Zöld bakancs, azaz az Everest leghíresebb holtteste

2024. január 5. – 05:59

Zöld bakancs, azaz az Everest leghíresebb holtteste
A Mount Everest – Fotó: Rahul Sharma / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

A Föld legmagasabb hegycsúcsa, a Mount Everest egyre többeknek tűnik elérhetőnek. A kereskedelmi expedíciók már százszámra viszik fel a turistákat, de hiába minden elővigyázatosság, a hegy minden évben szedi az áldozatait. Az Everesten ma is rengeteg, több mint kétszáz holttest hever, és több közülük beépült a mindennapokba, útjelzőkké, megszokott tereptárgyakká váltak a csúcs felé tartóknak. Ezek a holttestek gyakran külön elnevezést is kapnak, a leghíresebbet Zöld bakancsként (Green Boots) emlegetik.

A holttestek többségét belepi a hó, vagy eltűnnek egy hasadékban, de néhány szinte mindig látható marad. Aki például az északi oldaláról támadja az Everestet, szinte biztosan belebotlik a csúcstól nem messze fekvő Zöld bakancsba. A neonzöld lábbelik magukra vonják a figyelmet. A bakancsot a közmegegyezés szerint az indiai Tsewang Paljor viseli, aki 1996-ban vesztette életét, amikor hóviharba került.

„Az emberek 80 százaléka megpihen annál a menedéknél, ahol Zöld bakancs van, és nehéz nem észrevenni azt a személyt, aki ott fekszik” – mondta a BBC-nek Noel Hanna, aki már számos alkalommal feljutott a csúcsra.

Paljor elhivatott mászó volt, ő szeretett volna első indiaiként feljutni az északi oldalról az Everestre. Három társával 1996. május 10-én akarták támadni a csúcsot az utolsó táborukból, de az erős szél miatt nem indultak el a tervezett időpontban, majd el is aludtak. Végül 3.30 helyett reggel 8-kor startoltak el. Azt belátták, hogy ekkora késéssel vaksötétben kéne átvészelniük lefelé a halálzónát, így inkább úgy döntöttek, hogy egy rövidebb szakaszon köteleket feszítenek ki előre.

Az expedíció helyettes vezetője, Harbhajan Singh arra kérte Paljorékat, hogy legkésőbb 15 órakor forduljanak vissza. Nem hallgattak rá, hárman az egyre erősödő szélben folytatták a felfelé mászást, míg Singh megkezdte az ereszkedést. Úgy vélte, hogy Paljort, Tsewang Smanlát és Dorje Morupot elkapta a csúcstámadási láz, és már nem tudtak tiszta fejjel mérlegelni, amit az oxigénhiányos környezet csak fokozott.

Később rádión kapcsolatba tudott lépni velük, és próbálta őket meggyőzni, hogy jöjjenek lefelé, hiszen a nap hamarosan lemegy. Smanla erősködött, hogy mennek tovább, mert becslése szerint már csak egyórányira voltak a csúcstól. A következő rádióüzenetet 17.35-kor kapta a három mászótól, büszkén jelentették, hogy fent vannak a hegy tetején. Singh ekkor is sürgette az ereszkedést.

Azt, hogy valóban feljutottak-e, többen megkérdőjelezték. Az Everestről könyvet író Jon Krakauer szerint az egyre rosszabb időben nem igazán tudták jól beazonosítani a helyzetüket, és 150 méterrel a csúcs alatt lehettek. Bárhogy volt, a haláluk után hivatalosan is csúcsmászóknak nyilvánították a három indiait.

Singh reménykedett, hogy emberei az egyre durvább viharban valahogy elérik a hatos tábort, de segítséget is kért. Egy japán expedíciótól kapott ígéret szerint két csúcsnak tartó mászójuk indult az indiaiak segítségére.

