Formálhatják-e a jövőt azok, akiket nem becsülünk meg?

Kockásinges, csóró, lúzer rengeteg szabadidővel, mondja a társadalom egy része. Tudást közvetítő, a jövőt formáló, értékes munkát végző szakember, mondja egy másik. De mégis mit jelent tanárnak lenni? Hogyan látja mindezt az, aki nap mint nap az osztályteremben áll?

Kiss Judit Ágnes legújabb könyve, ahogy a fülszöveg is ígéri, igazi tanárregény, melynek középpontjában egy középiskolai magyartanárnő életútja áll. Iskolaváltások, újabb és újabb oktatásirányítási „reformok”, iszonyú tempóban változó világ – és mindeközben néhány állandó pont: a tanórákra tagolt idő, csengő, dolgozatok, osztálykirándulások, labilis kamaszok és az iskola semmivel össze nem téveszthető mindennapi világa. Fogalmam sincs, milyen lehet ezt a regényt nem tanárként olvasni. Én mindenesetre csak gyakorló magyartanárként tudok reflektálni rá – ezt tekintsük előzetes figyelmeztetésnek.

A Csókolom, tanárnő írója sokoldalú szerző, több verseskötete és regénye jelent meg (legutóbb az Egy nőalak szürke kontúrja), de gyerekkönyveket is ír, ezek közül talán a legismertebb a Babaróka-sorozat, melynek egyes köteteit többször is az év gyerekkönyvének választották. Kiss Judit Ágnesről mindezek mellett az is tudható, hogy hosszú éveken át tanított, és legújabb regényében éppen a pályán szerzett tapasztalatait dolgozza fel. A főhős, Tóth Izabella alakjához feltehetően nagyon sok személyes emléket használt fel, a regény mégsem tekinthető teljesen önéletrajzi műnek. A szerző sokkal inkább egy alteregót teremtett, akinek alakjában saját élményeit, tapasztalatait gyúrja egybe a fiktív és valós elemeket elegyítve.

A főmondat mindig a tanítás volt

A regény főhőse a már említett magyar szakos tanárnő, Tóth Izabella, akinek életét húszas éveitől egészen ötvenes éveiig követhetjük. Az ő nézőpontjából közel harminc év története bontakozik ki: az első lapokon még az államvizsga előtt álló, részmunkaidőben dolgozó, hihetetlenül lelkes tanárt látjuk, az utolsókon pedig egy kiégett, magányos, öregedő nőt, aki nem biztos abban, hogy jó döntést hozott, amikor egész életét a tanári hivatásnak szentelte, mint ahogy abban sem, el tudná-e hagyni ezt a pályát. Izabella egész életét a tanításnak rendelte alá, és erre képes reflektálni is, például akkor, amikor egy nyelvtani szerkezetben a saját életére ismer: „Alárendelő összetételeken gondolkozik, és hirtelen az villan át az agyán, hogy az élete egyetlen alárendelés, a főmondat mindig a tanítás volt, minden mellékes, a barátságok, a párkapcsolatok. Fel tudja idézni egyetlen régi szerelme arcát? Mindegyikük mellékszereplő volt az életében.”

A regény egyik legfontosabb tanulsága pedig éppen az, hogy a tanítás nem egyszerűen a főhős munkája, hanem a teljes identitását jelenti:

„Tanárnő. Ez a foglalkozása, az identitása, a megszólítása.” Kiválóan érzékelteti, hogy erre a pályára lépni olyan elköteleződést jelent, mely mindent bekebelez: személyes kapcsolatokat, barátságokat, szabadidőt, mindent, ami kívül esik az iskolán.

Azt is kiválóan megmutatja azonban, milyen könnyű ebben a hivatásban elfogyni, kiégni, miközben a rendszerben alig találni olyan kapaszkodót, amely segítene megelőzni vagy kezelni ezt a folyamatot. A kiégés régóta ismert probléma, megoldása mégis várat magára – talán azért is, mert az oktatási rendszer valójában nem igazán érdekelt a megoldásában.

Mi minden történik az évtizedek alatt, míg a főhőst kísérjük? Az óraszámok emelkednek, a gyerekek egyre kevesebbet olvasnak, miközben az olvasás társadalmi státusza is átalakul. A diákok figyelmét egyre nehezebb lekötni, az időközben bekövetkező digitális robbanással pedig az oktatás láthatóan nem igazán tud mit kezdeni. A szülők önérvényesítése egyre erőteljesebb, a vezetőség pedig sok helyen csak a látszat fenntartásában, a problémák szőnyeg alá söprésében érdekelt. Ha pedig mindezt elhisszük a regénynek, akkor meglehetősen kiábrándító képet fest a pályáról, még akkor is, ha egyébként azt is megmutatja, miért lehet szeretni, miért érdemes csinálni.

