Zaporizzsjából nem lesz új Csernobil, de így sem jó ötlet atomerőműre lövöldözni
Zaporizzsjából nem lesz új Csernobil, de így sem jó ötlet atomerőműre lövöldözni
Illusztráció: Somogyi Péter (szarvas) / Telex

Zaporizzsjából nem lesz új Csernobil, de így sem jó ötlet atomerőműre lövöldözni

Legfontosabb

2022. december 02. – 08:14

Másolás

Vágólapra másolva

Az orosz–ukrán háború első napjaiban az oroszok elfoglalták a csernobili atomerőművet. Akkor még azt hittük, emiatt kell aggódnunk, de hamar kiderült, hogy nem állnak meg egy használaton kívüli létesítménynél, márciusra katonai erővel Európa legnagyobb atomerőműve fölött is átvették az irányítást. A zaporizzsjai erőmű könyékén azóta is dúlnak a harcok, ami rengeteg biztonsági kérdést felvet. Ebben a cikkben körbejárjuk:

  • Mi okozta az eddigi legsúlyosabb atomkatasztrófákat, és kell-e tartani attól, hogy Zaporizzsjában is előfordulhat ilyesmi?
  • Mi mindent kell kibírnia egy atomerőműnek?
  • Ki ellenőrzi az erőművek biztonságát?
  • Mit csinál tulajdonképpen a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség?
  • Milyen törvények vonatkoznak háborúban egy atomerőműre?

1986. április 26-án robbanás történt a mai Ukrajna területén található csernobili atomerőműben. A dolgozók számára alapított kisváros, Pripjaty lakóin és a Szovjetunió vezetőin kívül senki nem tudott róla; a helyieknek azt mondták, nincsenek veszélyben, folytassák a mindennapi életüket, ahogy egyébként szokták. A tűzoltók, az erőmű dolgozói nem tudták, hogy minden egyes ott töltött perccel drasztikusan csökkennek a túlélési esélyeik. Napokba telt, mire evakuálták a területet, a Szovjetunió próbálta eltussolni a történteket, a világ svéd tudósok méréseiből és beszámolóiból értesült a katasztrófáról. A baleset következtében radioaktív szennyeződés hullott a Szovjetunió nyugati részére, Európa sok területére, de még az Egyesült Államok keleti partszakaszára is. Ez volt a 20. század legsúlyosabb nukleáris katasztrófája, ami alapjaiban átírta, mennyire bízunk meg az atomenergiában.

Most, 36 évvel később, ismét egy ukrajnai atomerőmű áll az érdeklődés középpontjában: bár az orosz–ukrán háborúban az oroszok a csernobili létesítményt is elfoglalták, a zaporizzsjai atomerőmű az, ami igazán aggodalomra adhat okot. „Amikor február 24-én az oroszok megtámadták Ukrajnát, a csapatok északról, keletről és délről próbálták az országot elfoglalni. Északról Kijev felé nyomulva nagyon komoly ellenállásba ütköztek, el sem jutottak a fővárosig. Délen viszont nem volt érdemi ukrán védelem. Ennek következtében az orosz csapatok néhány nap alatt eljutottak a Dnyeper folyóig, és március elején elérték az atomerőművet” – mondta a Telexnek Aszódi Attila atomenergia-szakértő, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Természettudományi Karának dékánja, a paksi bővítés korábbi kormánybiztosa és államtitkára.

A létesítmény amúgy nem Zaporizzsja városa mellett van, hiába emlegetjük zaporizzsjai erőműként: kicsit délebbre található tőle, az itt dolgozók egy Enerhodar nevű városban laknak. Itt sem egyszerű az élet egyébként, az atomerőműért folyó harcok miatt egy idő után a városban már nem volt áram, víz és szennyvízszolgáltatás, erről számolt be Rafael Mariano Grossi, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) főtitkára is.

„Jó pár napig tartott, amíg az orosz csapatok be tudták venni Enerhodart. Gyakorlatilag élőlánccal védték a lakók a várost, védekeztek, ahogy tudtak. Ami a katonai ellenállással szemben nyilvánvalóan nem hatott, így március közepére gyakorlatilag az egész telephelyet elfoglalták az oroszok” – mondta Aszódi Attila.

Füst száll fel a zaporizzsjai atomerőmű egyik megrongálódott épületéből az orosz erők támadása után, 2022. március 4-én – Fotó: Ukraine National Nuclear Energy Generating Company Energoatom / AFP
Füst száll fel a zaporizzsjai atomerőmű egyik megrongálódott épületéből az orosz erők támadása után, 2022. március 4-én – Fotó: Ukraine National Nuclear Energy Generating Company Energoatom / AFP

Hiába atomerőmű, a zaporizzsjai létesítménnyel egyáltalán nem bántak kesztyűs kézzel az oroszok. Egyfajta erődítményként kezdték használni, júliusban tüzérségi támadásokat is indítottak innen, ami miatt csakugyan felmerült az atomkatasztrófa rémképe. „Márciusban volt néhány nagyon súlyos összecsapás a területen, mert az orosz katonák szembe találták magukat az erőművet védő ukrán őrséggel. Tűzpárbaj is kialakult. Úgy tudjuk, ukrán biztonságiak haltak meg, egy épület kiégett, orosz lövések értek épületeket, illetve az áramátviteli infrastruktúrát is.” Az oroszok, miután elfoglalták az erőművet, a Roszatomtól hoztak magas beosztású szakembereket, hogy ellenőrizzék a létesítményt. Az ukrán üzemeltetőket fogva tartották, sőt egyes források szerint elrabolták és megkínozták a vezérigazgatót, és több igazgatóhelyettest.

A sajtóban rendszeresen merülnek fel aggályok az erőmű helyzetével kapcsolatban, egyrészt az ott tárolt robbanóanyagok, másrészt az oroszok és az ukránok közötti tüzérségi adok-kapok miatt. Ahogyan eszkalálódott a katonai helyzet, úgy lett egyre aggasztóbb nukleáris biztonság szempontjából is: a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség már arról beszélt, hogy az ott dolgozóktól származó információk szerint „ellenőrizhetetlenné vált, kicsúszott az ellenőrzés alól” az erőmű. A NAÜ specialistái a helyszínen is jártak, hogy megnézzék, mi történik, és beszámoltak arról, hogy tarthatatlan a helyzet a területen.

