Az azeri zöld áram elsőre lufinak tűnik, véli az energetikai szakma

„A világ leghosszabb tenger alatti villamosenergia-vezeték megépítésére készülünk” – mondta Orbán Viktor, amikor szombaton Bukarestben aláírta az Azerbajdzsánból Grúzián és Románián keresztül Magyarországra áramot szállító villamosenergia-hálózatról szóló szerződést. A hazai áramellátással valamit tenni kellene, de a szisztematikus munka hasznosabb lenne, mint az olyan csodafegyverek”, mint a Paks 2 vagy ez az óriásvezeték.

Magyarországnak a jövőben rengeteg áramra lesz szüksége. Villany kell a közlekedés elektrifikációjához (elektromos autó), a fűtéskorszerűsítésekhez (gázkiváltás), de a magyar ipar örök megoldásához, a működőtőke-importhoz is (akkumulátor klaszter). Sokat írtunk már erről, itt egy nagyobb összeállításunk >>>

A nagy ötlet

Mint arról beszámoltunk, december 17-én jó nagy csinnadratta közben történt egy fontos aláírás, egy komolynak tűnő elköteleződés. Az azeri-grúz-román-magyar áramvezetékről Orbán Viktor magyar miniszterelnök, Nicolae Ciuca román kormányfő, Irakli Garibasvili grúz miniszterelnök és Ilham Alijev azerbajdzsáni elnök, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnök jelenlétében aláírt egy megállapodást Bukarestben.

A baj csak az, hogy a szakma szerint ez egy észszerűtlen projekt, amolyan gumicsont, hogy Paks 2 mellett legyen mire várni a hazai energetikában. Csak éppen az a baj, hogy

amennyiben elhiszünk ilyen nagy projekteket, akkor elmaradhatnak közben a valóban szükséges fejlesztések.

A hivatalos álláspont szerint a világ leghosszabb tengeralatti villamosenergia-vezeték megépítésére készülünk, amellyel zöld áram jöhet az unióba. A Fekete-tenger alatt létrejövő több mint 1000 kilométeres víz alatti vezeték a Kaszpi térségben, vagyis az Azerbajdzsánban és Grúziában előállított zöld áramot fogja Közép-Európába, így Romániába és Magyarországra szállítani.

Szijjártó Péter erről a projektről azt mondta, az azerbajdzsáni szélerőmű-beruházásokból jön majd a zöld villamos energia. A projekt megvalósíthatósági tanulmánya 2,5 millió euró, amit a Világbank fedez, ennek 2023 végére kell elkészülnie. Onnan még három-négy év, mire elkészülhet a beruházás, amire az Európai Bizottság pedig 2,3 milliárd eurós támogatást irányzott elő.

A szakmai kritikák

Szakértő forrásaink körében végeztünk kutakodást, szerintük a technológia adott (Norvégia és Ausztrália is szállít így áramot, illetve fejleszt ilyen egyenáramú vezetéket), de emellett csak úgy záporoznak a kritikák, a kérdések.

• Ennyi pénzből sokkal értelmesebb és közelebbi áramtermelési megoldásokat lehetne fejleszteni.
• Az orosz függést mennyivel jobb azeri függésre váltani? Az orosz befolyás kikerülhető az azeri függéssel – de a túlzott török befolyás?
• Nem arról van szó, hogy Magyarország felől ez nem egy jó projekt, de ahhoz,, hogy támogatható legyen, két uniós állam kellett, így az RRF-alku részeként „paliztak be” minket?
• Legalább 3-4 intenzív helyi konfliktus van a környéken, ahonnan az áram jönne – ezek kezelésé nem kockáztathatja később a projektet?
• Gázban és olajban már eddig is eléggé rákapcsolódtunk Azerbajdzsánra, most áramban is ezt tennénk. Ez diverzifikáció helyett nem éppen megint túlzott függés?
• Miért lenne olcsóbb az azeri áram a rendkívül hosszú szállítási útvonallal, miért nem a szomszédos Ukrajnával építünk jobb kapcsolatokat, amely – persze csak ha éppen az oroszok nem lövik szét az erőműveket – valóságos áramnagyhatalom?

A konkrét nehézségek: zöld, összekapcsolt piacok

Turai József, a T-Energy Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója nem igazán hisz abban sem, hogy az Azerbajdzsánban és Grúziában előállított villamosenergia valóban zöld lehetne. A 2021-es adatok alapján Azerbajdzsán villamosenergia-termelésében a megújuló energiák kevesebb, mint 5 százalékkal részesednek (természetesen ezt a projekt gazdái is tudják, de ők szeles beruházásokat ígérnek).

Grúzia esetében egyszerre jobb és egyszerre rosszabb a helyzet: Itt a megújuló energiaforrások aránya (vízenergia) a teljes villamosenergia-termelési mixben eléri a 75 százalékot, ezzel az egyik legmagasabb a világon. Csakhogy tavaly a belföldi erőművek által megtermelt energia 12.6 TWh volt. Ezzel szemben a fogyasztás 13,1 TWh volt, tehát Grúzia nettó áramimportőr.