Érdekes módon a tanár olvasók között nem ez a kiábrándító kép váltotta ki a legerősebb reakciókat, hanem egy kényesebb kérdés. Izabella ugyanis pályája első éveiben beleszeret egy tanítványába, és kapcsolatot is kezd vele. Egy népszerű könyves fórumon vita bontakozott ki a regényről, és voltak, akik nehezményezték, hogy egy erkölcsileg kifogásolható tanárt fest le az író, akit ráadásul szerethetőnek, szimpatikusnak állít be. Mintha ezzel valamiféle elfogadható, sőt követendő mintaként mutatná be a tanár-diák kapcsolatokat – amelyekből egyébként több is megjelenik a regényben. Véleményem szerint nem erről van szó. Bár a tanítvánnyal való kapcsolata súlyos etikai kérdéseket vet fel, Izabella sokdimenziós hős, sok hibával, kétséggel, rossz döntésekkel. Plasztikusan megrajzolt karakter, de nem példakép, és ezt talán az irodalomtanároknak kellene tudni a legjobban. Egy regényhős ugyanis nem feltétlenül azért születik, hogy példát mutasson, sokkal inkább azért, hogy dilemmákat vessen fel, akár erkölcsileg kétes figurákon keresztül is. Az irodalmi mű nem etikai kódex, az irodalom nem népnevelő eszköz. Az viszont mindenképpen a regény javára írható, hogy ilyen vitát képes elindítani.

Meddig tart a hivatás?

A Csókolom, tanárnő narratológiai, stilisztikai szempontból vagy a beszédmódot, a szövegalakítást tekintve nem mutat sok újdonságot, egy klasszikus, jól felépített regény. Legfontosabb erénye az, hogy nagyon hitelesen teremti meg tanár hősét, aki köré egyfajta fejlődésregényt épít, Izabella ugyanis a történet előrehaladása során sokat változik, alakul. És ami nagyon fontos, hogy jól látja ezt a hivatást, a legnagyobb dilemmáit és a leghétköznapibb dolgait is. A regény nagyon pontosan érzékelteti, mit jelent elrejteni a legerősebb érzelmeket a tanórán, robotpilóta-üzemmódban tanítani, vagy éppen majd' bepisilni, mert a rohanó szünetekben még a mosdóba sem jut idő elmenni. Vagy azt, milyen megismerni, megszeretni, majd évről évre elengedni az osztályokat, diákokat. Mekkora öröm és egyszerre mekkora teher a figyelem, amiben egy tanár egész nap létezik, és persze azt is, milyen kollégák, vezetők és tanártípusok vannak, akiket valószínűleg mindannyian ismerünk.

Izabella történetében azt is látjuk nagy vonalakban, hogy mi minden történt a rendszerváltás éveitől a közelmúltig az oktatásban. Főként a regény utolsó harmadában jelenik meg az oktatás és a közélet kapcsolata, az életpályamodell bevezetése, a Covid idején magukra hagyott, önállóan boldogulni próbáló tanárok, majd a sztrájkjoguktól megfosztott pedagógusok, a kockásinges tiltakozások, a polgári engedetlenség, a teljes elkeseredés, amikor tisztán láthatóvá vált, mit gondol a tanárokról a társadalom egy része: „A netes kommentelők egy része még mindig azon fröcsög, mit hőzöng szakadatlanul ez a gusztustalan csürhe, akinek semmi nem elég. A másik azon, milyen gyáva, meghunyászkodó népség ők, akik képtelenek közösen beleállni egy sztrájkba, becsukni az iskolákat, hogy majd akkor mennek újra tanítani, ha teljesülnek a követeléseik. Fáj mindkét vélemény.”

És miközben Kiss Judit Ágnes ezt a fordulatos, különböző iskolák katedráin eltöltött életutat vázolja fel, egyes dőlt betűs bekezdésekben klasszikus irodalmi szövegeket told a sztoriba, melyek mindegyike valamilyen módon reflektál az aktuális élethelyzetére, érzéseire. Mintha azt illusztrálná ezzel, hogy élet és irodalom sokféleképpen és nagyon szorosan összetartozik. De ezt tudja az idő múlásával egyre kevésbé átadni, amiért már a gyerekek is számon kérik, miért nem az anyagot „adja le”, a vizsgára készít fel. Eltűnt az írott szó varázsa a világból, talán ezt is mondja a regény, mint ahogy még annyi mást is. Oktatáspolitika, társadalmi közeg, személyes kapcsolatok, tanár-diák, tanár-tanár, tanár-szülő viszonyok, az író tényleg rengeteg jelenségre, problémára reagál, és kontextusba helyezi, össze is fűzi őket.

A regény végére Izabella olyan helyzetbe kerül, amelyben döntenie kell: folytatja-e a tanítást, vagy megpróbál új életet kezdeni. A Csókolom, tanárnő egy tanár pályájának története, és annak a kérdésnek a felvetése is, meddig lehet kitartani valami mellett, amit egyszer hivatásunknak választottunk. És arról is szól, mi marad az emberből, ha teljesen a hivatásának szenteli magát? Izabella története egyszerre mutatja meg a tanítás örömét, boldog óráit, és azt is, ahogy mindent felemészt ez a munka. A regény által felvetett dilemma persze nem kizárólag a tanároké: bármely olyan hivatásé lehet, amely képes maga alá rendelni az ember egész életét, és lassanként kiszorítani belőle mindazt, ami nem a munkáról szól. A Csókolom, tanárnő megosztó, kérdéseket és vitákat ébresztő könyv, mely nemcsak tanároknak szól, hanem mindazoknak, akik szeretnék megérteni, mi minden rejtőzik a tanárnő megszólítás mögött.

Kiss Judit Ágnes: Csókolom, tanárnő
Pesti Kalligram Kft, 2026, 4990 Ft