A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség felvétele azon a 2022. szeptember 1-jei látogatáson készült, amelyet az orosz hadsereg szervezett és amelynek során a NAÜ tagjai és főigazgatója, Rafael Mariano Grossi felmérték a zaporizzsjai atomerőmű állapotát. A képen egy olyan, találatot kapott objektum látható, amely többek között a nukleáris fűtőelemek és szilárd radioaktív hulladék tárolására szolgál – Fotó: Fredrik Dahl / Nemzetközi Atomenergia-ügynökség / AFP
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség felvétele azon a 2022. szeptember 1-jei látogatáson készült, amelyet az orosz hadsereg szervezett és amelynek során a NAÜ tagjai és főigazgatója, Rafael Mariano Grossi felmérték a zaporizzsjai atomerőmű állapotát. A képen egy olyan, találatot kapott objektum látható, amely többek között a nukleáris fűtőelemek és szilárd radioaktív hulladék tárolására szolgál – Fotó: Fredrik Dahl / Nemzetközi Atomenergia-ügynökség / AFP

„A nyár folyamán az oroszok belengették, hogy az erőműből az áramot pénzért akarják adni az ukránoknak, majd nyár végén azt mondták, hogy az egész erőművet Oroszországhoz fogják csatolni, a Roszatom át fogja venni az üzemeltetést. Ez abszolút hajmeresztő dolog, ilyenre nem volt még példa soha a világban” – mondta Aszódi Attila, hozzátéve, hogy a nemzetközi jog alapján ezt az oroszokon kívül senki nem fogadná el. A terv egyébként valószínűleg az, hogy az azóta az oroszok által annektált területeket látnák el a létesítményből árammal. „Az oroszok azt mondják, ez már orosz létesítmény, létrehoztak egy céget is, amin keresztül üzemeltetni akarják. Putyin elnöki rendeletben adta ki, hogy az ukránok által megállapított engedélyek 2028-ig érvényesek maradnak, utána orosz szabályok szerint új engedélyeket kell kiadni.” A dolgozókat kényszerrel próbálták rávenni, hogy írjanak alá ennek a cégnek, ezt kis részük meg is tette.

Jókora aggodalomra adott okot aztán az is, hogy az oroszok elkezdték leszedni a távvezetéki kapcsolatokat, amelyeken keresztül az erőmű az országos ukrán hálózathoz kapcsolódik. Ez a kapcsolat az erőmű leállított állapotában a reaktorok hűtése miatt elengedhetetlen. Az erőmű névleges teljesítménye nagy, összesen 6000 megawattos kapacitásával Európa legnagyobb ilyen létesítménye. „Az erőmű négy távvezetéki kapcsolattal rendelkezik, az oroszok nyáron ezeket elkezdték leépíteni. Kilőttek egyet, az ukránok helyreállították, aztán kilőttek még egyet, és így tovább. Az egész nyár azzal telt el, hogy az oroszok és az ukránok egymást fenyegették, atomkatasztrófa előidézésével vádolták a másikat, de közben még működött egy-két blokk. Augusztus végén a blogomon írtam arról, hogy hogyan lehetne megoldani a válságot: ha nem bírják ki, hogy ne lőjenek egymásra az erőműben, akkor legalább állítsák le a blokkokat, és ne fenyegessék Európát atomkatasztrófával. Így sokkal kevesebb lenne a potenciális veszélyforrás” – mondta Aszódi Attila. Az utolsó blokkot végül szeptemberben állították le, így az erőmű jelenleg nem termel áramot. Négy blokk hideg lehűtött állapotban van, két blokk pedig úgynevezett meleg leállított állapotban várakozik. Csak kis mennyiségű hőt termel ez a két blokk, hiszen a telephelynek és a városnak szüksége van fűtésre.

Enerhodar oroszbarát polgármestere, Andrej Sevtcsik az orosz irányítás alá került zaporizzsjai atomerőműnél, 2022. május 1-jén – Fotó: Andrey Borodulin / AFP
Enerhodar oroszbarát polgármestere, Andrej Sevtcsik az orosz irányítás alá került zaporizzsjai atomerőműnél, 2022. május 1-jén – Fotó: Andrey Borodulin / AFP

„A legalapvetőbb szabályokat sértették meg ebben a folyamatban, mind fizikai védelmi, mind nukleáris biztonsági szempontból nagyon súlyos helyzetet hoztak létre – tette hozzá a szakértő. – Ijesztő, hogy az oroszok elképesztő mennyiségű haditechnikát vittek az erőmű területére. Ez nagyon balesetveszélyes. A létesítményt erre annak idején nem méretezték, így az engedélyezett tervezési alapon kívüli állapotba került.”

Bár Enerhodar elűzött polgármestere, Dmitro Orlov szerint volt és van esély arra, hogy az 1986-os csernobili katasztrófához mérhető történjen egy robbanás vagy potenciális zónaolvadás következményeként, Aszódi Attila szerint itt csernobili típusú katasztrófa egyszerűen nem történhet meg. Ha volna is egy súlyos baleset, annak Magyarországra nem lenne jelentősebb hatása: egy radioaktivitást tartalmazó felhő megjelenhetne az ország felett, de ennek a dóziskövetkezménye itthon elhanyagolható maradna.

Mindezek tükrében nem csoda, hogy az atomerőmű-biztonság, ahogyan Csernobil után, most megint kiemelten fontos téma lett, főleg egy olyan gazdasági helyzetben, amikor a háború miatt az energiaárak az egekben vannak, az egyre súlyosbodó klímaváltozás miatt pedig a probléma nem oldható meg azzal, hogy mindenki visszaállítja szépen a szénerőműveit teljes üzemmódra. Szükség van egy stabil, zöld, kiszámítható energiaforrásra – és sok ország számára ez az atomenergiát jelenti.

