Minden idők legfontosabb tekergéstörténete, az Odüsszeia

Az Odüsszeia hatott A Gyűrűk Urára, a Némó nyomábanra és a Trónok harcára is. Megihlette Ridley Scottot, Krasznahorkait, legutóbb pedig Christopher Nolant. Kulcsszavai a bolyongás és a visszatérés, főhőse koldus és király, a női karaktereknek a végsőkig kiszolgáltatott kalandor és kalóz, akinek saját maga a legfőbb ellenlábasa. De tényleg egy vak alak írta a világirodalom tán legfontosabb szövegét, vagy egy sor zseni fogott össze a Homérosz név alatt? Utánajártunk, miben áll ennek a lírai és fantasztikus, nagyjából 24 óra alatt előadható történetnek a varázsereje, amit a „tündérmese liliomhangja” zeng át Babits Mihály szerint.

Évezredek számára mintát jelent

„Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik, hasonlóképpen az irodalomtörténet első ténye is egy csoda (és egyben egy világ teremtése)” – írja Szerb Antal A világirodalom történetének legelején. És leszögezi, hogy a legtökéletesebb művek közé tartozónak gondolja Homérosz eposzait, amik „eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a költészetnek”.

Természetesen igaza van. Homérosz az ókorban mindvégig „a” költőnek, a legfőbb mércének számított, akit legfeljebb megközelíteni lehet, mondta a Telexnek Bolonyai Gábor, az ELTE Görög Tanszékének tanszékvezetője. Krupp József, az ELTE Latin Tanszékének adjunktusa pedig arról tájékoztatott, hogy Odüsszeusz alakjára intenzíven, sokrétűen és ellentmondásosan reflektáltak már a rómaiak is. „A római irodalom, mondhatni, Odüsszeusszal veszi kezdetét. Az alapító atyák közül is a legelső, Livius Andronicus a Kr. e. 3. század második felében Odusia címmel latinra fordította az Odüsszeiát. A latin irodalom tehát fordítással kezdődik, és a ma csak néhány tucatnyi töredékből ismert mű jelentőségét jól mutatja, hogy lényegében tankönyvként használták Rómában.”

A középkorban azonban Homérosz műve feledésbe merült. Odüsszeusz hazaútjáról, valamint az általa megismert személyekről és különleges lényekről, különféle latin nyelvű kivonatokból, valamint egy-egy klasszikus szerző utalásaiból alkothattak némi fogalmat a nyugati világban az olvasók. „Ezzel szemben a görög nyelvű Bizáncban élénken foglalkoztak az Odüsszeiával. A 12. században, Eustathios tollából született meg a legrészletesebb kommentár a műhöz, az allegorikus értelmezési módszer révén pedig megtörtént a kalandok tanulságainak összeegyeztetése a keresztény értékrenddel” – mondta Bolonyai Gábor.

Nyugaton a 16–17. század folyamán kezdték el nemzeti nyelvekre is lefordítani az Odüsszeiát, de népszerűsége csak a 19. században nőtt meg igazán az írók között, legnagyobb hatását pedig a 20–21. században éri el, amikor egy korszak vezető regényíróit és költőit, James Joyce-t vagy nálunk Babits Mihályt, Márai Sándort és Krasznahorkai Lászlót ihleti meg. „Ezt jelzi a BBC egy viszonylag friss körkérdése is. 2018-ban a világ legkülönfélébb nyelven író alkotóit kérdezték meg a világirodalom tíz legfontosabb művéről, és az első helyre az Odüsszeia került” – mondta Bolonyai Gábor.

Az általa említett cikk utazóként, kalózként, kalandorként és menekültként írja le Odüsszeuszt. Férjként, akit az élet a feleségétől távol sodor, apaként, aki egy percig sincs otthon, amíg felnő a fia, harcosként, akinek a háborúja véget ért, királyként, akinek a trónja üres. Odüsszeusz hadvezér, akinek egytől egyig odavesznek az emberei, házasságtörő, az istennők játékszere és bolyongó fiú, akinek összetört szívvel hal meg az édesanyja, mert azt hiszi, odalett. Roppant sokfelől közelíthetünk hozzá tehát.

Így tesz a szépirodalom és a popkultúra is. Az Odüsszeia legújabb fordításának bevezetőjében, írja a Guardian, Daniel Mendelsohn Dante Isteni színjátékát, a Star Treket, az Alice Csodaországbant, az Oz, a nagy varázslót, a Némó nyomábant, a Zabhegyezőt/Rozsban a fogót, a Gladiátort, a Büszkeség és balítéletet, valamint a Trónok harcát sorolja azon művek között, amelyekben így vagy úgy felbukkannak az Odüsszeia motívumai. Az előbbieknél is nyilvánvalóbb James Joyce Ulysses című regényére tett hatás, amit Bolonyai professzor is említett. Pénelopeia című könyvében Margaret Atwood a feleség szemszögéből írta meg a sztorit, de a nagy ókori tekergéstörténetet J. R. R. Tolkien is ismerte biztosan.

