Egykori vasárnapi ebédeink ízei a karácsony előszobájában

Nálunk a decemberi ünnepségek nem ötödike este, vagy hatodika reggel kezdődtek, mint ahogy az történt nagyjából mindenkinél. Mi harmadika körül ünnepeltünk először, akkor az anyai nagyapám születésnapját, aki gyerekkoromban önmagához képest még nagyon fiatal volt, főleg, ha számításba vesszük, hogy százhárom évesen halt meg, a nagyszülők közül bőven túlélve mindenkit.

Az ő születésnapját muszáj volt megünnepelni, nagymama ki nem hagyta volna soha, neki szinte fontosabb volt, de azért nagytata is örült persze, ott volt az egész család, tizennégyen összesen. A szoba elég nagy volt ahhoz, hogy a nagyasztal kihúzva elférjen, és már nem is emlékszem, mi gyerekek hol ültünk, de lehet, hogy nekünk is helyet szorítottak, hiszen amit tizenkét főre terveztek, amellett 14 ember is elfér.

Az asztal hófehér, kikeményített abrosszal volt leterítve, amelyre egy idő után kerültek kimoshatatlan pecsétek, de volt annyi tányér, tálca, tál, pohár, hogy ide-oda tologatva ezeket, mindegyik foltot el lehetett takarni,

Előételként mindig került az asztalra nagymama híres téli vinettájából, ami attól különbözött a zakuszkától, hogy a hagymát – szigorúan vöröset – frissen vágta bele. Ettől ropogós volt a krém, és olyan, mintha frissen keverte volna ki. Anyai nagyanyám nem is tett el zakuszkát, ebből a téli vinettából viszont annyit, hogy késő tavaszig bármikor betoppantunk hozzá, mindig elő tudott venni még egy üveggel. Aztán persze volt szaládéböf, és ha kapott zúzát, abból pástétomot készített, műfajában a legfinomabbat, amit valaha is ettem. Harminc évig kerestem a receptjét, szerencsére megtaláltam, a legváratlanabb helyen, nálam boldogabb ember azon a napon nem volt a világon.

Nagymama húslevest főzött, mert ha ünnep volt, mást nem lehetett elképzelni, és másodiknak vadast, mert azt nagyon szerette nagytata, nagymama meg nagytatát szerette nagyon. Majd a végén, mindennek a megkoronázását a darázsfészek jelentette, vagy a fészkeskalács, ahogy az öcsém nevezte. Ez kicsit rendhagyó desszert volt, hiszen darázsfészket paszulyleves, vagy valamilyen más, tartalmas leves után volt szokás enni, de azon a vasárnapon az ünnep felülírta a hétköznapi szokásokat, és akkor csak egy szabály volt: csupa olyasmi kerüljön az asztalra, amit a születésnapos nagyon szeret. A darázsfészekbe nálunk nem került se dió, se más nem oda illő dolog. Az ízét és bársonyos puhaságát a forró vaníliás, cukros tejtől kapta, amivel meglocsolta nagymama pár perccel azelőtt, hogy teljesen elkészült. A tej nagyobbik részét beszívta az addigra megsült tészta, kisebbik része átfolyt rajta, és borostyán színűre karamellizálódott. Amikor kiszedtük a tepsiből a darázsfészket, a karamell ott fénylett a tepsi alján, ott is maradt, hogy akkorra is jusson valami finomság, amikor a tésztának csak hűlt helye volt. Ezt a karamellt leginkább az ujjunkkal nyaltuk ki, nem a hegyével, finomkodva, hanem őszintén, rányomva a tepsire teljes hosszában, hogy egy ujjhúzással minél nagyobb felületre tudjon ráragadni az a krémesen-édes, puha, besűrűsödött vaníliás, cukros tej.

Amikor már kezdett sötétedni, együtt indultunk haza, tizenketten, mindenki Monostorra. Gyalog mentünk a Főtérig. A második kisutcánál befordultunk a Bădescu utca fele, de előtte, a sarkon, leszakítottunk néhány ágat az utcára is bőven kilógó aranyeső bokorról, mert a három testvér mindig felemlegette, hogy régen, az ő gyerekkorukban, amikor a telek még igazi telek voltak, és olyan sok hó hullt, hogy majdnem a kerítés tetejéig ért, december elején vázába tettek néhány ágat arról a bokorról, amelyek aztán karácsonyig, de legkésőbb szilveszterig virágba borultak, és aki betoppant hozzájuk, mindenki megcsodálta, mert ki látott még olyat, hogy amikor kint fagy van, és hatalmas hó, a vázában virágzó aranyeső pompázik.