Nem Csernobil volt a legsúlyosabb atomkatasztrófa

A Nukleáris Világszövetség szerint jelenleg összesen 437 működőképes atomerőművi reaktor van a világon, A nukleáris ipar helyzetéről szóló világjelentés (World Nuclear Industry Status Report) idei kiadása 411-re teszi ezt a számot – nem számolja bele ugyanis azokat, amelyek már évek óta nem termelnek áramot. A legtöbb reaktor az Egyesült Államokban található, a második helyen Kína, a harmadikon pedig Franciaország áll.

A nagy technológiaexportőr Oroszország foglalja el a negyedik helyet a sorban, elég rossz renoméval, hiszen a Szovjetunióban történt a csernobili és az 1957-es majaki nukleáris katasztrófa is. A majaki létesítményről egyébként sem lehetett tudni nagyjából semmit, óriási titoktartás övezte, nem is véletlenül: a létesítmény a Szovjetunió egyik legnagyobb nukleárisanyag-feldolgozó létesítménye és atomfegyvergyára volt. A nukleáris fegyverek gyártása közben nem sokat törődtek a mintegy 17 ezer dolgozó biztonságával, a munkakörülményekkel, vagy az olyan apróságokkal, mint a radioaktív hulladék megfelelő kezelése. A közeli Karacsáj-tavat a létesítmény folyamatosan radioaktív hulladékkal szennyezte. Ez később kiszáradt, és az iszapból származó radioaktív port széthordta a környéken a szél.

Egy évtizeddel a Majak megépítése után bekövetkezett a kistimi katasztrófa. 1957. szeptember 29-én egy, az atomfegyver gyártásához alkalmazott folyamat melléktermékeként létrejött, kémiailag feldolgozott radioaktív anyagokat tartalmazó tartályban robbanás következett be, ami nagy mennyiségű radioaktivitást juttatott a környezetbe, és a Kelet-Urálban nagy területeket (becslések szerint 20 ezer négyzetkilométert) szennyezett be. A szovjet hatóságok hosszú ideig titkolták a szennyezés tényét, az érintettek közül kb. tízezer embert evakuáltak. A szennyezés nem jutott ki a Szovjetunió területéről, a pontos hatásokat utólag nagyon nehéz volt felmérni, máig ellentmondásos adatok állnak róla rendelkezésre.

A Maxar Technologies műholdképén a Fukusima Daiicsi atomerőmű égő reaktorából felszálló füst látható 2011. március 14-én, három nappal azután, hogy a területet ért földrengés és szökőár nukleáris katasztrófát okozott – Fotó: Maxar Technologies / AFP
A Maxar Technologies műholdképén a Fukusima Daiicsi atomerőmű égő reaktorából felszálló füst látható 2011. március 14-én, három nappal azután, hogy a területet ért földrengés és szökőár nukleáris katasztrófát okozott – Fotó: Maxar Technologies / AFP

A kistimi baleset azonban nem egy atomreaktorban történt, így nem minősül reaktorbalesetnek. Ezért azt mondhatjuk, hogy a történelem során két súlyosabb, reaktorproblémával járó atomkatasztrófát ismerünk: a híres-hírhedt csernobilit, és a 2011-es fukusimai tragédiát. 2011. március 11-én egy 9-es erősségű földrengés rázta meg Japán északkeleti partvidékét, ami még nem okozott kárt a fukusimai atomreaktorokban, hiszen a tervezésnél a földrengésbiztonságot belekalkulálták a védelmi funkciók közé. Azon a területen egyébként, amit érintett a rengés, összesen 11 reaktor működött négy atomerőműben, a legtöbbjük problémamentesen leállt. A földrengés idején a hat fukusimai reaktorból csak három, az 1-es, 2-es és 3-as működött, ezek is azonnal automatikusan leálltak, ahogy a rengés lezajlott. A földrengés után érkező, 15 méter magas hullámveréssel járó cunamit azonban már nem bírták a berendezések – ami nem is csoda, maximum 5,7 méteres hullámok elleni védelemre méretezték a létesítményt. Mivel a cunami elárasztotta az erőmű egy részét, a dízelgenerátorok megrongálódtak, az alsóbb szinteken meghibásodtak az elektromos rendszerek. A leállított reaktorokat így nem hűtötte tovább semmi, és azokban idővel az üzemanyag sérült. A három működő reaktor vészhelyzeti leállása tervezett volt, de az már nem, hogy a hűtést nem sikerült megoldani: a fűtőelemekben továbbra is folyamatosan termelődő maradékhő elkezdte elforralni a reaktortartályban a hűtővizet. Az elpárolgó vizet nem tudták pótolni, a reaktorban csökkenni kezdett a vízszint. Ez azért probléma, mert ha az aktív zónában a fűtőelemek hűtővíz nélkül maradnak, túlhevülhetnek. Mindhárom reaktorzóna megsérült, leolvadt és olyan szerkezeti sérüléseket szenvedett, ami nagyon nehézzé tette a reaktorokban lévő nukleáris anyag hosszú távú hűtését. Az 1-es reaktorban az olvadó reaktormag a konténment tartályát is átlyukasztotta, folyamatosan szivárgott ki belőle a radioaktív hűtővíz. A 2-es és a 3-as reaktorok magja is teljesen leolvadt.

A Nukleáris Világszövetség szerint 4-6 napig volt nagyon jelentős a radioaktív szivárgás a baleset után. A balesetben nem halt meg senki, és sugárbetegségben szenvedőket sem regisztráltak, de megelőző intézkedésként több mint 100 ezer embert evakuáltak. A japán Nukleáris és Ipari Biztonsági Ügynökség adatai szerint a csernobili sugárzás 15 százaléka kerülhetett a levegőbe a katasztrófa során.

