Amerika egyik legsúlyosabb környezetszennyezése formálhatta át a legrettegettebb sorozatgyilkosok agyát

„Vannak emberek, akik gurukban, kristályokban vagy faragott képmásokban hisznek. Nekem térképeim vannak. És a térképeim mesélnek”
– írta Caroline Fraser Pulitzer-díjas amerikai írónő, akinek a térképei egy sokrétű, hátborzongató összefüggést tártak fel: a háború utáni Amerika leghíresebb sorozatgyilkosai közül megdöbbentően sokan származtak az ország egy szűk régiójából, ahol a kilencvenes évekig valóságos járványként terjedtek a gyilkosságok.
Fraser a Csendes-óceán partvidékének Kaliforniától északra elterülő régióját 2024-ben megjelent, Murderland: Crime and Bloodlust in the Time of Serial Killers (nagyjából: Gyilkosok földje: bűn és vérszomj a sorozatgyilkosok korában) című könyvében így jellemzi: „északnyugat öt dologról híres: a szálfáiról, repülőiről, techóriásairól, kávéjáról és bűncselekményeiről. A Weyerhauser, a Boeing, a Microsoft és az Amazon, a Starbucks, meg a sorozatgyilkosok.”
A hatvanas évek elején Tacomában és környékén olyan későbbi hírhedt mészárosok élték kamaszéveiket, mint a szektavezér Charles Manson, a minimum 30 nőt megerőszakoló-agyonverő Ted Bundy, vagy a bő másfél évtized alatt legalább 71 nőt megfojtó Gary Ridgway. A hetvenes években a régióban legalább fél tucat sorozatgyilkos tevékenykedett egy időben. Az írónőt személyes érintettség is vezette arra, hogy elkezdje térképeit böngészni az összefüggések után: Bundy első (bizonyított) gyilkosságai idején ő maga is Washington államban volt kiskamasz, és „mindenki ismert valakit, akit ismert valakit, aki majdnem randizott Ted Bundyval, […] az embernek álcázott szexuális vírussal”.
De nemcsak egyes gyilkosokról van szó, hanem egy valóságos sorozatgyilkossági járványról, melynek során 1940 és 1980 között az ebbe a kategóriába sorolható bűncselekmények száma a könyv által idézett adatok szerint Északnyugaton az országos átlagot messze meghaladó módon a 14-szeresére nőtt. A kilencvenes évek elején tapasztalható tetőzés után a sorozatgyilkosságok száma meredeken zuhanni kezdett: az ezred utolsó évtizedének 669 esetéről a kétezres évek első évtizedében 371-re, majd a 2010-es évekre már csak 117-re.
A mordori állapotokból szörnyetegek születtek
Fraser – aki korábban behatóan foglalkozott azzal, hogy a klasszikus krimik nőábrázolása hogyan normalizálta a nők elleni erőszakos bűncselekményeket – könyvében arra a kérdésre keresi a választ: mi idézte elő a hatvanas és kilencvenes évek között a „sorozatgyilkosságok aranykorát”, majd hanyatlását? És mi a magyarázat arra, hogy a gyilkosok a 70-es évek derekán pont az Egyesült Államok északnyugati csücskében bukkantak fel ilyen nagy koncentrációban?
Fraser a jelenséget a történelem a történelem legcsendesebb gyilkosára, az ólomra vezeti vissza.
Annak ellenére, hogy káros hatásait már Hippokratész is ismerte, az emberiség az elmúlt évezredekben folyamatosan gondoskodott a napi ólombeviteléről: a rómaiak például a vízvezetéken, ivóedényeken és édesítőszereken keresztül nyomorították meg az egész birodalmat, 20. századi utódaik pedig egyebek mellett az ólmozott szobafestéken vagy a benzinhez kevert adalékanyaggal mérgezték magukat. Az autózás felfutásával az oktánszám növelésén keresztül a motorteljesítményt javító, a fogyasztást csökkentő ólom – pontosabban a tetraetil-ólom nevű vegyület – iránti kereslet is exponenciálisan nőtt.
A közlekedési forradalom élharcosának számító Egyesült Államokban több helyen is bányászni kezdték az ólomércet rejtő ásványt, a galenitet – és ahogy azt mostanra már bizonyára az olvasó is kitalálta, a galenitbányászat és az ólom előállításának egyik központja pont Washington államban volt.