A hemzsegő zsenik, a lektorok és a kitalált, vak alak

A homéroszi eposzoknak alighanem voltak ugyan előzményei, de azok egyike sem maradt ránk. Emiatt, érvel Az európai irodalom története lapjain Babits, a világirodalom „kész fegyverzetben ugrik elő a múlt sötétjéből, mint Athené a Zeus homlokából”. Az pedig máig a világirodalom történetének legvitatottabb kérdései közé tartozik, hogy az őskáoszból ki „ugrasztotta elő” ezeket a megkerülhetetlen műveket. Már az ókorban is akadtak filológusok, akik kétségbe vonták: egyetlen embert sejthetünk a homéroszi epika mögött. Emellett érvelt a 18. század végén Friedrich August Wolf, a 19. századi irodalomtudósok és klasszika-filológusok javának álláspontja pedig röviden úgy foglalható össze, hogy Homérosz nem is létezett. Akit tehát így ismerünk, az a műveiben szereplő hősökhöz hasonlóan kitalált alak, amit jól bizonyít, hogy bizonyos etimológia szerint a neve „összeragasztót”, „összeillesztőt” jelent.

Napjainkban az ókoriaknál jóval megosztottabbak ebben a kérdésben a kutatók – mondta Bolonyai Gábor. „Ma nagyjából megegyezik a kétféle vélemény híveinek száma, sőt talán a »szétválasztók« vannak többségben, az angolszász kutatók körében mindenképp. A szerzőséget illetően inkább akörül folyt és folyik ma is a modern kori filológiában a vita, hogy hány rétege van a két eposznak, vagyis hogy Homérosz vagy az ókorban Homérosznak tartott költő mellett hány alkotót indokolt feltételeznünk az egyes művek mögött.” A 18–19. században az az elképzelés volt népszerű, hogy „Homérosz” valójában elődei több kisebb eposzát szerkesztette egybe, vagyis egymás mögé másolta a rhapszodoszok által a trójai háború hőseiről énekelt rövid, balladaszerű dalokat, míg a mai analitikusok (ahogy a többszerzőség híveit szokás hívni az unitáriusokkal szemben) úgy gondolják, a két eposz szövege több fázisban érte el jelenlegi formáját. „A mű eredetileg szóbeli előadások közegében született, amit az írásbeli rögzítés szakasza követett, a végső simításokat pedig az alexandriai filológusok végezték el, akik az eposzok folyamatos előadása miatt rendkívül megszaporodott szövegváltozatok között, egyfajta lektori munkával a legjobbaknak vélt megoldásokat választották ki és nyilvánították eredetinek” – fejtette ki Bolonyai.

Szerinte „bárhogy is képzeljük az alkotás folyamatát, az biztos, hogy a két homéroszi eposz egyszerre kötődik a szóbeliséghez és igazodik az írásbeliség igényeihez is. A szövegalkotási technikáik egyértelműen a szóbeliség kultúrájából származnak, míg a művek terjedelme – nagyjából 20-24 óra kell az előadásukhoz – átgondolt szerkezete, nyelvi kidolgozottsága az írásbeliség jegyeit mutatja. A legnagyobb paradoxon azonban az, hogy ez a két, írásban elsőként lejegyzett mű azonnal a legkiválóbbnak is bizonyult.”

Szerb Antal azt írja ezzel kapcsolatosan, hogy „ha valami olyan nagyszabású, hogy nem tudjuk elképzelni, hogyan is lehetett egy ember alkotása, akkor ki kell deríteni, hogy nem is egy ember alkotása”. De akkor kié? Épp ez a homéroszi kérdés lényege. Szerb udvariasan nem foglal állást az ügyben, de azért a maga kérdését is odateszi: az vajon mennyivel valószínűbb, hogy a homéroszi korban nem egy zseniális költő alkotott, hanem két tucat?

Persze a Homérosz-tagadók nem mindig voltak ilyen hangosak. A Kr. e. 6. és 5. század fordulóján keletkezett, Ponori Thewrewk Emil által magyarra fordított hexameteres vers például azt adja tudtunkra, hogy „Hét város vitatá, hogy övé bölcsője Homérnak: / Szmirna, Rodosz, Kolofon, Szalamisz, Khiosz, Argosz, Athéné”. Homérosz lakhelyéről semmi bizonyosat nem tudunk, sőt, arra vonatkozóan is csak tippelnek a tudósok, hogy mikor élhetett (a Kr. e. 9–7. század a legvalószínűbb), azt viszont, hogy vak volt, sejteni vélik sokan. Ez utóbbi különben, írja a Literatúra, több nép közös hiedelme volt a maguk ősdalnokairól. Indiában úgy tudták, világtalan volt a Mahábhárata alkotója, Vjásza, ahogy a kelták Oisin nevű ősbárdja is.