Fukusima prefektúra Nihonmacu városából evakuált lakosok sugárvizsgálatát végzik a hatóságok 2011. március 16-án – Fotó: Go Takayama / AFP
Fukusima prefektúra Nihonmacu városából evakuált lakosok sugárvizsgálatát végzik a hatóságok 2011. március 16-án – Fotó: Go Takayama / AFP

A fukusimai nukleáris baleset világszerte rányomta a bélyegét az atomenergiához való hozzáállásra a következő években. Németország például annyira a történések hatása alá került, hogy elemzők szerint ez váltotta ki azt, hogy hamarosan megvalósulhat a teljes német nukleáris kivonás. Angela Merkel korábban az atomenergia lelkes támogatója volt, 2011-ben azonban meggondolta magát, és leállította az országban működő reaktorok élettartam-hosszabbítását. Persze az ilyen döntéseknél azzal is kalkulálni kell, hogy a politika arra mozog, amerre a választói akarat: nagyobb az esélye annak, hogy a német közbeszédben volt olyan erős Fukusima hatása, hogy Merkel és kollégái inkább a nukleáris energia kivezetésére voksoltak. Hogy ez mennyire volt jó húzás, főleg a jelenlegi orosz–ukrán konfliktus fényében, már más kérdés.

De vajon mennyire van igazuk a németeknek? Mennyire kell félnünk egy atomkatasztrófától? Mekkora az esélye annak, hogy még egy Csernobilt kell átélnünk? A kérdések egyszerűek, a válaszok nagyon viszont összetettek.

Mi ellen véd, és mi ellen nem véd az atomerőmű biztonsági rendszere?

Az atomerőművekben nemcsak a reaktorból magából, hanem számos más forrásból is kerülhet radioaktív anyag a környezetbe, ha súlyos baleset vagy támadás éri a létesítményt. Ilyen anyagok akkor szabadulhatnak fel, ha az atomerőmű különböző radioaktív elemei – például a reaktorok, vagy a kiégett fűtőelemeket tároló medencék vagy tartályok – megsérülnek, illetve működésük károsodik. Az ilyen történések hatása katasztrofális is lehet: a WHO becslése szerint négyezer ember halála köthető a csernobili balesetben a környezetbe kijutott radioaktivitás késői hatásához. A fukusimai balesetnél emberi sérülésről és sugárbetegségről nem tudni, de a környezetre nézve súlyos károkat okozott a katasztrófa.

Egy atomerőmű tervezésénél a létesítmények környezetét felmérik, és az erőművet felkészítik azokra a veszélyforrásokra, amelyek a telephelyen jellemzők. „Úgy indul egy atomerőmű tervezése, hogy megnézzük, milyen szélsőséges időjárási helyzetek alakulhatnak ki, lehet-e árvíz, földrengés, milyen más ipari létesítmény van a környéken, abból milyen hatás érheti az atomerőművet, illetve milyen veszélyes anyag kerülhet a környezetbe, ami az atomerőműre hatással lehet. Arra méretezzük a létesítményt, hogy ha ezek a bajok bekövetkeznek a környezetében, azt az atomerőmű élje túl, méghozzá baleset, radioaktív kibocsátás nélkül” – mondta Aszódi Attila.

Ezek persze a tervezhető problémákra vonatkoznak, de Zaporizzsja esetében például senki nem gondolhatta előre, hogy bárki lőszerekkel megpakolt teherautókat fog tárolni a turbinacsarnokban. Ilyen események ellen úgy lehet normál esetben védekezni, hogy nem engednek be egy létesítménybe olyan anyagokat, amire a tervekben senki nem gondolt. Normál esetben ha a létesítményeket ellenőrző hatóság az engedélyekben rögzített feltételeken kívül eső dolgot tapasztal, intézkedik, adott esetben visszavonja a létesítmény engedélyét. A mostani helyzettel az a probléma, hogy az orosz csapatok olyan állapotba vitték a zaporizzsjai atomerőművet, ami az engedélyekben rögzített feltételeken kívül van, a katonai kényszer alatt mégsem tud intézkedni a hatóság aziránt, hogy ezt az állapotot felszámolják. Ha ezek a lőszerek felrobbannának, olyan mértékű üzemzavar keletkezhet a turbinában, amire azt nem méretezték. Egy „átlagos” üzemzavart rutinszerűen képes kezelni ma már minden erőmű: ha a működést veszélyeztető probléma merül fel, a reaktorok leállnak, ha a rendszer valamiért lekerül a hálózatról, vészhelyzeti dízelgenerátorok gondoskodnak az áramellátásról.

De az atomerőművek védelmét mindig az aktuális veszélyekre méretezik. A fizikai védelmi eszközök közé tartozik az élő erős őrség, a kerítések, védelmi technikai eszközök, és persze magukat a reaktorokat védő infrastruktúra is. Katonai támadás ellen viszont csak katonai eszközökkel lehet védekezni. Egy ország katonai veszélyeztetettsége határozza meg, hogy a saját hadserege milyen módon, milyen eszközökkel védi meg a létesítményeit. Itt nyilván nagy szerep jut a légvédelemnek, de más katonai eszközök is szerepet kaphatnak.

Orosz katonai járművek hajtanak át a zaporizzsjai atomerőmű kapuján, Enerhodarban, 2022. május 1-jén – Andrej Borodulin / AFP
Orosz katonai járművek hajtanak át a zaporizzsjai atomerőmű kapuján, Enerhodarban, 2022. május 1-jén – Andrej Borodulin / AFP

Abban, hogy egy adott atomerőműnek milyen biztonsági szabályozásra van szüksége, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ad segítséget. A NAÜ 1957-ben jött létre, 172 tagországa van, és ajánlásokat fogalmaz meg a nukleáris műveletek minél biztonságosabb és hatékonyabb végzésére (felügyeli például az energetikai mellett az orvosi és kutatási felhasználást is). A NAÜ központja Bécsben van, 2020-ban az általános költségvetése 418,5 millió dollár volt, ehhez jön még hozzá a technológiai (96,8 millió dollár, a kevésbé fejlett tagországok támogatására) és az extra (előre meghatározott célokra elkülönített 53,4 millió dollár) büdzsé. A NAÜ működését a tagállamok által befizetett pénzből finanszírozzák.

