félni, hogy karácsony napjára elfogy.

A karácsonyi sütemények milyenségét, és azt, hogy ki, mit süt, az befolyásolta, hogy ki, mit tudott jól csinálni. Minden nőnek megvolt a listája azokról a tésztákról, amik neki mindig sikerültek. Persze, néha próbálkoztak a nemzserbósok is zserbóval, de láss csodát, nekik soha nem lett olyan, és akkor volt miért búsulni, pedig a karácsony örömünnep, szomorkodásra éppen elég másik nap van az évben. Szóval inkább maradt mindenki a saját kaptafájánál: volt, akinek a kalácsa volt a legfinomabb, másoknak a habcsók sikerült mesésre, és hallottunk olyanról is, akinek soha nem repedt szét a bájglija

Miután a szüleim összeházasodtak, a mi családunkban hamar kialakult, hogy melyik nagymama mit szeretne, miben lelné örömét. Az egyik megnyert mindkettőnket a katolikusoknak, cserében a másiknak jutott a karácsonyi sütemények elkészítése, és mindenki boldog volt. Náluk ezt a vallás dolgot úgysem vették szigorúan, nagytata is önszántából áttért református volt, miután megharagudott, mert 1944-ben a katolikus pap ragaszkodott a katolikus keresztszülőkhöz. Ennek következtében nem a keresztszülőket cserélték le, hanem édesapa leendő és nagytata volt vallását.

Anyai nagyanyámban nem volt akkora versenyszellem a sütemények terén, ő megelégedett az aprósüteményekkel: a sajtos pogácsával és linzerkarikával. Tepsis tészták közül legfeljebb Sárikát készített. Náluk ez jelentette a saját süteménysort.

Az apai nagyanyám ezzel szemben hosszú évekig élvezhette, hogy a karácsonyi asztalra az ő kalácsa, süteményei kerültek. Kivéve a bájglikat. Nálunk bájglimentesek voltak a karácsonyok, a diós, mákos süteményeket nem kedveltük. Nagyanyám próbálkozott egy ideig a bájglikkal is, de miután többször is rajtakapott, amint januárban dugdostuk előle a száraz rudakat, feladta.

A mi „bájglink” a diókrémmel töltött, diós piskótatekercs volt, e nélkül egy ünnep sem létezett. Szigorúan édesanya sütötte, ezt csak ő tudta jól csinálni. A diós rúdból mi nem ettünk, de mindenki más oda s vissza volt érte.

Az ünnepi asztalról nem hiányozhatott a mazsolás kalács, ami átmenetet jelentett a sütik és kenyerek között. Nagymama foszlós kalácsai utánzhatatlanok voltak. Volt hozzá lelke, szeretete, keze, és általában szerzett jó lisztet is. Kakaó, tea mellé ettük. A nagymama kalácsa a mazsolák körül volt a legfinomabb. Ott, ahol a mazsolák némiképp egyesültek a tésztával. A tészta kicsit nedvesebb volt, meg édesebb is, a mazsola megédesítette. A mazsola meg egészen puha volt, a tésztából kiszálló nedvekből szívott magába egy adagot. Akkoriban mindenki szerette a mazsolát, vagy ha mégsem, kipiszkálták, mert az, hogy egy kalácsban ne legyen mazsola, elképzelhetetlen volt.

Aztán az öcsém miatt muszáj volt lennie szalakálés tésztának. Praktikus sütemény volt, korábban meg lehetett sütni, azok közé tartozott, amelynek „jót tett az állás”. Nem is emlékszem olyanra, hogy a szalakálés ne sikerült volna. Ha az embernek volt türelme egyenként megsütni a lapokat, és tudta, hogy meddig kell karamellizálni a cukrot ahhoz, hogy kellően sötét, de még pont ne égett legyen, akkor ez ideális ünnepi süteménynek számított.

Az ünnep nem jött el, ha nem volt hájas tészta. Hájhoz általában hozzájutottunk, mindenki, vagy mindenkinek a vidéki rokona vágott disznót. A hájasból csak rengeteget lehetett sütni, emlékszem, ahogy nagymama fém vájlingjában tornyosultak a szilvalekvárral töltött, porcukorral megszórt sütemények. A hájashoz nem kellett nagy tudomány, csak jó tűzhely. A panelek gyenge lángú sütőjében nem mindig tudott átsülni és megnőni, ehhez a nagymamák vaskályhája kellett. Abban lett olyan magas, hogy nem is lehetett befalni, el kellett törni, és akkor minden porcukros lett, de ilyenkor ez sem számított, az ünnepek körül mindenki megengedőbb volt, ilyenkor a „hagyd el fiam, majd összeseprem” idők jártak.

