Ezek voltak az év legjobb magyar könyvei

Valószínűleg mindenkivel történt már olyan, hogy valaki teljesen jó szándékból kérdezett tőle valami óriási butaságot. Tőlem például nemrég azt tudakolták, hogy van-e bármiféle pozitív oldala a betegségemnek. Természetesen azonnal rávágtam, hogy nem, semmi jót nem eredményez egy gyógyíthatatlan, progresszív, degeneratív és letális nyavalya, de aztán ahogy utóbb belegondoltam, végül arra jutottam: hogyha valaki annyira szeret olvasni, mint én, az hasznosan is fel tudja használni a nyakába szakadt rengeteg szabadidőt, mert így elolvashat mindent, amit csak szeretne.

Ez nálam december 10-ig 214 könyvet és nagyjából 56 000 elolvasott oldalt jelentett.

Ebbe természetesen beletartozott számtalan remek darab – persze így sem fért bele minden: például Halász Rita második regénye és Szeifert Natália új könyve még előttem áll –, és ha már év végén mindenki jön a szokásos best of listákkal, úgy gondoltam, én sem maradok ki. Elsőnek a magyar szerzők műveit rangsoroltam, azzal a megkötéssel, hogy csak és kizárólag 2025-ös megjelenésekre fogok koncentrálni. Íme az idei top 10-es listám.

10. Bánki Éva: Apjalánya

Bánki Éva talán eddigi legszemélyesebb kisregénye, az Apjalánya nemcsak a szerző betegségének, valamint apjával való szembenézésének könyve, de egyben egy olyan szöveg is, amely érdemben képes mesélni az örökölt sorsról. Bár ebben a témában már elég sok mű íródott idehaza, és Bánki vékonyka kötetét enyhén túlzsúfoltnak is gondolom, ezzel együtt is megvan benne az a fajta nyers és kegyetlen őszinteség, ami kiemeli ezt a darabot a hozzá hasonlók közül, így mindenképpen érdemes elolvasni. (Jelenkor, 4999 Ft)

9. Spiró György: Padmaly

A 8. és 9. helyre rangsorolt két alkotásban közös, hogy a beléjük fektetett munka és az írói tudás alapján bőven szerepelhettek volna ennél előkelőbb helyen is, de kissé mindkettőt maga alá temette a szerzői ambíció súlya. Spiró György regényét, a Padmalyt elsősorban azért tartom enyhén problémásnak, mert bár a 19. századi történelmünket szinte enciklopédikus igényűen bemutató tudástárként utolérhetetlen, cserébe regényként korántsem működik olyan jól, mint a szerző korábbi monstrumai. „Ez a regény ugyan nem fogja úgy magával ragadni az olvasót, mint a Fogság, és nem is olyan mértékben kidolgozott, mint az Ikszek, de kétségkívül méltó darabja a Spiró-életműnek. Egy vállaltan nagy ívű és átgondolt mű, amely nem akar megfelelni a mai gyorsfogyasztású könyvpiac elvárásainak. Megkívánja az időt, a figyelmet, az elmélyülést – cserébe viszont egy olyan világot tár elénk, amely nemcsak a múltról, de nagyon is a jelenről szól. És ez az, amit Spiró mindig is tudott: hogy a történelemnél nincs aktuálisabb” – írtam még nyáron a regényről. (Magvető, 7999 Ft)

8. Visky András: Illegalisták

Visky András sokak által várt nagyregénye, az Illegalisták paradox módon nyelvileg és a történetek szempontjából is sokkal jobban tetszett, mint a korábbi nagy sikere, a Kitelepítés, az oldalak fogytával azonban egyre inkább szétesett, és a végére sem állt össze egy nagy egésszé. „Az Illegalisták nem hibátlan mű, de kétségkívül jelentős. Egyszerre teológiai parabola, történelmi freskó és személyes számvetés – egy szerző kísérlete arra, hogy a kimondhatatlant, a történelem és a hit határán lebegő tapasztalatot mégis elmondja. És ha néha túl sok is, túl sűrű, túl nehéz, hát ez éppen azért van, mert Visky ezúttal sem tud és nem is akar kevesebbet: az egész emberi létet akarja megérteni” – írtam novemberi kritikámban. (Jelenkor, 6499 Ft)