De a NAÜ-nek nincs sok hatalma a tagországok nukleáris műveletei felett, a biztonsági sztenderdeket csak ajánlani tudja számukra. Idetartoznak egyébként a biztonsági alapvetések, a biztonsági előírások (azok a szabályok, amelyek elengedhetetlenek a környezet és az emberek védelmére), illetve a biztonsági útmutatók, amelyek arra tartalmaznak javaslatokat, hogyan lehet az előírásoknak a legjobban megfelelni.

„A nukleáris biztonság és a fizikai védelem szabályozása, ezen szabályok megfogalmazása és betartásának ellenőrzése nemzeti hatáskör – mondta Aszódi Attila. – Vannak nemzetközi ajánlások, de nincsen szabályozó érvényű nemzetközi hatóság. Egyetlen területen van nemzetközi közös ellenőrzés, ez pedig a nukleáris anyagok elterjedése elleni védelem. Ez tulajdonképpen a nukleáris biztonság harmadik területe.” Angolul ezeket a területeket 3S-nek szokták nevezni:

  1. Safety, vagyis az erőmű műszaki nukleáris biztonsága.
  2. Security, azaz a fizikai védelem – tehát annak megakadályozása, hogy illetéktelenek személyesen vagy informatikai eszközök segítségével behatoljanak egy létesítménybe. Ezt végezhetik őrző-védő szervek, a terrorelhárítás vagy a katonaság, és idetartozik a kiberbiztonság is.
  3. Safeguards, ami a nukleáris anyagok nem engedélyezett elterjedésének megakadályozását célozza, például hogy plutónium, urán, vagy más nukleáris anyagok vagy technológiák illetéktelen kezekbe kerülhessenek, olyanokhoz, akik azután azokat fegyver előállításához használnák fel.

A NAÜ-nél utóbbit külön terület felügyeli, amelynek dolgozói rendszeresen járják a nukleáris létesítményeket, és ellenőrzik, minden úgy halad-e, ahogyan azt a jelentésekben leírják. Csak ezen a területen van kötelező nemzetközi ellenőrzés, mert a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség garantálja, hogy hasadóanyagot illetéktelenek ne tudjanak megszerezni, az engedéllyel rendelkezők felelősen bánjanak vele, nyilvántartsák azokat, és megakadályozzák, hogy máshoz kerüljenek. Európában az Euratom is ellenőrzi ezt.

A nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló, 1968-ban elfogadott atomsorompó-szerződés III. 1. cikke kötelezi a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államokat, hogy valamennyi nukleáris létesítményüket helyezzék a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség felügyelete alá, és az ennek érdekében szükséges biztosítéki egyezményeket kössék meg a NAÜ-vel. Magyarország 1969-ben az elsők között csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez, és 1972-ben kötötte meg a szerződés szerinti biztosítékok alkalmazásáról szóló egyezményt a NAÜ-vel.

A NAÜ-tagországok vállalták tehát, hogy nem gyártanak nukleáris fegyvereket – az atomsorompó-egyezményből egyébként Észak-Korea már kilépett, Irán és India pedig soha nem is volt tagja, és utóbbiról lehet tudni, hogy vannak atomfegyverei. Nem írta alá az atomsorompó-szerződést Izrael sem, megerősített információk nincsenek az ország nukleárisfegyver-arzenáljáról, de valószínűleg van atomfegyverük.

A másik két területen, tehát a biztonság és a védelem területén minden ország saját maga jár el – mindenhol van egy olyan nemzeti hatóság, amely ezeket ellenőrzi. Felülvizsgálati missziói vannak ugyan a NAÜ-nek, kooperáció zajlik a másik két területen is, de az ügynökség csak javaslatokat tehet, nem mondhatja meg kötelező érvényűen, mit tegyen az adott ország. „Ezt egyébként lehetett látni Zaporizzsja esetében is: a NAÜ sokáig próbált elmenni a telephelyre, de hatósági erővel nem tudott bejutni” – mondta Aszódi.

Az orosz hadsereg által a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szakértői számára szervezett bejáráson, 2022. szeptember 1-jén készített felvétel a zaporizzsjai atomerőmű 5. blokkjának fő vezérlőtermében dolgozó operátorokról – Fotó: Fredrik Dahl / Nemzetközi Atomenergia-ügynökség / AFP
Az orosz hadsereg által a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szakértői számára szervezett bejáráson, 2022. szeptember 1-jén készített felvétel a zaporizzsjai atomerőmű 5. blokkjának fő vezérlőtermében dolgozó operátorokról – Fotó: Fredrik Dahl / Nemzetközi Atomenergia-ügynökség / AFP

Az, hogy egy atomerőmű védelme milyen mértékű, azzal is összefügg, hogy mikor építették, vagyis a technológiája hányadik generációs. A legtöbb atomerőmű, amely jelenleg is működik, kétféle reaktorral dolgozik, amelyek alapjait az 1950-es években dolgozták ki, és azóta fejlesztik őket őket: ezek a nyomottvizes és a forralóvizes reaktorok. Az első nyomottvizes reaktorokat tengeralattjárók és repülőgép-hordozó anyahajók meghajtására fejlesztették ki, de az 50-es évek közepétől zajlott a polgári célú felhasználás fejlesztése is. Jelenleg a használatban lévő atomreaktorok nagy része második generációs, az első generációsok utolsó mohikánja a brit Wylfa–1 volt, amelyet 2015-ben állítottak le végleg. A harmadik generációs reaktorok közül már működik néhány, elsősorban Japánban, Kínában, Oroszországban és az Egyesült Arab Emírségekben. Ezek nagyon hasonlítanak a második generációra, csak fokozott biztonsággal működnek. A negyedik generációsok közül több csak koncepció szintjén működik, jelenleg hat típus áll tervezés alatt.

