A szakálltól a vécéöblítésig – fura adók a nagyvilágból

Adózunk a fizetésünk után. Forgalmi adót fizetünk, amikor veszünk valamit a már adózott fizetésünkből. Ha meghalunk, az adózott fizetésünkből vett, adóval megnövelt árú cuccainkat öröklők bizonyos esetekben kénytelenek adót fizetni a hagyatékunk után. Mindez bosszantó, de az adó elvileg hasznos dolog: épül-szépül belőle a település, ahol lakunk, akárcsak az ország. Iskolák és utak épülnek, ebből fizetik a közalkalmazottakat, és szociális védőhálót építenek ki belőle, hogy senkit ne hagyjunk hátra.

Persze néha előfordul, hogy a jogalkotó bizarr dolgokat adóztat meg, mint például Vespasianus császár. Caius Suetonius Tranquillus i. sz. 121-ben írt, Császári életrajzok című műve szerint Vespasianus a Néró halálát követő polgárháború miatt üres államkasszával indította uralkodását. Mondhatni, nem volt dénár, amiért ne hajolt volna le, úgyhogy még a nyilvános vécéket is megadóztatta. Pontosabban a gyapjúkallózókat, akik a közvécékből ingyen szereztek vizeletet, hogy az abból kinyert ammóniával tisztítsák a gyapjút. Vespasianus úgy volt vele, hogy ha már ingyen szereztek ammóniát, fizessenek adót.

Suetonius leírása szerint ezt sokan ellenezték, például a császár fia, Titus. Amikor ezt az apja szemére hányta, Vespasianus az orra alá nyomott egy pénzérmét, és megkérdezte, bántja-e a szaga. Titus mondta, hogy nem, mire a császár rámutatott, hogy pedig tulajdonképen vizeletből van. Emiatt tulajdonítják neki a híres mondást, hogy „a pénznek nincs szaga” (pecunia non olet), pedig ezt már valószínűleg csak utólag költötték hozzá Suetonius leírásához. Mondjuk az igaz, hogy tényleg nincs szaga.

Ha van szakáll, azért, ha nincs, akkor meg azért

Néha az adónak nem feltétlenül közpénzduzzasztó, hanem elrettentő szerepe van. A skandináv országokban nem véletlenül brutálisan drága az alkohol, ezzel hatékonyan léptek fel az alkoholizmus ellen. Azonban nem mindig ilyen egyértelműen nemes a cél. I. (Nagy) Péter orosz cár européer uralkodó volt, népét és országát igyekezett nyugati mintára alakítani. Emiatt 1698-ban úgy döntött, hogy megtisztítja az orosz férfiak arcát, és megadóztatta a szakállviselést.

Nem egy egyenlő rendszerről volt szó: a császári udvarban dolgozóknak, a hadsereg és a kormányzat képviselőinek, valamint a kereskedőknek és a városi lakosoknak évi 60 rubelt kellett fizetniük, a gazdag kereskedőknek pedig évi 10 rubelt. A szakállas moszkvaiaknak évi 30 rubelbe került a szakáll, a parasztok, jobbágyok pedig fél kopeket fizettek minden alkalommal, amikor beléptek egy városba.

Bár az adó 1705 és 1708 között évi 3588 rubelt hozott be, nem volt nagy siker. A nagy szakáll ugyan hozzátartozott az oroszok identitásához, hiszen az ortodox egyház tanai szerint a borotvált arc istenkáromlásnak számított, sokan egyszerűen csak megborotválkoztak, hogy ne kelljen fizetniük. Aki nem, de nem akart bajba kerülni, befizette az adót, amiért cserébe kapott egy zsetont, amivel igazolni tudta, hogy legálisan szakállas. Az adó behajtása előtt állt még egy akadály, az ország mérete: borzasztó nehéz volt a szabályt betartatni.

I. Ferenc francia király a 16. században vespasianusi indokkal adóztatta meg az arcszőrzetet, bár csak a papokét. Leboltolta a pápával, hogy kivetheti az adót, de cserébe abból finanszírozza a Német-római Birodalom elleni háborúját. Ezt az egyház módos képviselői gond nélkül megfizették, de a szegényebb, vidéki papok kénytelenek voltak megborotválkozni. Felmerült, hogy VIII. Henrik is vetett ki hasonló adót, de ennek nincs hivatalos nyoma.

Jemenben ennek pont az ellenkezőjét adóztatták meg: 1936-ban a csupasz arcúakra vetettek ki adót, amit akkor kellett befizetni, ha az ember borotválkozni akart. A szélsőségesen iszlám vezetésű országokban és területeken szintén kötelező a szakáll, bár ezt inkább veréssel, mint adókkal tartatják be.