7. Nádasdy Ádám: Londoni levelek

A Londoni levelekben szerepel szinte minden, amit tudni érdemes a britekről Nádasdy Ádám szokásos jó fej, szókimondó stílusában. A költőként, íróként és nyelvészként egyaránt népszerű alkotó ugyanis már évek óta a brit fővárosban él, így első kézből szerzett rengeteg tapasztalatot az angol és magyar kultúra közötti különbségekről, amelyekről nemcsak azért érdemes olvasni, mert az egész könyv át van itatva finom humorral, hanem mert belőle talán jobban megérthető, hogy idehaza mit rontottunk el. (Magvető, 4999 Ft)

6. Péntek Orsolya: Itt is istenek vannak

Péntek Orsolya „csavargókönyvében” érdekesen elegyedik egymással a nagyon is lírai hangulatú város- és útleírás és az énelbeszélő traumáinak megértése, feldolgozása. Ez tényleg egy olyan alkotás, amihez hangulat kell, de akit igazán elkapott, az fantasztikus élményekkel gazdagodhat. Ha valamelyik jól ismert kötethez szeretném hasonlítani, talán az örök Nobel-esélyes Christoph Ransmayr művét, az Egy félénk férfi atlaszát tudnám említeni párhuzamként, és azt hiszem, ez elég jó ajánlólevél. (Kalligram, 4500 Ft)

5. Sándor Iván: Cirkusz, mozi, ringlispíl

Sándor Iván tavasszal közelebbről is megvizsgált kisregénye továbbviszi azt a sűrített, idősíkokat és műfajokat egymásra montírozó prózát, amely miatt a közel százéves szerző ma is a jelen magyar valóságának egyik legpontosabb krónikása. A Tudósító és az Asszisztens – névtelen, típusszerű alakok – a gondolkodó értelmiségi lét mai csapdáit járja körül: hogyan lehet írni, színházat csinálni, értelmezni egy olyan korban, ahol a hamis információk, a szolgalelkűség és a mindent beborító sötétség határozza meg a közbeszédet.

A regény féktelen tempóval vált nézőpontot, művészeti formát és történelmi réteget: egyszer Csehov és Jarry tükrén át látjuk a világot, másszor a Napóleon-kortól a holokauszton át a Kádár-korig ívelő történelmi panoráma villan fel, hogy aztán a fiktív Jövőkutató Intézet groteszk működése világítsa meg, hogyan próbálja a hatalom újra és újra kisajátítani a jövőt. Sándor itt minden eddiginél absztraktabb, mégis minden mondata a mára mutat: a hatalom torz és változatlan, mindig rátelepszik mindenre, függetlenül attól, éppen kik irányítanak. Miközben a hősök a maguk eszközeivel – újságírással, színházzal – próbálnak ellenállni, a szöveg folyamatosan azt kutatja, hogyan szólalhat meg ma hitelesen a művészet. A valóság és fikció, a színház és politika egymásba oldódik, hogy végül kirajzolódjon egy komor, eső áztatta világ, amelyben mégis marad valami, ami reményt ad: a felismerés, hogy a hatalom sosem örök, és mindig lesznek, akik fényt próbálnak gyújtani a sötétségben. (Magvető, 5999 Ft)

4. Czakó Zsófia: Távoli rokonok

Czakó Zsófia Távoli rokonok című kötete pontosan azt a fajta tudatos, koncentrált prózát hozza, amely miatt már a szerző korábbi könyvére is felfigyeltem. Bár ismét hangsúlyos téma a gyermekvállalás, a nézőpont és a szerkezet teljesen más: alig kétszáz oldal alatt három generáció történetét kapjuk meg, mégis minden a helyére kerül, amiért a családregény műfaja szerethető. A gyorsan pergő elbeszélésben Margit, Janka és Zsuzsi sorsa rajzolódik ki: három nő, akik bármennyire is mások, ugyanazzal a teherrel élnek – a szeretni nem tudással, az átörökített traumákkal, azzal a csendes távolsággal, amely végül a címben is ott van. Czakó nagy tempója abszolút nem felszínesség, hanem tudatosság: kevés szóval rajzol ki teljes világokat, úgy, hogy mindvégig hiteles marad. A Távoli rokonok letisztult, erős kisregény: fájdalmasan pontos annak bemutatásában, hogyan távolodnak el egymástól azok, akiknek közel kellene lenniük. (Scolar, 4499 Ft)