Ezen mi, gyerekek jól elcsodálkoztunk, és aznap talán mind a hatan úgy aludtunk el, hogy elképzeltük, milyen csodás is lehetett az, amikor a telek még igaziak voltak, és olyan sok hó hullt, hogy az egész Tordai út ki sem látszott alóla.

De még ezzel a születésnappal sem ért véget a decemberi ünnepek előtti ünneplés a mi családunkban, mert nagytata születésnapja utáni napon az apai nagyanyám névnapja volt, amit szintén megünnepeltünk, nagy ebéddel. Itt hatan ültük körül az asztalt, és nagymamának igazán szerencséje volt, hogy neki nem született több unokája, mert ő mindkettőnknek elkészítette a kedvenc süteményét, és elképzelni se tudom, hogy mennyit dolgozott volna, ha több, vagy egyenesen sok unokája van.

A december negyedike körüli egyik vasárnap tehát az apai nagyanyáméknál ebédeltünk. Nagymamáéknak egy szobájuk volt, de az elég nagy volt ahhoz, hogy úgy érezzem magam a nagy asztal mellett, mintha külön helyiségben, a ritkán használt szalonban lennénk. Mert nagymamáék mindennek megadták a módját, hétköznapokon akkor is a konyhában ettünk, ha mindannyian ott voltunk. Az ünnep azonban ünnep volt, ott ültünk a kihúzott, szépen megterített, roskadásig megrakott nagy asztal körül. Náluk ezen a napon ángádzsábor leves volt mindig, mert az apai nagyanyámnál is ünnepi leves volt a húsleves, de abból decemberre jutott éppen elég, örmény levest viszont csak ő készített, és annál jobban semmivel nem tudott volna kedveskedni nekünk. Ilyenkor nekiláttak nagytatával, később egyedül, még később mi segítettünk, és bügyürgették, majd bügyürgettük az ujjunk körül a kis batyukat, amelyek nem voltak nagyobbak egy huszonöt banisnál. Olyanok voltak, mint valami pici, megkötött kendők, csak fej nem volt bennük, legalábbis én mindig annak képzeltem.

Azt, hogy a laskakészítés mennyire fontos történés volt, az is mutatta, hogy azt is a szobában, a nagyasztalnál csináltuk, már azután, hogy nagymama kint a konyhában meggyúrta, és kinyújtotta. A batyuk – vagy fülek, vagy fej nélküli kendőcskék – ki, minek hívta, képzelte, valamelyik hétköznap délután készültek el, majd tiszta abroszra tettük, azon várták sorukat, míg bekerülhettek a levesbe, majd a tányérunkba, és onnan a gyomrunkba, és így elérték rövid életük csúcsát. Mert én azt is képzeltem, hogy ha a Jóisten valamit ételnek teremtett, akkor az a valami akkor lett a legboldogabb, amikor megettük.

Tehát ezen a december eleji másik ünnepi ebéden a leves volt az egyik kiemelkedő fogás, na meg a sütemények.

A másodikra nem is emlékszem, biztosan sültet készített nagymama, valami finom, szaftos disznóhúsból, mert neki mindig voltak titkos forrásai. Ott volt a közelükben a vágóhíd, a sok év alatt biztosan kialakították, hogyan jusson onnan egy kis egy s más a környéken lakóknak is.

A főétel után jött a legvárvavártabb pillanat, a sütemények, amiből minimum kettő volt, de inkább három. Nekem krémes, az öcsémnek – ahogy otthon mondtuk – szalakálés. Így, egyszerűen, minden más utótag nélkül. A harmadik azért kellett, hogy jusson azoknak is, akik még betoppantak felköszönteni nagymamát, mert a krémest majdnem teljes egészében ott, helyben felfaltuk, a szalakálés maradékát elhoztuk, így nagymama, miután egész héten sütött-főzött, ott állt üres kézzel, és mekkora szégyen lett volna, ha a vendégeket nem tudja megkínálni valamivel.

Nagymama ezen a napon mindig elégedett volt, meg boldog, és azt érezhette, hogy értelmet nyert az élete, hiszen ott voltunk mindannyian, és ő nézhette, ahogy mi jóízűen esszük azt, amit főzött.