A nosztalgiát eredetileg démoni eredetű idegrendszeri betegségnek tartották

Johannes Hofer svájci orvosnak teljesen más elképzelései voltak a nosztalgiáról, mint nekünk ma: a 17. században nem egyszerűen egy múltbeli dolog vagy történés utáni sóvárgásnak tartották, hanem „lényegében démoni eredetű idegrendszeri betegségnek”.

Ma a nosztalgiát valahogy úgy fogalmaznánk meg, hogy „erős, szinte fájó, sóvárgó vágy(akozás), áhítozás valami után, rendszerint olyasmi után, amit már ismerünk, átéltünk”. Hofer azonban orvosi fogalomként használta a svájci zsoldosok és katonák negatív érzelmeinek, honvágyának leírására, amelyet a forradalom és a napóleoni háborúk során éreztek. A „betegség” hasonló volt a paranoiához, azzal a különbséggel, hogy a szenvedő a vágyakozástól volt mániákus, és hasonló a melankóliához is, kivéve, hogy egy tárgyra vagy helyre volt jellemző. A szenvedés olyan súlyos volt, hogy az akkori orvosok szerint a nosztalgiával „fertőzött” hadseregek akut álmatlanságtól, étvágytalanságtól és „a hazatérés folyamatos késztetésétől” szenvedtek.

Hofer egyébként 1688-as orvosi disszertációjában alkotta meg magát a nosztalgia kifejezést a görög nostos, azaz hazatérés és algos, vagyis fájdalom szóból, így a név eredetileg a honvágyra utalt. Bár Hofer nevéhez fűződik a nosztalgia leírása is, magát a jelenséget már korábban megfigyelték: a harmincéves háború alatt legalább hat katonát bocsátottak el a flandriai spanyol hadseregtől „el mal de corazón” („a szív gonoszsága”) miatt. A betegséget a katonákkal, különösen a svájci katonákkal hozták kapcsolatba, akik állítólag annyira fogékonyak voltak a nosztalgiára, amikor meghallottak egy bizonyos svájci dalt, a Khue-Reyent, hogy a dal eljátszása halállal volt büntethető, mintha kínzásnak minősült volna.

A „valós” nosztalgiajárványon kívül a hamis nosztalgia is kitört a katonák körében, akik úgy tettek, mintha hiányoznának nekik a barátaik és a családtagjaik, hogy megússzák a harcokat. Csakhogy hamar lebuktak, mivel az „igazi” nosztalgiázók egyszerűen magukba fordultak, nem mutatták kifelé a szenvedésüket – olvasható Michael S. Roth Dying of the Past: Medical Studies of Nostalgia in Nineteenth-Century France (Meghalni a múltban: korábbi orvosi tanulmányok a nosztalgiáról a 19. századi Franciaországban) című könyvében. A 18–19. században is még teljesen máshogy kategorizálták ugyanis a nosztalgiát, mint ma: „bevándorlópszichózisnak”, a melankólia egy formájának és „mentálisan elnyomó kényszeres zavarnak” minősítették. Az 1800-as években a nosztalgiában szenvedőket sokszor egyszerűen őrültek házába dugták.

A 19. századi Franciaországban az orvosok elszántan próbálták kitalálni, mi is az a nosztalgia tulajdonképpen. Körülbelül 80 orvosi disszertáció született a témában, ez volt a második legtöbbet tanulmányozott mentális betegség a hisztéria után.

Ebben az időszakban a korabeli vélekedések szerint bármi okozhatott nosztalgiát: a túlságosan engedékeny oktatás, a hegyek, beteljesületlen ambíciók, az önkielégítés, szokatlan ételek fogyasztása és a szerelem („különösen boldog szerelem” – jegyzi meg Roth) mind előidézhette a „betegséget”. A 18. és 19. században egyes orvosok meg voltak győződve arról, hogy a nosztalgia egy bizonyos „kóros csontból” származik, de hiába keresték azt az emberi testben.

Különböző módszereket is kitaláltak a „gyógyítására”: Jourdan Le Cointe francia orvos a 18. században például fájdalommal és rémítéssel próbálta megszabadítani tőle a betegeit; ezt jellemzően inkább katonákon alkalmazták. Ha más volt a nosztalgia forrása, kevésbé agresszív módszerekhez is folyamodtak, a dadájukat hiányoló kisgyerekeket például fokozatosan szakították el a nevelőtől.

Amikor a polgárháború után a nosztalgia eljutott az Egyesült Államokba, a megszégyenítés taktikáját alkalmazták a gyógyítására: Theodore Calhoun amerikai katonaorvos úgy gondolta, hogy a nosztalgiát szégyellni kell, hogy a szenvedők nem igazi férfiak, akaratgyengék. Azt javasolta, hogy gyógyításképp egészséges adag nyilvános gúnyolást és sértegetést alkalmazzanak. Az évek során kipróbált egyéb furcsa gyógymódok közé tartoztak a piócák, a gyomortisztítás és a „meleg hipnotikus emulziók”, bármi legyen is ez pontosan.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a 17–19. században sok olyan tünetet is a nosztalgiának tulajdonítottak, amelynek valószínűleg nem sok köze volt hozzá: úgy gondolták, hogy az alultápláltság, agyi gyulladás, láz és szívmegállás is a nosztalgiára utalhat. Ezekre nyilvánvalóan az enyhébb „gyógymódok” sem voltak hatásosak. Valószínűleg a történelem során a nosztalgiát, főleg a katonák esetében, összemosták azzal is, amit ma poszttraumás stressz-szindrómaként (PTSD) ismerünk.

A nosztalgiát ma is rendszeresen kutatják, és a jelenlegi tudományos eredmények szerint nemhogy káros, de még előnyös is lehet: emlékeztethet minket a szép élményekre, értelmet adhat az életnek, „visszahozhatja” azokat az embereket, akik már nincsenek velünk, és csökkentheti a magány érzését.

(Források: The Atlantic, The New York Times, Mashable)