3. Barnás Ferenc: Most és halála óráján

Barnás Ferenc regénye – itt írtam róla hosszabban – újra azt a sajátos, törékeny férfivilágot tárja elénk, amely egész életművét áthatja: az alkoholba menekülő, túlérzékeny, értelmes, mégis saját múltja által megbénított hős figuráját. Torjai Endre hetvenévesen egy óceániai szigeten próbál csendes életet élni, de a tengerparti idill mögött ugyanazok a régi, elfojtott kérdések lüktetnek: mit kezdünk a diktatúrából hozott reflexeinkkel, és mennyire a sajátunk mindaz, amit sorsnak nevezünk? Egy véletlen utazás újra felkavarja a főszereplő múltját, és ezzel együtt szembesíti halandóságával, azzal, hogy miként lehet egyedül meghalni egy idegen helyen. Barnás szűk térben, egyetlen tudat köré építve ír kegyetlenül pontos, feszes prózát, amelyben a személyes és a társadalmi kérdések elválaszthatatlanná válnak. A Most és halála óráján nemcsak fontos új állomása Barnás pályájának, de emellett az év egyik legmélyebb olvasmánya is. (Jelenkor, 4999 Ft)

2. Bognár Péter: Elmész, ​visszajössz, sose halsz meg

Bognár Pétert már a most lezárult (?) polgárőrös trilógia első két darabja alapján is szerette a szakma és a közönség is, ám az Elmész, ​visszajössz, sose halsz meg még a korábbi igazán jól sikerült kötetekhez képest is szintlépés. Míg az első kötetben megismerhettük Oktávot, a vidéki falu flúgos, ám annál lelkesebb polgárőrét, aki a maga bumfordi módján igyekezett felderíteni a településen történő furcsa bűnügyeket, addig a másodikban egyre nagyobb szerepet kapott egy bizonyos Bognár Péter nevezetű író, aki nem átallott krimiket írni a falujában megesett dolgokról, létrehozva ezzel egy furcsa, ám annál élvezetesebb metateret a krimiparódia háttere mögé.

A legújabb kötetben azonban van még egy ennél is nagyobb csavar, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy az a férfi, akiről mintázta Bognár krimijének főhősét, megölt egy másikat, aki szintén szerepelt azokban a könyvekben, így ezúttal kilépünk a „valóságba”, hogy megtudjuk, mi is történt „valójában”. Szóval ebben a részben már minimum egy metaregény metaszintjén járunk, hogy közben olvashassunk Bognár magánéleti problémáiról, vagy arról, hogy milyen zűrbe keveredett az előző két regény Oktávjának „eredetije”, és akkor még az itt is kameózó Krasznahorkai Lászlóról nem is beszéltem. Az Elmész, visszajössz, sose halsz meg ennélfogva nem csak egy rendkívül okos és csavaros darab, de egy olyan is, amelyen egyszerre lehet röhögni, de megrendülni is. (Magvető, 5499 Ft)

1. Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

Az első helyezett, mondhatni, papírforma, ám azzal a megkötéssel, hogy még engem is meglepett, milyen összetettségű regénnyel gazdagodott az immáron Nobel-díjas Krasznahorkai László életműve. A magyar nemzet biztonsága már a címével is félrevezet, hiszen nem valamiféle politikai pamfletet kapunk, hanem egy váratlanul gyengéd, közben könyörtelenül pontos regényt a világ megérthetőségének határairól. A szelíd, precizitásából élő Papp doktor – a lepkéibe temetkező, törékeny ember – és a nyugtalan, motyogó, csapongó, saját árnyékával is viaskodó Krasznahorkai László különös találkozása adja a könyv gerincét. A tíz bevezetőből és két „lassanvégéből” álló szöveg azt mutatja meg, milyen lehetetlen még a legfontosabb kérdések megfogalmazása is, nemhogy a megválaszolásuk. A biológiai, kozmológiai és filozófiai kitérők nem nehezítik, hanem kitágítják a regény terét: a világ szépségének makacs jelenlétéről, a háborúról, a félelmeinkről és arról beszélnek, hogyan fúródik a káosz az emberi gondolkodás legmélyére.

Krasznahorkai saját, finoman karikírozott alteregójának szerepeltetése egyszerre humoros és fájó: a pisiszagú, esetlen, mégis szerethető figura az autofikció felé is elmozdítja a regényt, miközben a környezet közben élesen mutatja be a jelen magyar valóság abszurditását. A humor végig ott rezeg minden súlyos gondolat mélyén, megtartva a prózát a sötétség ellenében. A két világ – a lepkék mikroszkopikus rendje és a tölgy gyökérzetének iszonyatos ereje – egymásra vetülve hozza létre azt az élményt, amelyben a megismerés vágya és lehetetlensége egyszerre válik tapinthatóvá. Ez a kötet nem Nobel-díj utáni gesztus, hanem kvázi egy kései főmű, amely játékosabban, szabadabban, mégis teljes szigorral mutatja meg, miért volt indokolt a stockholmi döntés. (Magvető, 5999 Ft)