Az írás, ami a szó áradását örökíti meg

Hogy Homérosz (már ha élt egyáltalán) vak volt-e vagy sem, azt ma már nehéz lenne teljes bizonyossággal kideríteni, az viszont kétségtelen, hogy az e néven ismert szerző írni kiválóan tudott, írásaiban pedig előszeretettel beszéltette a hőseit.

Az Odüsszeiában szinte mindenki megállás nélkül beszél. Az istenek és a kegyüket leső hősök is. Így az eposz voltaképpen a szó áradását örökíti meg. És míg az Íliásznak a párbaj és a háború a fókusza, az Odüsszeia az emberi világ teljes gazdagságát mutatja be. „Az Odüsszeia – írja Szerb Antal – a távolság eposza, az utazásé. Az első romantikus mű, azt lehetne mondani, mert benne jelenik meg először a nosztalgia.” Apropó, nosztalgia. Babits szerint a homéroszi eposzok egy kulturált kor gazdag fantáziájú költőjének nosztalgiáját fejezik ki. „Művészi visszavágyódás az ős egyszerűség felé, egy elképzelt, gyermeteg és boldog életbe.” Mert, amint hozzáteszi, a valóságos élet egészen más volt akkoriban.

Leleményesség ≠ kapkodás

„Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott / s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját, / sok nép városait, s eszejárását kitanulta, / s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében, / menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét” – Devecseri Gábor így fordította az Odüsszeia első öt sorát, aztán egy „Csakhoggyal” kezdte a hatodikat. Homérosz ezt a csakhogyot fejti ki tulajdonképpen 24 éneken, összesen 12 110 hexameteren át.

Odüsszeusz, akit az eposz leleményesként aposztrofál, a legfontosabb görög erényeket jeleníti meg. Imád beszélni természetesen, de a tettekkel sem marad adós, elvégre a kíváncsiság vezeti, a kalandokból pedig furfangjának, pontosabban leleményességének köszönhetően sikerül jól kikeverednie. Kapkodással viszont nem vádolható. Tíz év háborúskodás és tíz év bolyongás után ér haza, és már csak haldokló kutyája ismeri fel.

A dalnokversenyek, a tenger és női szemszögek

Igaz ugyan, hogy a címszereplő férfi, de amint a BBC friss cikke rámutat, Odüsszeusz kalandjaiban a női karakterek játszanak aktív, domináns szerepet. Ezt megerősítette Bolonyai Gábor is. Azt mondta, Pénelopén kívül három női figurát – Kalüpszót, Nauszikaát és Kirkét – belülről is ábrázol a mű, meglepő élességgel juttatva kifejezésre sajátos, a férfiak világától eltérő szemléletüket, nézőpontjukat és értékrendjüket. „Arra, hogy Homérosz a nőket a hallgatóság részeként is számításba vette, magukból az eposzokból következtethetünk. Az Odüsszeiában két helyszínen is szó esik énekmondókról, és mind Ithakában, mind a phaiák király palotájában nők is hallgatják a történeteket, akik ráadásul reflektálnak is az elhangzottakra.”

Az ELTE tanszékvezető klasszika-filológusa által említett részletek az eposz megismerésének eredeti közegére is rávilágítanak. Az Íliászt és az Odüsszeiát a különféle ünnepek alkalmával rendezett rhapszódosz-versenyeken adták elő, amelyeket férfiak és nők, felnőttek és fiatalok egyaránt meghallgathattak. Ezenfelül a két eposz szövegének felhasználásával tanultak meg írni-olvasni a gyerekek, a szöveg bizonyos részeit pedig kívülről is megtanulták, sőt egy húros hangszer, a kithara kíséretében elő is adták azokat. „Homérosz ily módon nem egyszerűen a műveltség alapja lett, hanem egyfajta szellemi kályha, az istenekről, az emberi gondolkodásról és viselkedésről való gondolkodás kiindulópontja, még azok számára is, akik nem értettek vele egyet, és valamilyen szempontból kritizálták” – világított rá a Homérosznak tulajdonított eposzok jelentőségére Bolonyai.

Krupp József pedig az húzta alá, hogy Vergilius Aeneise sem gondolható el a két homéroszi eposz nélkül. „Vergilius mintegy megfordítja az Íliász és az Odüsszeia sorrendjét, amennyiben nála a mű első felében olvasunk utazásokról és kalandokról (a trójai Aeneas társaival eljut Itália földjére), míg a másodikban harcokról.” Krupp egy korábbi szövegében Barbara Cassin értelmezésére hívta fel a figyelmet, aki azt állítja, az Odüsszeia kulcsszavai a bolyongás és a visszatérés, az Aeneisé a menekülés és a számkivetés, idegen földön való tartózkodás.