A tiszta időben, másnap reggel startoló Hirosi Hanada és Eisuke Sigekava először Morupot találta meg, elvezették az első rögzített kötélig, majd magára hagyták. Később Smanát és Paljort is látták, de nem segítettek nekik. Singh szerint a társai még egy csepp vizet sem kaptak a japánoktól, miközben haldokoltak. A japánok a történet egy másik verzióját adták elő: miközben felfelé haladtak, több mászóval találkoztak, de egyikük sem tűnt úgy, hogy bajban van, arról pedig nem is kaptak tájékoztatást, hogy segíteniük kéne az indiaiaknak.

A Nemzetközi Hegymászó Szövetség etikai kódexe szerint is előbbre való az emberélet megmentése, mint egy sikeres csúcstámadás, de nyolcezer méter felett az emberek többsége nem feltétlenül tud racionális döntéseket hozni.

Az északnyugati hegygerincen haladva szinte kikerülhetetlen a sziklamélyedésben lévő Tsewang Paljor holtteste – Fotó: Wikipedia
Az északnyugati hegygerincen haladva szinte kikerülhetetlen a sziklamélyedésben lévő Tsewang Paljor holtteste – Fotó: Wikipedia

A három indiai mászó a hegyen lelte halálát, és az egyikük holtteste ma is gyakran látható egy nagyjából 8500 méteren található sziklamélyedésben. Minden valószínűség szerint Paljor volt az, aki ereszkedés közben behúzódott a minibarlangba, hogy pihenjen egy kicsit, de elnyomhatta az álom, majd kihűlt. A tetemet konzerválta a hideg, és időnként hó és sziklatörmelék is kerül rá ugyan, sosem tűnik el teljesen, a zöld Koflach bakancs mindig magára vonzza a figyelmet. A mászó családja is kérte, hogy fedjék el a holttestet, de az orkánerejű szelek újra és újra láthatóvá tették. 2014-ben kínai mászók odébb vitték a testet, de még mindig látható. Ezt megerősíti az a 2019-es South China Morning Post-cikk is, ami éppen a kínaikat sújtó álhírekről szól.

Azt nem tudni, hogy mikor került be a hegymászószlengbe a Zöld bakancs elnevezés, de mostanra általánossá vált a használata. Azon a helyen gyakran dobják le a kiürült oxigénpalackokat a mászók, és van, aki szintén ott pihen meg. Sőt, ez a holttest közvetve egy másik mászó halálához is hozzájárult. A teljesen átfagyó David Sharp is abba a mélyedésbe húzódott be, képtelen volt tovább folytatni az útját. A következő órákban több tucat mászó elhaladt mellette, de senki sem segített neki, a legtöbben abban a hitben lehettek, hogy a már Everest-tartozékká vált Zöld bakancs fekszik ott.

Zöld bakancsot felkiáltójelnek is tarthatják a hegymászók, mert megmutatja, hogy egy-egy rossz döntés, a mászó saját képességeinek téves értelmezése milyen tragédiához vezethet.

Jogos kérdés, hogy miért nem hozzák le vagy temetik el a hegymászókat ott helyben.

A válasz elég egyszerű: az évek alatt a testek szinte eggyé válnak a heggyel, teljesen odafagynak a sziklához vagy a jeges felszínhez. Kemény erőfeszítéseket igényelne már csak maga a test elválasztása is. Egy serpa szerint egy holttest, amely normális esetben 80 kilós, 150 kilós is lehet, ha a hozzátapadt jéggel együtt ássák ki. Erre olykor van is példa, és olyanra is, hogy legalább a mászóútvonal közeléből eltávolítják a testeket, és bedobják egy hasadékba. Gyakran a családok kérik erre a serpákat, hogy szeretteik ne váljanak nevezetességgé, de a nepáli kormány is megrendel ilyen munkákat. Tartanak attól ugyanis, hogy elriasztja a jól fizető turistákat a tetemek látványa.

A nepáli hagyományok szerint a hegy isteneivel szembeni tiszteletlenség ott hagyni a halottakat, olykor le is visznek néhányat, de nyolcezer méter feletti magasságból eleve nem egyszerű lehozni bárkit és bármit, egy ilyen akció különleges felkészültséget igényel, ráadásul rengeteg pénzbe, több tízezer dollárba is kerülhet, amit nem sokan tudnak kifizetni.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!