Ha nincs pénz, jó a gyerek – vagy egy csomó seprű – is

Az Oszmán Birodalom óriási volt, hódításai során rengeteg új alattvalóra tett szert, ezért több évszázados fennállása során sokféle adót vetettek ki a vezetői. A nem muszlim lakosságnak általában többet kellett fizetnie, és a regionális helytartók gyakran hobbit űztek abból, hogyan lehetne még több pénzt kisajtolni a helyiekből.

A jizya egy olyan adó volt, amit minden, 14 évet betöltött nem muszlim férfinak évente be kellett fizetnie, méghozzá egy dukátot. Ezt sok helyen úgy tartották be, hogy egy hivatalnok egy darab zsineggel járta a falvakat, megmérte a fiúk nyakát és fejét, és ha elég nagynak találta, kijelentette, hogy adózó korú. A Hercegovinában a 19. század elején uralkodó pasa a halottakat még a haláluk után hat évig adóztatta, és elbeszélések szerint az adószedői megfogdosták a terhes nők hasát, és gyakran mondták, hogy valószínűleg fiú lesz, úgyhogy már meg is kezdheti az adófizetést a nevében.

Persze az Egri csillagok óta mindenki tudja, hogy a hódoltságban élőknek nem csak pénzben vagy terményben kellett fizetniük. Sok keresztény kisfiút is beszedtek szüleiktől, áttérítették őket az iszlámra, és sokuk egy hosszú, brutális kiképzés után bekerült az elit janicsárok közé. Akik nem a seregbe kerültek, azokat gyakran közigazgatási szolgálatra trenírozták, és egy idő után ezekből a fiúkból állt a bürokratikus elit.

A történelem során sok furcsa, adókkal kapcsolatos történet maradt fenn. Az ősi Mezopotámiában egy temetés

• 7 hordó sörbe,
• 420 vekni kenyérbe,
• 2 véka árpába,
• egy gyapjúköpenybe,
• egy kecskébe és
• egy ágyba került.

Valamikor i. e. 2000-1800 között valaki 18 800 seprűt és hat farönköt adott be adóként. Valószínűleg előre megegyezett a hatóságokkal, és nem egyben fizetett. Egy másik férfi azt állította, hogy nincs más magántulajdona, csak malomkövek, ezért az adószedő kénytelen volt nehéz malomköveket cipelni.

Indiában egy időben melladót kellett fizetni, azaz minden nő, aki ruhával takarta el felsőtestét, kénytelen volt fizetni az államnak. Ez leginkább a szegényeket célozta. Jóval korábban, nagyjából 2300 évvel ezelőtt minden évben tartottak egy versenyt, amin életre szóló adómentességet lehetett nyerni. A vezetés felsorolt a résztvevőknek néhány problémát, amivel küzdenek, és a legjobb ötlet kapta a főnyereményt.

Talán meglepő, de a történelem során voltak adók, amikkel nem kifejezetten a szegényeket akarták büntetni. Az Egyesült Királyság területén 1696-ban bevezették az ablakadót. Ez alapján azon lakóházak tulajdonosainak, amiknek tíznél kevesebb ablakuk volt, elég volt ingatlanadót fizetniük. Tíz ablak felett azonban erre már ráment egy, az ablakok számával növekvő extra adó is. Elméletben ez a gazdagokat érintette volna a leginkább, de a gyakorlatban nem ez történt. A szegény vidékiek valóban jól jártak, mert kevés ablakuk volt, de a városi sorstársaik kevésbé, ugyanis ők gyakran nagy épületekben laktak. Bárhogy is volt felosztva, hiába csak egy lőrésnyi ablak volt a szobán, amiben hatan, nyolcan éltek, az épület egy lakásnak számított, így kénytelenek voltak fizetni.

Emiatt vagy bedeszkáztak egy csomó ablakot, vagy olyan házakat építettek, amiken alig volt ablak, ami természetesen megint csak a szegények életkörülményeit rontotta. A szabályozás alapján az sem volt egyértelmű, hogy mi az, hogy ablak, ezért az adószedők gyakran éléskamrák apró szellőzőnyílásait is annak számolták, hogy növeljék a bevételt. Hiába tudta mindenki, hogy az adó végül rosszabb életkörülményekhez és rosszabb közegészséghez vezetett, 1851-ben vonták csak vissza.

Az USA alig több mint két évszázados történelme során nagyon sok fura adót vetettek ki, és ezek közül sok a mai napig érvényben van. Egyes államokban elvileg adózni kéne az illegális kábítószerek eladása után, és az éves adóbevallásba is bele kell írni az illegális tevékenységből szerzett bevételeket. De vetettek már ki adót az egyedülálló férfiakra, a kártyajátékra, a vécéöblítésre, a táncra, a bingóra és a gyümölcsautomatára is.