„A második generációs reaktorokat még nem méretezték arra, hogy egy rázuhanó repülőgép ellen is védve legyenek, nagy utasszállító repülőgépekre legalábbis biztosan nem” – válaszolta Aszódi Attila arra a kérdésre, ami talán a legtöbbször felmerül, ha nukleáris biztonságról beszélünk. „Ez az 1970-es években csak egy-két országban volt sztenderd. A németek például ekkor tették az üzemzavari dízelgenerátorokat bunkerekbe, hiszen a hetvenes–nyolcvanas években a német hadsereg egy csomó vadászgépet veszített különböző repülések során. Ha már sorra potyogtak az égből a Starfighter gépek, bekerült ez is a méretezési elvek közé, de nem volt tipikus ugyanez más országokban.” Persze ebből nem következik az, hogy nem bírnák ki, ha rájuk esne egy repülő, de a biztonsági terveket nem ennek fényében készítették.

Persze az atomerőműveket folyamatosan újítják fel, teljesítménynöveléseket hajtanak végre rajtuk, illetve a megváltozott fenyegetéseknek megfelelően igazítanak is a védelmi szintjükön. „A fizikai védelem esetében alapvetően meghatároznak egy úgynevezett tervezési alapfenyegetettséget, tehát felmérik azt, hogy az atomerőmű milyen veszélynek lehet reálisan kitéve. Ennek megfelelően határozzák meg a védelem szintjét – mondta Aszódi Attila. – A fizikai védelem esetében is rendszeresen van felülvizsgálat, amikor megállapítják, hogy változott-e bármi, vannak-e jobb gyakorlatok, van-e valamilyen új sztenderd, amelyek alapján megváltozhatnak a követelmények. Tegyük fel, valamiért nem elég mostantól az éjszakai műszakban tíz fegyveres őr, hanem mostantól húsznak kell dolgoznia. Ne géppisztoly legyen náluk, hanem kell géppuskafészek is. Ezen kívül, ha valamilyen rendkívüli esemény történik, az mindig kivált intézkedéseket a nukleáris iparban is. Nukleáris biztonsági szempontból például rengeteg mindent újra kellett gondolni a fukusimai baleset után, vagy fizikai védelmi szempontból a New York-i ikertornyok elleni terrortámadást követően. Ilyenkor átveszik, hogy egy-egy ilyen esemény ellen hogyan lehet védekezni, hogyan lehet időben észlelni, ha baj van, ez pedig megváltoztatja a szabályokat. Tehát van rendszeres és rendkívüli felülvizsgálat is.”

Számos más iparág csak most kezd ráeszmélni arra, mekkora szükség van a kibervédelemre, de a nukleáris létesítmények ebből a szempontból a lehetőségekhez mérten védettek. „Kibervédelem szempontjából kifejezetten méretezik ezeket a létesítményeket, és felkészülnek nem csak a támadások elhárítására, hanem az előzetes védekezésre is. Alapkövetelmény például, hogy az atomerőmű irányítórendszere ne kapcsolódjon az internethez, ne lehessen behatolni kívülről, hogy illetéktelenek ne tudják leállítani a reaktort – mondta Aszódi Attila. – A kibertámadások kivédésének jelentősége felértékelődött az elmúlt tizenöt évben. Ez a fizikai védelem szerves részét képezi.”

Vannak még labilis reaktorok

Maga az erőmű fajtája is sokat számít a biztonság szempontjából, erre megint csak Csernobil a legjobb (illetve a legrosszabb) példa: itt ugyanis a reaktor tervezéséből adódóan egy olyan eseménysor indult meg a baleset során, ami az újabb típusú, és a nyomottvizes reaktorokban nem történhet meg.

A csernobili atomerőmű úgynevezett RBMK típusú volt, grafitmoderátoros, forralóvizes reaktorokkal, amiket az atomkorszak hajnalán a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban katonai célokra használtak. Az amerikaiak viszonylag hamar felhagytak a működtetésükkel, mert nem találták elég biztonságosnak. A Szovjetuniónak viszont kapóra jött az a típus, plutóniumgyártásra optimalizálták őket, ami az atomfegyverekhez kellett a hidegháborúban. Ezután a Szovjetunió volt az egyetlen olyan ország, amely átemelte a grafitmoderálású, könnyűvízhűtésű reaktorokat a polgári energiatermelésbe, ez lett az RBMK reaktortípus.

A csernobili atomerőmű 1986 májusában, néhány héttel a katasztrófa után- Fotó: Igor Kostin / Laski Diffusion / Getty Images
A csernobili atomerőmű 1986 májusában, néhány héttel a katasztrófa után- Fotó: Igor Kostin / Laski Diffusion / Getty Images

A korszerű atomerőművek egyik fő jellemzője az úgynevezett inherens, belső biztonság. Ez azt jelenti, hogy olyan reaktorokat terveznek, amelyekben a láncreakció felgyorsulása esetén a természetes fizikai folyamatok állítják le a láncreakciót. Az RBMK reaktornál bizonyos esetekben éppen ennek az ellenkezője történik, azaz a reaktor megszaladása még több hasadást vált ki, így még nagyobb felszabadult energiamennyiséget. Ennek az az oka, hogy a hasadásokban keletkező nagy energiájú, gyors neutronokat lelassító grafit mellett ezek a reaktorok vizet is használnak hűtőközegként. Ez a víz ezekben a reaktorokban a neutronok egy részét el is nyeli, „eltünteti” a rendszerből. A teljesítmény hirtelen növekedésekor a hűtőközegként működő víz felforr, a keletkező buborékok pedig nem nyelik el a neutronokat úgy, mint alapesetben a víz. Ez azt jelenti, hogy végeredményben a neutronok száma ebben az esetben nőhet is. (Többnyire más reaktorfizikai folyamatok ellensúlyozzák ezt a hatást, de a Csernobilban végrehajtott kísérlet pont olyan szélsőséges körülményeket teremtett, ahol ez a pozitív tényező már végzetes következményekkel járt.)

