A rejtélyes középkori kór, amitől az emberek szó szerint halálra táncolták magukat

1021 szentestéjén 18 ember gyűlt össze a kölbigki templom előtt, kézen fogták egymást, és táncolni kezdtek, tapsoltak, ugrándoztak. A templomban misét adó pap megpróbálta megállítani őket, mert a hangzavartól nem tudott prédikálni, de képtelen volt hatni rájuk. A „bűn körtáncát” járókra azt a büntetést szabta, hogy egy éven keresztül nem hagyhatják abba a táncot, amikor többen kimerülten és bűnbánattól sújtva álomba merültek. Ebből aztán sokan fel sem ébredtek többet.

Ez egyszerű tanmesének tűnhet, de annak ellenére, hogy a teljes történet vélhetően nem száz százalékig igaz, van valóságalapja, és rengeteg forrás utal arra, hogy az esetet lejegyző krónikás valós események alapján dolgozott. A kölbigki incidens ugyanis az első a sorban, ami az úgynevezett táncdüh vagy tánckórság esetét írja le.

Hasonló történetek születtek végzetes táncőrületről Eurfurtból, 1247-ből, nem sokkal később Maastrichtból, 1374-ből pedig a mai Németország nyugati részéről, Németalföldről és a mai Franciaország északkeleti részéről is jelentettek hasonló eseteket. A maastrichti táncpestis a feljegyzések szerint majdnem 200 embert érintett, akik alatt beszakadt a Mosel (franciául Moselle, hollandul Moezel) folyó hídja, és mindannyian megfulladtak. Egyébként is sok történet arról szól, hogy végkimerültségben, agyvérzésben, és egyéb kórok miatt haltak meg az emberek a táncjárványokban.

A történetekben általában közös, hogy sok emberről szólnak, akik akár napokig, hetekig táncoltak kínok kínjai között, és papoknak, szerzeteseknek könyörögtek, hogy mentsék meg őket – nem csoda, hogy hamar a természetfelettivel is összekötötték őket.

A 14. században egy, Trier városához közeli kolostor apátja olyan járványról írt, amelyben hallucináló táncosok akár 6 hónapig is ropták, néhányan bele is haltak, mert „eltörték bordáikat vagy ágyékukat”. Ennél sokkal nagyobb léptékű volt a strasbourgi eset, amikor 1518-ban 400 ember táncolt fáradhatatlanul – több beszámoló született az esetről, az egyik azt állítja, hogy egy ideig legalább napi 15 életet követelt a tánc, és férfiak, nők és gyerekek is járták a rekkenő nyári hőségben. Az 1500–1600-as években több elszigetelt esetet is feljegyeztek Svájctól kezdve a Német Nemzet Szent Római Birodalmáig több helyszínről.

A táncjárványokra alig emlékszik az utókor, részben azért, mert annyira hihetetlennek tűnnek. De bár a kölbigki, erfurti és maastrichti incidensek apokrif jellegűek lehetnek, az kétségtelen, hogy az 1374-es és az 1518-as járványok megtörténtek. Az előbbiről többtucatnyi megbízható forrás számol be több városból, az utóbbira pedig városi rendeletek, prédikációk, és Paracelsus svájci orvos leírásai is bizonyítékok. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy értjük is, mi történt ezekkel az emberekkel.

Az elég biztosnak tűnik, hogy azok, akiket ez a „járvány” elért, önkéntelenül, saját akaratukon kívül táncoltak: fájdalomtól vonaglottak, segítségért kiáltoztak és kegyelemért könyörögtek. Egy elmélet szerint előfordulhat, hogy anyarozst, egyfajta hallucinogén penészgombát fogyasztottak, ami az érő rozs szárán telepszik meg, és hallucinációkat, görcsöket, remegést okozhat. Az ergotizmus, vagyis az anyarozs általi mérgezés a középkori Európában minden bizonnyal viszonylag gyakran előfordult, és a szennyezett liszten keresztül juthatott el az emberekhez. Ez az elmélet, mint a tánckórság lehetséges magyarázata, azért nem tűnik valószínűnek, mert az ergotizmus aligha okozhat napokig tartó tüneteket, és a pszichotrop anyagokra sem reagált volna ennyi ember egyformán. Az ergotizmuselmélet azt sem tudja megmagyarázni, hogy a jelenség miért a Rajna és a Mosel folyó mentén fordult elő, olyan területeken, amelyeket a víz összeköt ugyan, de az éghajlat és a helyben elérhető termés meglehetősen eltérő.

Az viszont biztosnak tűnik, hogy a táncpestis, ahogy még nevezni szokták, megváltozott tudatállapotot idézett elő, ezt a rendkívüli állóképesség jelzi. Ilyen állapotban ugyanis az emberek sokkal kevésbé lehettek tudatában fizikai kimerültségüknek, fájó testrészeiknek. Az 1374-es beszámolók vad, őrjöngő emberekről számolnak be, akik ördögök nevét kiabálták, és furcsán idegenkedtek a hegyes orrú cipőktől és a vörös színtől. Azt is mondták, hogy „vörös vértengerben” fuldokolnak.

