Ha valakit megkérdeznénk, hogyan érdemes mérni, mennyire okos valaki, valószínűleg jó eséllyel azt válaszolná, hogy IQ-teszttel. Csakhogy az IQ-teszt sem mutat meg mindent, figyelmen kívül hagy néhány nagyon fontos kognitív jellemzőt, olyan berögződött elfogultságokat, amiket nagyon nehéz levetkőzni – sőt, kutatások szerint minél intelligensebb az ember, annál nehezebben áll ellen nekik.
Két izraeli pszichológus, Daniel Kahneman és Amos Tversky az ítélethozatal és a döntéshozatal pszichológiai hátterét vizsgálta, amikor elsőként kimutatták: a magas intelligenciaszint nem védi meg az embert a rossz döntésektől. Bár a pszichológia már akkor is évtizedek óta vizsgálta az emberi viselkedés irracionális tendenciáit, azt megérteni csak nemrég kezdtük, hogy az IQ mennyire nem jár együtt a lehetőségekhez mért legjobb döntésekkel.
Keith Stanovich kanadai pszichológus kutatásai alapján kiderült: rengetegen vannak, akik az IQ- vagy az SAT-teszteken (egy amerikai felsőoktatási vizsga) kiemelkedően teljesítenek, mégis a racionalitással kapcsolatos teszteken nagyon rossz eredményt érnek el. Erre szokták használni a diszracionalitás kifejezést, amit szintén Stanovichnak köszönhetünk.
A diszracionalitás gyakorlatilag az a képesség, amikor nagyon okos emberek a várttal ellentétben teljesen irracionálisan viselkednek.
Stanovich az olyan viselkedésbeli rendellenességek mellé emelte a diszracionalitást, mint amilyen a diszlexia is.
Ahhoz, hogy megértsük a diszracionalitást, vissza kell mennünk Kahnemanhoz és Tverskyhez, akik különböző kísérleteket végeztek a kognitív elfogultság mérésére. Kiderítették például, hogy ha a kutatásukban részt vevőkkel a tudásalapú kérdések előtt megpörgettetnek egy szerencsekereket, akkor az alanyok egyfajta alapként fogják kezelni a kipörgetett számot, teljesen mindegy, hogy később milyen kérdésre kell válaszolniuk. De leírták azt is, hogy az emberek hajlamosak máshogyan gondolkodni valamiről a megfogalmazás, az információk prezentálásának hatására, és leírták a Concorde-effektust (amikor egy befektetés már több pénzt visz el, mint amennyi hasznot hoz, de nem tudunk lemondani róla), illetve a szerencsejátékosok tévedését (amikor a rulett feketére téved, azt gondoljuk, hogy nagyobb az esélye annak, hogy a következő piros legyen, a valószínűség ezzel szemben persze állandó marad).
Stanovich kutatásai szerint minél okosabb valaki, annál nagyobb eséllyel gondolja azt, hogy a saját elképzelései a helyesek, és ezzel nagyobb eséllyel esik a saját előítéletei és elfogultságai csapdájába.
Ez egyébként nem kizárólag a nagyon okos emberek sajátja: mindenki úgy gondolja magáról, hogy kevésbé befolyásolható, mint a többiek, az okosabbak csak biztosabbak benne.
Az egyik kísérletsorozatban, amely a fent említett, a két izraeli pszichológushoz köthető klasszikus kognitív torzításokat tanulmányozta, Stanovich azt találta, hogy a magasabb SAT-pontszámú embereknek valamivel nagyobb volt az „elfogultsági vakfoltjuk”, vagyis az a képességük, hogy milyen eséllyel veszik észre, ha valamivel kapcsolatban elfogultak. Ezek az emberek tisztában vannak intellektuális képességeikkel, és elvárják, hogy a legtöbb kognitív feladatban felülmúlják a többieket.
A jelenség egyébként megmagyarázhatja azt, hogy miért tudnak még nagyon intelligens emberek is hinni az összeesküvés-elméletekben: egy, a PNAS folyóiratban megjelent tanulmány például feltárta, hogy az olvasottabb és tanultabb emberek polarizáltabb véleményeket fogalmaznak meg a vitatott tudományos témákban, és hasonló témát vizsgált a Cambridge Egyetem politikai konteókról szóló tanulmánya is.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!
