Európában évszázadokig használták gyógyszerként az emberi zsírt

Ma már bizarrnak tűnik, de a 16-18. századi Európában még előszeretettel használtak gyógyászati célra különféle emberi maradványokat, így az emberi csontokat és vért is bevetették a legkülönfélébb nyavalyák kezelésére, a fejfájástól az epilepsziáig. A jótékony hatásúnak hitt maradványokhoz sokféle forrásból hozzá lehetett jutni akkoriban, az egyiptomi múmiáktól a sírrablásig.

Csak egy kis ízelítő a kor gyógymódjaiból:

• a múmiákat tinktúrába morzsolva fogyasztották a belső vérzés csillapítására;
• porrá zúzott emberi koponyát használtak fejfájásra;
• Thomas Willis, az agytudomány 17. századi úttörője, a sztrók kezelésére koponyaporból és csokoládéból kevert italt főzött;
• a II. Károly angol király által fogyasztott tinktúra, „a király cseppjei” alkoholban oldott koponyaport tartalmazott;
• az emberi vért Paracelsus svájci orvos is fogyasztásra ajánlotta; a friss vért a szegényebbek kivégzések helyszínén várakozva tudták beszerezni a hóhértól, de egy ferences patikus 1679-es receptje alapján lekvárt is készítettek belőle.

A „gyógyászati kannibalizmus” történetéről azóta több könyv is született.

Az egyik legbizarrabb, emberi maradványon alapuló gyógyászati módszer azonban talán az emberi zsír használata volt, bár ezt csak külsőleg alkalmazták.

Axungia hominis

– ez volt a latin neve az akkoriban nagyra becsült anyagnak. A kifejezés ma a legtöbbünknek tudományosan hangzó szakszónak tűnik, pedig tényleg csak annyit jelent: emberi zsír.

A 16. századtól változó intenzitással több évszázadon át, de főleg a 16-17. században használták Európa-szerte. A leggyakoribb forrása kivégzett emberek teste volt, ebből kifolyólag az alapanyagot elsősorban hóhérok szolgáltatták, de orvosegyetemek hallgatói is szert tehettek ilyen módon egy kis mellékes bevételre.

Az emberi zsír gyógyászati alkalmazása széles körű volt. Elsősorban sebek ellátására, fájdalomcsillapításra, köszvény, isiász, reuma és ízületi gyulladások kezelésére használták, de a valamilyen betegségben, például tuberkulózisban legyengült szervezet gyógyítására is bevetették. Később, a 19. század végén steril kivonatot készítettek belőle, amelyet Humanol néven árusítottak sebfájdalmak enyhítésére és sebfertőtlenítésre. Német orvosok például emberi zsírba áztatott kötszert ajánlottak a sebekre, a köszvényt pedig a bőrbe dörzsölt emberzsírral kellett bedörzsölni.

Andreas Vesalius németalföldi orvost a holttesteken végzett megfigyelései miatt a modern anatómia egyik megteremtőjének tartanak. 1543-ban utasította a beosztottjait, akik a vizsgálatokhoz megtisztították az emberi csontokat, hogy gondosan gyűjtsék össze a zsírréteget „a tömegek javára, akik jelentős hatékonyságot tulajdonítanak neki a hegek eltüntetésében és az idegek és inak növekedésének elősegítésében”.

A nagy kereslet miatt nem csoda, hogy az emberi zsírnak a 16-17. században virágzó piaca volt. 1601 októberében, Oostende ostromának egy különösen véres összecsapása után például holland orvosok zsákszámra gyűjtötték be a csatatérről az elesettek zsírját, feltehetően a sérült katonáik ápolásához. A 16. század végén az aztékokat leigázó spanyol hódítók is előszeretettel gyűjtötték be a meggyilkolt indiánok zsírját, nemcsak saját felhasználásra, hanem feltehetően kereskedelmi célra is. (A perui folklórban egyébként létezik egy pishtaco nevű gonosz lény, amelyet gyakran fehér emberként ábrázolnak, aki megöli a helyieket, és ellopja a zsírjukat.) A müncheni hóhérok egészen a 18. század közepéig szállították az orvosoknak a kivégzettek zsírját. A francia forradalom legvéresebb időszakában, a jakobinus terror kivégzéshulláma idején megugrott a kínálat; egyes beszámolók szerint néhány párizsi hentesnél akkoriban megjelent a graisse de guillotiné, azaz guillotinezsír nevű új termék is.