Nagymama egy ideig próbálkozott a non plus ultrával is. Tepsiben sütötte, azt hiszem, nem lett volna türelme a falatnyi süteményekhez. A tésztát kinyújtotta, megkente baracklekvárral, majd tojáshabbal fedte be. Én szerettem, de ezzel ketten voltunk így, nagymamával. Ráadásul a tojáshab könnyen tört, túl hosszú ideig nem lehetett egyben tartani a süteményt. Miután ennek sem volt osztatlan sikere, lekerült a karácsonyi sütemények listájáról.

Sok évig a Hófehérke volt a sláger. Négy vajas lapot sütöttek, ebből kettőt összetörtek, rummal, vajjal, mazsolával összekeverték. Ezzel megtöltötték a maradék két lapot. Tetejére gőz felett felvert tojáshabot kentek, amit reszelt csokoládéval szórtak meg. A receptet édesanya szerezte, amikor elkezdett dolgozni a törvényszéken. Aki megkóstolta Hófehérkét, mindenki elkérte a receptet, és pár évig sütötte. Így ezzel is az történt, mint a munkahelyeken szerzett receptek többségével. Ha egy irodai karácsonyi partin felbukkant egy új tészta, akkor utána pár évig minden családban az került az asztalra.

Volt még a Sárika, alul-felül kakaós vajas lapok, középen piskóta. Főzött krémmel összeragasztva. Azt hiszem, ha én valamit megkívánok a gyerekkori sütemények közül, ez szokott lenni. Karácsonyra nem a legideálisabb sütemény, a középső piskóta hamar megszárad, és ugyan gyerekkoromban a karácsony része volt a száraz sütemények rágcsálása, ettől ma már megkímélem magunkat. Sok napos ünnepre nem sütök gyorsan száradó tésztákat.

A reszelt diós tésztát sokan szerették, mert egyszerű volt, nem kellett izgulni érte. Vajas lap alul, rajta diós réteg, majd a tészta maradék ráreszelve a tetejére. Biztonsági sütemény, de soha nem volt kedvencem.

A zserbó sem tartozott a családi hagyományhoz, így az én gyerekkoromból kimaradt a „nem lett magas a zserbóm, nem tudom mit rontottam el, tavaly milyen szép volt” frusztrációja.

A Kati tésztát is kedveltük, mézes lapok tejbegrízzel megtöltve. Minél többet állt, annál jobb lett. Ez is az „eldugós” sütemények közé tartozott. Ha nem tették volna el biztonságos helyre, félő, hogy elfogyott volna, mielőtt igazán finom lesz.

Akkoriban karácsony este még két helyen vártuk az angyalt, mindenhol más süteményekkel. Egyik nagynéném minden évben készített diós grillázzsal töltött ostyalapokat, ez nagy kedvenc volt. Másik nagynénémnél ettem először olyan süteményt, amelyben citromkrém volt, a tetején citrommázzal. Úgy emlékszem vissza rá, mintha mennyei manna lett volna. Annyira friss ízt desszertben addig talán soha nem éreztem.

A karácsonyi nagy sütievés nem állt meg otthon. Folyamatosan látogatóban voltunk, kis túlzással, körbeettük a várost. Kossuth kifli, isler, mézes krémes, püspökkenyér, diós kosárkák, vaníliás kifli, kekszszalámi, ördögpirula, mézeskalács, Harlekin – ezek jutnak eszembe, mindegyik konkrét helyhez, személyhez kötődik.

Az évek folyamán sokszor készítettünk új süteményeket, olyanokat, amiket valahol ettünk, és pillanatnyilag finomabbnak tűntek a már megszokottaknál. Volt, amikor kipróbáltuk a kilencvenes évek nagy kedvencét, a fantás tésztát, vagy valamilyen tortát készítettünk.

Most majdnem ott tartunk, mint ötven éve. Van Kati tészta, sós rúd, diós linzer, mézeskalács. És elkészítettem a nagy kedvencünket, a csokoládékrémmel töltött gesztenye fatörzset. Nagymama kalácsával nem próbálkoztam, az úgyis utánozhatatlan.