Az RBMK reaktorral további jelentős konstrukciós problémák is vannak. „A grafit nagyon veszélyes, ha vízzel találkozik magas hőmérsékleten, mert robbanó gázt képez, másrészről a grafit maga is meggyulladhat, ahogyan Csernobilban is történt, és hosszú időn keresztül éghet, radioaktív anyagokat engedve a levegőbe. Csernobilban az is komoly probléma volt, hogy a grafit nagyon magas hőmérsékleten égett, ezért a felső légkörbe, ezzel együtt pedig távolabb is eljutottak a sugárzó anyagok” – mondta Aszódi Attila.

Ma már csak Oroszországban működnek olyan típusú reaktorok, mint amilyeneket Csernobilban használtak. A csernobili telephelyen egyébként 1986 után három reaktor még évekig működött tovább. Ma összesen 8 ilyen típusú reaktor üzemel az oroszoknál. „Az 1960-as és 1970-es években épült első reaktoroknál még sok olyan dolog volt, amit ma teljesen másképp oldunk meg biztonsági okokból. Nem véletlen, hogy az atompárti franciáknál a Fessenheim nukleáris erőmű élettartamát nem is akarták meghosszabbítani. Egyszerűen amikor ezek a reaktorok épültek, még nem volt annyi tapasztalat a szakmában, és kevésbé volt szigorú a szabályozás.”

Az alacsonyabb biztonsági szintű atomerőművek kivezetése fontos feladat lesz a jövőben. Ma az energetikai atomreaktorok háromnegyede nyomottvizes típusú, és nagy különbség nincs a nyomottvizes, illetve a forralóvizes reaktorok között biztonsági szempontból. „Nyilván azt kell megakadályozni, hogy egy üzemzavar során az üzemanyag megolvadjon, és kijusson a reaktorból a környezetbe. Erre ma külön követelmények vannak, és a biztonsági rendszereknek ezeket teljesíteniük kell, hogy az erőmű megkaphassa az engedélyt.” A mostani nyomottvizes reaktorokat egyébként nagyon vastag acél- és betonszerkezet is védi, ez a csernobili típusú reaktoroknál még teljes mértékben hiányzott.

A csernobili atomerőmű 1996-ban leállított 1-es reaktorblokkcsarnoka (a 4-es reaktorblokkhoz hasonlóan RBMK típusú reaktor) 2006-ban. Az erőmű és az IRSN (Sugárvédelmi és Nukleáris Biztonsági Intézet) kutatóintézet mérnökei a légmentesen lezárt nukleáris üzemanyagkazetták felett sétálnak. Egy méterrel alattuk egy 2750 tonnás betonlap található – Fotó: Patrick Landmann / Getty Images
A csernobili atomerőmű 1996-ban leállított 1-es reaktorblokkcsarnoka (a 4-es reaktorblokkhoz hasonlóan RBMK típusú reaktor) 2006-ban. Az erőmű és az IRSN (Sugárvédelmi és Nukleáris Biztonsági Intézet) kutatóintézet mérnökei a légmentesen lezárt nukleáris üzemanyagkazetták felett sétálnak. Egy méterrel alattuk egy 2750 tonnás betonlap található – Fotó: Patrick Landmann / Getty Images

Fontos feladat lesz a jövőben az is, hogy a klímaváltozás okozta változásokra képesek lesznek-e felelni a szabályozások. Aszódi Attila elmondta: az új építéseknél az ilyen előrejelzéseket is figyelembe veszik, és vészmegoldásokat építenek a rendszerbe, amelyekkel a korábbi dizájnokat is ki lehet majd egészíteni. Pakson például azokra az időszakokra gondolva, amikor a Duna vizének hőmérséklete magas, kiegészítő hűtőrendszereket lehet alkalmazni, amelyek nem a vízbe, hanem a levegőbe vezetik el a hő egy részét. Az alacsony vízállások időszakára a szivattyútelepek megfelelő kialakításával lehet felkészíteni a létesítményt.

Nincs vége, ha bezárják az erőművet

Az atomerőművek sajátossága, hogy a bezárásuk még után évekig, akár évtizedekig tart, amíg leszerelik őket, azaz aprólékosan, a biztonsági és sugárvédelmi szabályokat betartva szétszedik a létesítményt. Külön probléma, hogy a nukleáris fűtőanyag sokáig radioaktív, hőt termel, ezért pihentető medencében várja a sorát, amíg biztonságosan szállítani lehet.

„Az erőmű életciklusának teljesen különálló része a leszerelés. Erre is külön engedélyt kell kérni, be kell számolni, hogy milyen technológiákat fognak alkalmazni hozzá, előre meg kell tervezni a folyamatot, azt pedig, hogy ez végül mennyire felel meg a szabályoknak, a hatóság ellenőrzi. A leszerelés általában nem kezdődik azonnal, miután a reaktor az utolsó munkanapját is letöltötte. Néhány hónapra van szükség még ahhoz is, hogy az üzemanyagot ki lehessen vinni a reaktorból, és a pihentető medencébe tenni” – mondta Aszódi Attila. A medencében víz van, ami ellátja a hűtést, az üzemanyag-kazetták itt maradnak legalább öt évet, amikor a radioaktivitás csökkenése miatt már nem termel olyan sok hőt az anyag, hogy aktív vizes hűtés nélkül is szállítani lehet. Ezután száraz tárolóba kerül az üzemanyag.

„A biztonsági rendszereket, a hűtőrendszert a reaktor leállása után még öt évig üzemben tartják, hogy biztosítsák a folyamatos hűtést az üzemanyag számára. Közben persze, ha éppen a turbinára már nincs szükség, azt elkezdik szétszedni, hiszen a turbina nem radioaktív. Ez alatt egyébként pontosan ugyanúgy kell védeni a létesítményt, mintha aktív erőmű lenne, hiszen nukleáris létesítmény, nukleáris anyag van benne.” Ugyanígy különleges szabályozás vonatkozik az alacsonyabb radioaktivitási szintű elemekre, persze nem olyan szigorú, mint az üzemanyagra – a radioaktivitás mértékének megfelelően tervezik meg ilyenkor a további lépéseket. „Általában a kevésbé radioaktív részektől indulnak, ezeket bontják vissza először, a nagyon felaktiválódott berendezéseket pedig speciális technológiával kell szétszedni, hiszen arra is vigyázni kell, hogy a radioaktív por ne kerüljön ki a környezetbe.”