A Tacoma melletti Rustonban működő Amerikai Kohászati és Finomítóvállalatot 1889-ben a Rockefellerek hozták létre, a főleg réz termelésével foglalkozó céget 1901-ben egy másik amerikai arisztokrata család, a Guggenheim vásárolta meg. A cég kohója egy 170 méteres kéményen keresztül ontotta a levegőbe a kén-dioxidot és a nehézfémeket, és mérgezte 1986-os bezárásáig a régió levegőjét és ivóvizét. Fraser leírása alapján a kohók környékén mordori körülmények uralkodtak; „mintha valaki leásott volna az alvilágig, hogy onnan kéngázlöketeket eresszen a felszínre”.

Az arzént és az ólmot megdöbbentő koncentrációban mutatták ki a háború után született környékbeli gyerekek vérében – miközben az amerikai tisztiorvosi szolgálat a mai deciliterenként 3,5 mikrogrammal szemben 1960-ban még 60 mikrogrammban határozta meg a mérgezés határértékét.
Északnyugat több sorozatgyilkosa ezeket az alvilági párákat belélegezve nőtt fel. Márpedig a nehézfém nagy része magától nem ürül ki a szervezetből, és az enzimek működését és a neuronok közti kapcsolatot megzavarva súlyos szövődmények sorát okozhatja a hasmenéstől a magas vérnyomáson át az agyi funkciók elsorvadásáig. Mivel az ólom a szervezetben előszeretettel túrja ki helyéről a kalciumot, ezért a mérgezésnek különösen ki vannak téve a gyerekek, akiknél a kognitív funkciókban idéz elő súlyos fejlődési rendellenességeket. Ezek a rendellenességek egyes gyerekeknél valamilyen fogyatékosság formájában jelentkeztek, de voltak gyerekek, akikből – ahogy azt a sorozatban felbukkanó északnyugati sorozatgyilkosok példája mutatja – az ólom konkrétan pszichopata szörnyetegeket faragott.
Az ólommérgezésnek való kitettség és az erőszakos bűnözés direkt kapcsolatát már évtizedek óta kutatják – és ahogy azt később olvashatják, vitatják. Fraser könyvének eredetiségét az adja, hogy az ipari szintű ólommérgezést egyszerre használja magyarázatként, és a természetet és emberi életet maga alá gyűrő kapitalizmus metaforájaként.
Az anyag mérgező mivoltára régóta gyanakodtak (még ha tudományosan először csak 1969-ban mutatták is ki ártalmas hatásait), azonban a közgondolkodás az ilyen mellékhatásokat az elképesztő tempójú fejlődés érdekében hozott áldozatként könyvelte, és fogadtatta el a társadalommal.
Fraser kiosztja a sorozatgyilkosokat a borzongás és a moralizálás tárgyaivá alakító tömegmédiát – köztük a hihetetlenül népszerű true crime podcasteket is, mondván „rejtélyt csinálunk abból, amit történelemként kell tárgyalni”. A média a nyomozás balfogásai, a nők általános kiszolgáltatottsága helyett a sorozatgyilkosok leleményességét tolta előtérbe. A morális pánik a valódi okok, felelősök és megoldások helyett bűnbakokat keresett – és talált is a „sátánista szektákban”, a melegekben vagy a szerepjátékosokban. A közvélemény készséggel elhitte a médiával cicázó Ted Bundynak, hogy a rengeteg pornó miatt lett pszichopata.
Az autópálya alapozta meg a sorozatgyilkosok aranykorát
Ahogy az az egyfókuszú magyarázatoknál lenni szokott, Fraser magyarázata sok helyen erőltetettnek tűnik (az olyan érvelési hézagokról nem is beszélve, mint hogy Charles Manson valóban eltöltött 5 évet Washington államban, csakhogy a McNeil börtönben, ahová nem gyerekként, hanem 27 évesen szállították át).
Ahogy azt néhány bekezdéssel feljebb említettem, a tudományos vizsgálatok elismerik az ólomszennyezés és az erőszakos bűncselekmények összefüggését; és azt is, hogy az ólom a fiúk agyában nagyobb pusztítást visz végbe, mint a lányokéban. Egy 2019-es tanulmány szerint az ólomnak való gyerekkori kitettség – például a főutak, autópályák melletti szegényebb negyedekben élő gyerekek esetében – statisztikailag kimutatható mértékben növeli az iskolából való kimaradás, és még jelentősebben a törvényszegés esélyét. Egy 2007-es tanulmány megállapította, hogy az ólmozott benzin 1992 és 2002 közötti kivezetése volt a felelős azért, hogy az Egyesült Államokban nagyjából 56 százalékkal csökkent az erőszakos bűncselekmények száma.