Apropó, bolyongás, idegen földön tartózkodás. Az Odüsszeia fontos szereplője a tenger is. A főhős ugyanis a görög kereskedővárosok vakmerő, minden hájjal megkent kereskedőihez hasonlóan a tengeren utazik, hogy hosszú hányódás után érje el Ithakát. Odahaza vár rá még egy megpróbáltatás, végeznie kell a családi gazdaság készleteit rövidítő kérőkkel, hogy aztán hűséges felesége oldalán végignézhesse a naplementét megint.

Elhajózni a világ végére

A latin hagyományban Odüsszeusz okos és ravasz. Egy helyütt remek szónokként, másutt az önuralom példájaként, megint máshol az önfeláldozó római nagyság ellentéteként emlegetik. A középkori felfogás szerint pedig az ithakai hajós a csalárdság mintaképe volt, aki arra használta az eszességét, hogy rászedjen másokat. Odüsszeusz legfőbb bűnei között Vergilius a faló megalkotását és Akhilleusz háborúba csalogatását sorolja fel, az Isteni színjátékban pedig a Pokol VIII. körének 8. bugyrában, a rossz tanácsadók között látjuk őt viszont.

Hogy volt-e Odüsszeusznak PTSD-je? Nos, a XI. énekben a vak jós, Teiresziász a hazatérés utánra hosszú, békés életet jövendölt neki. Danténál, aki nem ismerte a homéroszi szövegeket, Odüsszeusz nem is ér haza, hiszen Kirké szigetéről nyugat felé veszi az irányt, a világ megismerésének vágya ugyanis erősebb benne a felesége iránt érzett szerelménél is. Babits így fordítja Odüsszeusz a társainak mondott szónoklatát: „Gondoljatok, az emberi erőre: / nem születtetek tengni, mint az állat, / hanem tudni és haladni előre”. Ebből adódik az is, hogy a hajós nem fordul vissza akkor sem, amikor Gibraltárnál elhagyja Herkules oszlopait, amik a világ végét jelezték az antik felfogás szerint. Olyan messzire jut, hogy megpillantja a Purgatórium hegyét, ahova élő embernek nem szabad a tengeren keresztül eljutnia. Kihívja tehát maga ellen a sorsot, viharba kerül, és a tengerbe veszik.

A király, a koldus és a hős, akinek a legfőbb ellenfele önmaga

Babits amellett érvel, hogy Odüsszeusz folyton a halál és az alvilág partján járt addig is. A legveszedelmesebb ellenségei viszont mégsem az örvények, a félszemű óriások, a szirének vagy Kirké, aki ravasz módon disznóvá változtatja az embereit. Az igazi ellensége saját maga.

„Csak az a baj, hogy ő maga nem áll mindig önmaga mellett. És ezért van, hogy ez a bájos, csodás és intim képekből összeszőtt történet, mely félig népmese, félig kalandregény, minden happy endjével sem tiszta »görög derű«. A happy end nem tökéletes. Odysseus hiába jött haza. Tudjuk, hogy megint el fog menni, folytatja kalandjait, és elpusztul.” Dante ugyebár azt is tudni vélte, hogyan.

Hogy miért inspiráló, aktuális olvasmány közel háromezer éve az Odüsszeia? Erre a kérdésre Bolonyai Gábor a következővel válaszolt. „Odüsszeusz, aki nyitott szemmel jár utazásai során, többször is hangsúlyozza, hogy őt az érdekli leginkább másokkal kapcsolatban, hogyan bánnak egy ismeretlen utazóval: segítenek-e neki, adnak-e élelmet, szállást. Odüsszeusz eleinte nincs igazán rászorulva a segítségre, hajóján ott van a hadizsákmány, később azonban fokozatosan elveszti mindenét, egyre inkább kiszolgáltatottá válik, míg végül Ithakába visszatérve öreg, nincstelen, hajléktalan koldusként teszi próbára háza népe és a feleségét ostromló kérők emberségét. Ezekben a szituációkban többször elhangzik az az elképzelés, hogy a vándorokat és koldusokat Zeusz védelmezi. Ugyanaz a Zeusz, aki mint főisten és a világ ura, a királyokat is »táplálja«. Az Odüsszeia egy olyan világot mutat be, ahol nemcsak szinte egyik pillanatról a másikra lehet valaki királyból földönfutóvá, hanem ahol a hatalommal rendelkezőnek kötelessége a rászorulókat megsegítenie.” Ezek szerint, tehetjük hozzá, az Odüsszeia egyszerre kőrealista eposz és hullámok közé írt utópia.