Az ideiglenes kiégettüzemanyag-tárolónál is meg kell határozni a tervezési alapfenyegetettséget, és e szerint tervezni a fizikai védelmet. De maga az erőmű leszerelési folyamata már nem annyira problémás a fizikai védelem szempontjából. „Az épületszerkezetek vagy az erőművi technológia fémszerkezetei fajlagosan kevesebb radioaktivitást tartalmaznak, így ezek sugárvédelmi vagy fizikai védelmi szempontból könnyebben kezelhetők. Ha viszont nagy aktivitású radioaktív anyagokról van szó, akkor azokat csaknem ugyanolyan szigorúan kezelik, mint az üzemelő atomerőművet.” A kiégett atomerőművi üzemanyag mint radioaktív hulladék végleges tárolását a legtöbb helyen még nem oldották meg, de vannak jó példák: Finnország már megnyitotta a végleges lerakólétesítményét.

A világ legfejlettebb geológiai nukleáris tárolója a finnországi Olkiluotóban, amely 420 méter mélységben, 12 ezer tonna nukleáris hulladék befogadására alkalmas – Fotó: Pallava Bagla / Corbis / Getty Images
A világ legfejlettebb geológiai nukleáris tárolója a finnországi Olkiluotóban, amely 420 méter mélységben, 12 ezer tonna nukleáris hulladék befogadására alkalmas – Fotó: Pallava Bagla / Corbis / Getty Images

A mélygeológiai tárolók esetében azokban az évtizedekben, amikor a létesítmény nyitva van és a hulladékok betárolása zajlik, ugyanúgy élő erővel, valamint műszaki eszközökkel és adminisztratív intézkedésekkel kell megoldani, hogy a létesítmény védve legyen az illetéktelenektől. Amikor a tárolót végleg lezárják, utána általában az épített rendszerek és a több száz méter mélyen lévő tároló fölött elhelyezkedő geológiai környezet gondoskodik róla, hogy a létesítmény védve legyen a környezettől, és a környezet is védve legyen a létesítményben lévő anyagoktól.

Jogilag sem szabad atomerőműre lövöldözni

A polgári lakosságot és a környezetet fenyegető súlyos kockázatok miatt a nemzetközi jog különleges védelmet biztosít az atomerőműveknek. Az alkalmazandó előírások részletesek, a lényeg azonban nagyon egyszerű: fegyveres konfliktusban el kell kerülni, hogy egy atomerőmű csatatérré váljon, vagy véletlenül megsérüljön a harcok következtében. A törvény a konfliktusban részt vevő valamennyi felet arra kötelezi, hogy tartózkodjanak az atomerőművek megtámadásától, és lehetőleg kerüljenek minden olyan tevékenységet, ami veszélynek tenné ki a létesítményeket. Idetartozik az is, hogy a felek ne helyezzenek el katonai célpontokat ilyen helyszíneken, vagy azok közvetlen közelében. (Az oroszok ezt most elég egyértelműen megsértik, bár ők épp az ukránokat vádolják ezzel.)

Az atomerőműveket a fegyveres konfliktusokban alkalmazandó humanitárius jog is védi: minden államnak joga van az atomenergia békés célú felhasználásához, beleértve a villamosenergia-termelést, illetve az atomerőművek mint polgári objektumok védve vannak a közvetlen támadásokkal szemben. Ha kétséges, hogy egy atomerőművet katonai akcióhoz való hozzájárulásra használnak-e fel, polgári erőműnek kell tekinteni, még azokon területeken is, ahol konkrét harcok folynak.

A fegyveres konfliktusban részt vevő felek kötelezettsége, hogy gondoskodjanak a polgári lakosság, a civilek és a polgári objektumok kíméléséről minden katonai művelet során, különösen fontos atomerőművek esetében. Mivel óriási a kockázat, a feleknek rendkívüli óvatossággal kell eljárniuk, amikor katonai tevékenységet hajtanak végre ilyen létesítmények közelében. A fokozott jogi védelem része, hogy a harcoló feleknek törekedniük kell arra, hogy ne helyezzenek el katonai célpontokat, például csapatokat, fegyvereket vagy katonai járműveket atomerőművekben vagy azok közelében – kivéve persze abban az esetben, ha az erőművet támadásokkal szemben kell megvédeni.

A fegyveres konfliktusban részt vevőknek a nemzetközi jog szerint minden tőlük telhető intézkedést meg kell tenniük a közrend és a közbiztonság védelme érdekében az atomerőműben és körülötte. Ez azt is jelenti, hogy lehetővé kell tenni az erőmű biztonságos működését, a karbantartás biztosítását, a tartalék generátorok működését. Az erőmű személyzetének hozzá kell férnie az üzemhez, és képesnek kell lennie feladatait indokolatlan korlátozások, fizikai vagy pszichológiai kényszer nélkül ellátni. Ha a létesítmény biztonságos működése nem garantálható, az erőmű részleges vagy teljes leállítása az adott körülmények figyelembevételével kötelező.

Az atomerőművek jogi védelme nem szűnik meg pusztán azért, mert katonai célpontokká válnak. Ennek az az oka, hogy a nemzetközi humanitárius jog további speciális védelmet nyújt a közvetlen támadások és a véletlen károk ellen. A különleges védelmi helyzet néhány nagyon ritka körülmény esetében elveszhet, például akkor, ha az erőmű katonai műveletek számára szolgáltat villamos energiát, és a támadás az egyetlen lehetséges módja az áramellátás megszüntetésének. Az ilyen objektumok védelemtől való megfosztásáról szóló döntést csak a parancsnokság legmagasabb szintjén szabad meghozni.

Bizonyos feltételek mellett egy atomerőmű elleni támadás háborús bűnnek minősülhet. Kérdés, hogy a zaporizzsjai erőműben elhelyezett fegyverek, a körülötte zajló harcok elérik, vagy elérték-e már ezt a határt.

Kapcsolódó