A britek több ezer kilométeres sövénnyel akarták megállítani az indiai csempészeket

A Brit Birodalom kolonizációs tevékenysége minimum vitatott témának számít napjainkban – bár egyre többen inkább elítélik. A gyarmatosítás támogatói általában azzal érvelnek, hogy ahogy a rómaiak, úgy a britek hódításai is gyakran a helyi infrastruktúra és bürokrácia gyors fejlődésével jártak – igaz, hogy nem puszta szívjóságból, hanem hogy minél hatékonyabban szállítsák Angliába a kitermelt nyersanyagokat, de ez van, aki szerint mellékes.

Építettek utakat, vasutat, iskolákat, és sok más hasznos dolgot. Azonban voltak olyan projektek, amik nemcsak színtisztán a haszonszerzésről szóltak, de még elképesztően britek is voltak.

Mi jut eszükbe az embereknek az angol tájról? Zöld, dimbes dombok, szántók és legelők, bárányok, derékig érő palafalak. És természetesen a sövények. Egy érdekes projektben ezeket a növényfalakat exportálták a gyarmatosított Indiába.

A sónak folynia kell

Először a Kelet-indiai Társaság kezdett el kiépíteni egy vámvonalat a 19. század elején, de ahogy egyre terjedt a brit fennhatóság, a vonal egyre hosszabb lett. Az 1870-es évekre már több mint négyezer kilométer hosszan nyúlt Pandzsábtól a Bengáli-öbölig, és a lényege az volt, hogy a csempészek ne tudják a sóban gazdag tartományokból átcsempészni a fehér aranyat, ezzel megúszva az arra kivetett adót.

Erre persze egy képzeletbeli vonal nem lett volna alkalmas, ezért a nyomvonal mentén felhúztak több őrházat is, majd elkezdték a fizikai fal kiépítését. A vonalon járőröző katonák ehhez először száraz, tüskés ágakat használtak, amiket igyekeztek minél magasabbra feltornyozni. Ez azonban hosszú távon nem volt kifizetődő, mert folyamatosan pótolni kellett az elkorhadt, széthordott ágakat.

Itt jönnek a képbe a sövények, amik a mai napig hatékony falak a brit szántók és telkek között. A járőrök több szakaszon is elkezdtek élő növényeket ültetni, hogy így oldják meg a fal folyamatos utánpótlását.

A sövényfal azonban – mivel gyakorlatilag kettészelte a szubkontinenst – rengeteg különböző éghajlaton és talajfajtán futott át, így nem tudtak előállni egyetlen megoldással, ami mindenhol működött. Kénytelenek voltak a helyi igényekre szabni a falszakasz kialakítását.

Próbálkoztak több különböző fa- és bokorfajtával, de sok helyen vagy csak nem volt elég víz, így ezek elszáradtak, vagy a talaj minősége nem volt elég jó ahhoz, hogy életben tartson ennyi új növényt. Ez nem állította meg a vámra ácsingózó briteket, úgyhogy ahol kellett, öntözőárkokat ástak, vagy jobb talajt szállítottak. Ahol fennállt a veszélye, hogy egy közeli folyó kiönt, ott töltéseket emeltek, és addig kísérleteztek a különböző növényekkel, amíg meg nem találták azt, ami az adott helyre a legjobb volt.

Roy Moxham a falról írt könyvében idézi Sir John Strachey-t, Brit India egyik elhivatott közszolgáját. Strachey szörnyű rendszernek nevezte a falat, aminek szerinte a legalább nagyjából civilizált országokban sehol nincs párja. Minden mérföld kiépítése 250 tonna tüskés ágat és más, természetes építőanyagot igényelt. A legtöbb szakaszon a fal 3 méter magas és 180 centi vastag volt, de volt, ahol még nagyobbra nőtt. Fénykorában akár több mint 14 ezren dolgozhattak a fenntartásán.

Az angol sövények a mai napig fontos élőhelynek számítanak, ezért nem is lehet csak úgy lebontani őket. Azonban ami ma környezetvédelmi kincs, az egy 19. századi védműben inkább átok volt. Sok helyen termeszek vetették rá magukat az összehordott büféasztalra, így több szakasz is leomlott miattuk. Más kártevők is beszálltak a buliba, például a sáskák, élősködő növények és patkányok, amik ellen a járőrök több helyen vadmacskákat vetettek be. Máshol tűz pusztított el több kilométernyi részeket, vagy a szél széthordta a falat.

Ahogy a kínai nagy fal sem tudta visszatartani a nyugati barbár hordák száz százalékát, úgy a sövényfal is csak részben tartotta távol a sócsempészeket. Volt, ahol egyszerűen nem nőtt semmi, és hiába próbáltak kőfalakat építeni vagy természetes akadályokat bevonni, volt szakasz, ami védtelen maradt. Másutt a csempészek létraként mászták meg a túl hatékonyan növesztett bokrokat, de ha találtak cinkosokat a túloldalon, akkor egyszerűen csak átdobálták a sózsákokat. Végül a sövény fenntartása túl költségesnek bizonyult, így 1879-ben feladták a projektet, és átengedték a falat az enyészetnek.

Amikor Moxham az 1990-es években ellátogatott Indiába, két évig kellett kutatnia, mire végre talált valakit, aki hallott a falról. Egy idős férfi mondta csak, hogy emlékszik a vámvonalra, és megmutatta a szerzőnek, hol állt régen. A legtöbb szakaszon már rég teljesen eltűnt, azonban a nyomai itt-ott megtalálhatók. Egy jól megépített töltés, amire azóta utat építettek, néhány sűrűn egymás mellett álló, tüskés akác – száz évvel később ennyi maradt a britek óriási projektjéből.