Egy másik elmélet a magas szintű pszichés szorongást vonja be az egyenletbe, ami megnövelheti a valószínűségét az önkéntelen transzállapotnak. Erre bizonyíték lehet az, hogy 1374-ben a tánckór azokon a területeken terjedt el, amelyeket az év elején a 14. század legpusztítóbb árvize sújtott, Strasbourgban és környékén pedig 1518-ra az egymást követő években borzalmas aszályok, extrém magas gabonaárak, a szifilisz megjelenése, illetve a lepra és a pestis kiújulása stresszelte az embereket. Ezek az évek még a középkor mércéje szerint is nagyon kemények voltak az elzásziak számára.

Mindez megfelelő feltételeket teremthetett egy szélsőséges pszichológiai reakcióhoz, viszont még mindig nem magyarázza meg azt, hogy miért a tánc volt ennek a lecsapódási formája. Itt jönnek jól az antropológiai kutatások.

Ezek ugyanis az Északi-sarkvidéktől kezdve az Andokon át a Karib-tenger térségéig beszámolnak „megszállási rituálékról”, vagyis arról, hogy az emberek nagyobb valószínűséggel kerülnek transzállapotba, ha számítanak hasonlókra. Azaz a kultúrájukban egyébként is vannak olyan hagyományok, rituálék, amelyekhez ez elengedhetetlen. Madagaszkáron például a női médiumok felveszik a beléjük költöző szellemek sajátos személyiségét, a vudurituálék résztvevői istenségek szerepét teszik magukévá.

Különféle források mutatják, hogy a rajnai és a Mosel-völgyi közösségek kollektív tudatának része volt a hasonló hiedelem: azok, akik ezen a területen éltek, mélységesen féltek a haragvó szellemektől, amelyek képesek táncoló átokkal sújtani az embereket. Érdekes egybeesés, hogy csak ezeken a területeken fordultak elő a táncjárványok – legalábbis azok, amelyekre vannak hiteles források. A járványügyi kép tehát feltűnően összhangban van a kulturális hiedelmekkel. Nagyobb valószínűséggel ütközhet ki a pszichózis valakin ilyen formában, aki olyan területen él, ahol táncátokba vetett hit egyébként is létezik. Feltételezhető tehát, hogy amikor a fizikai és mentális szorongás a szokásosnál jobban sebezhetővé tette az embereket, a táncpestis kísértete megszületett, és nagyobb valószínűséggel tért később vissza. Ehhez elég volt egy-két embernek spontán transzba kerülnie, és elhinnie, hogy megátkozták. Erre lehet bizonyíték az is, hogy Strasbourgban például a történetek szerint egy Troffea asszony nevű nő indította a „járványt”, aki minden ok nélkül táncolni kezdett a város egyik utcáján, s azt abba sem hagyta legalább négy (más források szerint hat) napig.

Az 1374-es, 1463-as és 1518-as járványok során a táncot szenvedésnek és gyógyítónak is tartották: vannak beszámolók olyanokról, akik átmenetileg magukhoz tértek, de szándékosan újra táncolni kezdtek, annak a reményében, hogy így oldhatják fel az átkot. A korabeli orvosok szerint ez egy természetes betegség volt, amelyet a „forró vér” okozott. Ugyanezen okból 1518-ban Strasbourgban a hatóságok elrendelték, hogy ezek az emberek éjjel-nappal táncoljanak, a város szívében egy különleges színpadot építettek, ahol szabadon mozoghattak. Még profi táncosokat és zenészeket is felvettek, hogy állandó mozgásban tartsák őket. Ez még inkább segítette a „járvány” terjedését.

Ezt az elméletet az is igazolja, hogy a „járványok” nagyon gyorsan enyhültek, miután az áldozatok a megfelelő helyeken imádkoztak, vagy bonyolult ördögűzési rituálékon estek át. Talán még ennél is fontosabb, hogy az 1500-as évek közepétől egészen a század végéig több beszámoló is szól arról, hogy a Fekete-erdőhöz közeli, Rajna menti városokban emberek csoportjai szándékosan transzállapotot idéztek elő maguknak, majd a táncátokkal leginkább összefüggésbe hozható szentek, Szent Vitus és Szent János tiszteletére felszentelt szentélyekhez vonultak. Egy érdekes elmélet szerint a tánckórt a Szent Vitus-katedrálisban előforduló első ismert eset után elnevezett vitustánc (másik nevén nyavalyatörés), vagyis egy szervi idegbaj okozta, amely főleg gyermekkorban figyelhető meg, s a kórisméje szerint az arcon és a törzsben jelentkező, gyors rángások jellemzik.

A táncdüh az 1600-as évek közepére szinte teljesen eltűnt, a 17. század végén a „Szent Vitus tánca” kifejezést már egy teljesen más egészségi állapot leírására használták. A „járvány” enyhülése egybeesik az azt fenntartó buzgó természetfelettiség eltűnésével.

Hasonló „koreomániáról” számoltak be egyébként a 17. században Olaszországban is, bár nem biztos, hogy ugyanezekkel az okokkal volt magyarázható a megjelenése. Az akkori néphit a bajt a tarantel (tarantula) pók csípésének tulajdonította. E tánchoz az olaszok zenéltek; az ilyen zenedarabokat tarantellának hívják ma is. Később Angliában és Skóciában voltak hasonló epidémiák, sőt vallási szekta (jumpers) is alakult, amely táncolva dicsőítette istenét.

(The Lancet, Arcanum, Múlt-kor)