Másik energetikai forrásunk arról is mesél, hogy a projektnek valóban volt előzménye: a grúz-román tenger alatti kábel terve már ismert volt, de a magyar és az azeri végpontok eddig nem voltak fenn a terepasztalon.

Amit a forrásunk nem ért, hogy amikor kijön a tengerből a vezeték, a román kikötőből az áram hogyan jön majd ide. Sehol nincsen ugyanis az unióban hosszú távú kapacitáslefoglalás. Rövid távú áramlásalapú kapacitáselosztás van, olyan nincs, hogy Magyarország azt mondja, hogy valami hosszabb távú vonalat ő lefoglal.

Ezzel Turai József is egyetért, szerinte mivel Magyarország tagja a regionális piacösszekapcsolásnak (market coupling), ez kötelezettségekkel jár. Ebben a rendszerben a határkapacitás már csak egy pénzügyi, és nem fizikai termék. A day-ahead (spot vagy azonnali) kapacitást egy mesterséges algoritmus osztja el (és nem a rendszerirányító).

Ebbe a rendszerbe a meglévő távvezeték (Románia-Magyarország) egyébként is szűkös átviteli kapacitásait nem lehetséges fizikailag újraosztani. Ez legfeljebb akkor valósulhatna meg, ha Románia és Magyarország hirtelen kilépne az EU market coupling rendszeréből.

Vagy egy vadonatúj távvezetéki összeköttetés lenne megvalósítható két EU-s tagállam között, de azt engedélyeztetni kell és az ENTSO-E rendszerbe integrálni. Az új határkeresztező kapacitásjogok kiosztását pedig nem tarthatja vissza sem a Mavir, sem a román Transelectrica.

Miért nem történik valami érdemi?

Magyarországon energiaválság van, de forrásaink szerint ehhez képest mintha nem tudnánk semmit felmutatni február 24-e óta. Induljunk ki ismét Turai József különböző alágazatokból vett példáiból:

• az energetikai iparág eleinte 4-5 minisztérium között pattogott,
• majd jött egy központosítás, és lett végre dedikált energiaügyi minisztere az ágazatnak, de neki még meg kell találnia az ajtón a kilincset,
• a napelem-beruházási szabályozás csökkentette az új naperőmű-telepítéseket,
• a szélerőmű telepítésekre még csak várunk,
• a gázbeszerzések problémásak,
• rendíthetetlen maradt ugyan az elköteleződés a Roszatommal a Paks 2. projekt mellett, de ennek realitása kétséges,
• az egyoldalú kiszolgáltatottság Oroszország felé nőtt, elsősorban a kényszerű pótlólagos gázmegállapodásokkal,
• és közben továbbra is invitáljuk és büszkén köszöntjük a kínai, a dél-koreai, a német energiaigényes ágazatokat.

Vannak elhaló projektek

Megint más arra emlékeztet, hogy ezek a nagy azeri, grúz, román, magyar tervek nem ismeretlenek. Korábban az MVM volt kijelölve az Azerbajdzsán-Grúzia-Románia gázszállító rendszer (AGRI) megvalósításának előkészítésére – írta az Energiainfó..

Ez azonban nem valósult meg, és részletes politikai elemzésbe nem belekezdve, az sem biztos, hogy a hazai energiaszektorban egy politikailag rettenetes partner, vagyis Oroszország felváltása hogyan racionális. Hiszen más partnerek felé akár üzletileg sokkal rosszabb kitettségek is kialakulhatnak. A kérdés valójában persze már eldőlt, Oroszországgal már nem lesz hosszú a kapcsolatunk, de egy pillanatra tekintsük át a potenciális kitettségeinket:

• Oroszország – egykor megbízható partner volt, kiszámítható árazással, erős gáz-, olaj- és nukleáris kapcsolatokkal, ugyanakkor 2014, majd hangsúlyozottan 2022 óta agresszor, akiről le kell válnia mindenkinek Európában, mert Moszkva bebizonyította, hogy az energiát fegyverként is használja.
• Kína – a megújuló szektorokban, például napenergiában erős szereplő, a kínálati és a keresleti oldal állandó támogatásával (dömpingárakkal) az egész ellátási láncban dominanciát szerzett. A ritkaföldfémek csaknem 90 százalékát és a lítium 60 százalékát Kínában dolgozzák fel.
• Horvátország – ha Magyarország a gáz- és olajbeszerzésekben tengeri vásárlásokra szorul, akkor Horvátország kizárólagos útvonallá válhat. Zágráb kemény partner, sok Magyarországgal szembeni sérelemmel, perekkel, büntetőeljárásokkal, vitákkal.
• Azerbajdzsán – ma még a kevesebb kapcsolat miatt nem igazi kockázat, de az Oroszországgal együttműködő és különösen Törökországhoz lojális ország sem rest háborúzni, ráadásul olyan autoriter állam, ahol a Mol nagy olajmező-kitettsége miatt van már szénhidrogénes kapcsolatunk.