Az ENSZ, ami évtizedek óta küzd a globális ólomszennyezés ellen, 2011-ben úgy számolt, hogy egyedül az ólmozott benzin globális kivezetésével 58 millióval kevesebb bűncselekményt követnének el világszerte. A globális környezetvédelmi erőfeszítések létjogosultságát bizonyítja, hogy bár 35 év alatt, de az egész világon sikerült kivezetni az ólmozott benzint; 1986-ban Japán elsőként, 2021-ben Algéria utolsóként tiltotta be a mérgező adalékanyaggal felturbózott üzemanyag forgalmazását. Azonban ebben az évben a WHO adatai szerint az ólom világszerte még mindig 1,5 millió ember haláláért volt felelős, mivel csak lassan kopik ki a mindennapos használatból.
Ahogy arról laptársunk, a G7 2023-ban részletesen írt, a régi vízvezetékeken keresztül Magyarországon jelenleg is sok embert fenyeget a nehézfémeknek való kitettség. Az 1970, de még inkább az 1945 előtt épített házakban sokszor ólomcsöveket használtak a vízvezetékek kiépítéséhez, és a 2020-as évek elején (az épületállomány kora alapján számolva) még nagyjából 750 ezer ember lakhatott magas vagy nagyon magas ólomkockázatnak kitett lakásban.

Csakhogy az ólomszennyezés hatását nagyon nehéz számszerűen meghatározni, mivel a nehézfémkitettség gyakran jár együtt más, a gyerekek testi-lelki fejlődését hátráltató gazdasági-társadalmi-családi tényezővel. Elsősorban a szegénység közvetlen és közvetett aspektusaival: a rossz minőségű élelmiszerekkel, gyengébb iskolákkal, az egészségügyi ellátáshoz való nehezebb hozzáféréssel; a szülők alkoholizmusával, bántalmazásaival, a család széthullásával. Egy adott ember életútjánál, impulzusainál és választásainál nehéz különválasztani egyetlen élettani elemet a vele párhuzamosan hatást gyakorló más környezeti és szociális tényezőktől.
Ezek egy részét Fraser is megemlíti kiegészítő magyarázatként, de ahogy azt a könyvéről írt New Yorker-kritika is kifogásolja, az átfogó magyarázatra való törekvésből kipottyantak a köznapi, technológiai szempontok. A klasszikus amerikai sorozatgyilkosságok többségét az autózás és az autós infrastruktúra tette lehetővé: az elkövetők könnyedén juthattak szállítóeszközökhöz, amelyekkel áldozataikat órák alatt több száz kilométerre hurcolhatták el, akár egy másik államba, és amelyekkel könnyebbé vált a holttestek tetthelytől távoli elrejtése is. Az autózás kultúrájával ráadásul megjelentek azok az intézmények és gyakorlatok, amelyekre rátelepedhettek a sorozatgyilkosok: a benzinkutak és depók, a stopposok és az út mellett strichelő prostituáltak. A hetvenes években egy átlagos otthonba is sokkal könnyebb volt behatolni – a bejárati ajtókat kisebb városokban ekkor még ritkán zárták be, a riasztók, biztonsági kamerák is csak később jelentek meg.
De a technológia a sorozatgyilkosságok hanyatlásában is közreműködött: a biztonsági kamerák, a mobiltelefonon keresztüli helymeghatározás, a DNS-mintavétel, az adatok számítógépes elemzése és a bűnüldöző szervek közti információcsere felgyorsulása megkönnyítette az eltűntek felderítését és azonosítását, másrészt rendkívüli módon megnehezítette, hogy egy gyilkos éveken, évtizedeken keresztül tevékenykedhessen. A recenzió ezért joggal jegyzi meg,
„Ted Bundy lehet, hogy súlyos ólommérgezés áldozata volt, de egy olyan korban és egy olyan országban élt, ahol nem ütközött nagy nehézségbe a büntetlen gyilkolás”.
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!