Az emberi maradványok gyógyászati felhasználása mögött elsősorban különféle hiedelmek húzódhattak meg: úgy tartották, hogy a testrészek, és különösen a vér, megőrzik az ember életerejét, amely elfogyasztva vagy máshogy felhasználva gyógyító hatást fejthet ki. Hasonlót egyébként már a rómaiak is vallottak, akik az elesett gladiátorok vérétől reméltek vitalitási importot. Modernebb formában ezt parabiózisnak nevezik, és a gondolat manapság reneszánszát éli a Szilícium-völgyben, például Peter Thiel techmogul beszélt fiatalok vérének magába injekciózásáról, sőt még startup is alapult a rekreációs vérátömlesztés ötletére (és a maga módján a Silicon Valley című szitkom is megörökítette a trendet).

Hogy mindezek az emberalapú gyógymódok segíthettek-e valóban bármilyen nyavalyán? Ha máshogy nem is, a placebóhatás mellett az alkalmazásuk módja is enyhíthette a bajokat: a zsír bedörzsölése enyhíthette a fájdalmat, de az alkoholos koponyapor kortyolgatása is hozhatott némi felüdülést. A zsír esetében azonban az elképzelés, hogy segítheti a sebek gyógyulását, nem volt teljesen alaptalan: a zsírszövet „angiogén”, azaz elősegítheti a véredényképződés.

A 18. század közepére az emberi zsír iránti gyógyászati érdeklődés jelentősen mérséklődni kezdett. „Jelenleg már elég bölcsek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, hogy az emberi test részeinek tulajdonított erények mind vagy képzeletbeli erények, vagy olyanok, amelyek más állati anyagokban is megtalálhatók” – írta például egy korabeli orvos, John Hill. Ilyen más állati anyag volt például az Axungia canis, azaz a kutyazsír, amelyet belsőleg izzasztószerként, köhögés, gyengeség, fáradtság, szédülés, tüdőbaj ellen, illetve általános erősítőként, külsőleg pedig rühes bőrre használtak. Később a patikákban ezt is felváltotta a disznózsír.

Bár az emberi maradványok gyógyászati használata a 18. században alábbhagyott, majd a 19. században, legkésőbb a 20. század elejére teljesen eltűnt, a szellemiségét, persze fontos különbségekkel, de bizonyos szempontból a modern orvostudomány is megörökölte: a vérátömlesztés, a szervtranszplantáció vagy a bőrátültetés sokak életét mentette már meg vagy tette könnyebbé. Emberi zsírt azonban ma már – tudtunkkal – egyetlen orvos sem ír fel semmilyen formában.

Az illegális használata vagy az arról szóló pletykák azonban manapság is fel-felbukkannak, még ha ma már nem is gyógyászati témában. 2008-ban például egy Beverly Hills-i orvosról, Craig Alan Bittnerről derült ki, hogy a zsírleszívó klinikáján melléktermékként összegyűlt zsírt arra használta fel, hogy biodízelt állítson elő az autójába. 2009-ben pedig a perui rendőrök kapcsoltak le egy bűnbandát, amellyel kapcsolatban felmerült a gyanú, hogy azért ölték meg az áldozataikat, hogy a zsírjukat (a Harcosok klubja vonatkozó jelenetét idézve) jó pénzért eladják európai kozmetikai cégeknek – a bandára rá is ragadt a pishtacos név. Később azonban kiderült, hogy a zsírrablós háttérsztori csak hoax volt, amelyet maga a rendőrség terjeszthetett, az egyik felelős rendőrségi vezetőt fel is függesztették. Hasonlóan csak városi legenda – még ha a mai napig jól is tartja magát –, hogy a nácik a második világháború alatt emberi zsírból készítettek volna szappant.

(További források: Egészségügyi szakirodalmi tallózó, Smithsonian Magazine, The Atlantic)