A Kaszpi-tenger több szempontból is egészen varázslatos helyszíne a Földnek. Kezdjük azzal, hogy valójában nem is tenger, hanem a Föld legnagyobb tava a maga 371 000 négyzetkilométeres területével. De említhető az is, hogy a szintje 28 méterrel a világtengerek szintje alatt van, a vize pedig sós. És mellette születtek meg a szovjet hadiipar egyik legfurcsább képződményei, a víz fölött sikló ekranoplánok, de az olajiparhoz is hozzájárult a Kaszpi-tenger egy meglehetősen furcsa fejlesztéssel.
A második világháború végén a Szovjetunió olajhiánnyal küzdött, ezért nagy erőket fordítottak mind új olajmezők felderítésébe, mind új kitermelési módok kidolgozásába. Amikor az előbbinek köszönhetően olajra bukkantak a Kaszpi-tenger alatt 1100 méterrel, az utóbbi küldetés került előtérbe, annak kitermeléséhez ugyanis meg kellett alkotniuk a világ első tengeri olajkitermelő egységét.
Ha tengeri fúrótoronyra gondolunk, alighanem valami ilyesmi látványt képzelünk magunk elé, a szovjet mérnökök viszont az 1940-es évek legvégén, az 1950-es évek legelején egészen másban gondolkodtak – lényegében egy úszó várost alkottak meg a partoktól 55 km-re.
Amikor 1949. november 7-én felfedezték, hogy olaj található a Kaszpi-tenger alatt, még nem nagyon volt kidolgozott formája a tengeri kitermelésnek, a szovjetek így pénzt, energiát, és leginkább betont nem kímélve hozták létre az eredetileg Chernie Kamni (Fekete kövek) névre keresztelt létesítmény, ami később Neft Daşları (Olajos sziklák) néven vált ismertté. A fekete kövek elnevezés a tengerben látható, feketére színezett kövekhez köthetők, amik az olaj jelenlétére utaltak.
Az építési munkák villámtempóban zajlottak, bár a kezdetek elég furcsára sikerültek. Az úszó város alapjait hét elsüllyesztett hajó, köztük a világ első olajszállító tankerhajójának, a svéd építésű Zoroaster roncsa alkotta, a fúrótornyokat és egyéb létesítményeket pedig a tengerben létrehozott mesterséges földhalmokon kezdték felhúzni.
A furcsa kezdetek után 1951-re már készen is állt Neft Daşları – számos fúrótornyot építettek a Kaszpi-tenger közepén, ezekhez rengeteg olajtározó csatlakozott, azokhoz pedig kikötők, hogy a kitermelt olajat el tudják szállítani hajóval. Az első tartályhajó még 1951-ben el is indult Neft Daşlarıból csordultig töltve olajjal.
1952-ben a kitermelés mellett az üzem bővítése volt a fő prioritás, ezért egy óriási, a szárazföldig is elérő cölöphídrendszer építésébe fogtak. Ehhez speciális eszközök is kellettek, hogy a semmi, pontosabban a tenger közepén kellő mértékben a tengerfenékbe tudják verni az egyes fúrótornyokat és egyéb létesítménnyel egymással összekötő hidakat tartó cölöpöket.
Amikor ez megvolt, jöhetett a még nagyobb ugrás: 1958-ban külön kis várossá kezdték fejleszteni a tenger közepén található kitermelőt. Többek között kilencemeletes munkásszállók, hotelek, kultúrpaloták, pékségek és limonádéüzemek nyíltak. Az 1970-es évek második felében további munkásszállókkal, két kompresszorállomással, egy ivóvizet előállító létesítménnyel, illetve két, a szárazföldig vezető olajvezetékkel bővült az úszó város, amiben egy nagy, zöld park is helyet kapott a tenger közepén a nagyjából 2000 fúrótorony szomszédságában.
Az óriási mértékű bővülésnek köszönhetően több mint 200 km – más források szerint akár 300 km – hosszú hídrendszert építettek a csúcson több mint hét hektáron elterülő, ötezer embernek munkát adó Neft Daşları kiszolgálására. Ekkorra már éttermek, kávézók, egy 300 férőhelyes mozi, könyvtár, mosoda, és egy – jelen állapotában műfüves – focipálya is van a tenger közepén. A Der Spiegel sztálinista utópiaként írta le az 1970-es évekre kialakult állapotokat.
Az üzem a működésének első 60 évében 170 millió tonna kőolajat és nagyjából 15 milliárd köbméter földgázt termelt ki, kérdés azonban, hogy a becslések szerint fennmaradó 30 millió tonnányi kőolajat a felszínre tudják-e hozni.
A Szovjetunió felbomlása után ugyanis azeri kézbe került az üzem, de se a szovjetek, se az azeriek nem költöttek túl sokat a létesítmény fenntartására, amelyből egyre nagyobb területet követel vissza magának a tenger. Igaz, az olajár 2005-ös ugrásszerű emelkedése után végeztek némi felújítást itt-ott, de összességében inkább csak romlik az úszó város állapota. Persze okkal fordult el részben a területtől a szovjet olajipar, északon ugyanis százszor nagyobb olajmezőket találtak, így oda koncentráltak.
Az erózió következtében egyre több minden süllyed vagy dől a vízbe, így fokozatosan egyfajta olajipari Atlantisszá válik Neft Daşları. 2015-ben például három munkás azért tűnt el – és halt meg minden bizonnyal –, mert a lakóépületük a vízbe dőlt egy hatalmas viharban. Jelenleg egyébként nagyjából kétezren dolgoznak itt, az egykori 200-300 kilométernyi útból pedig már csak nagyjából 45 km használható, ezért hídon már nem, csak hajóval megközelíthető a munkások számára az üzem. Eközben az olajszivárgások számra egyre nő, bár erről Azerbajdzsán kormánya előszeretettel hallgat.
Külföldiek számára viszont még mindig szinte teljesen elérhetetlennek számít a terület, ami az azeri haditengerészet folyamatos őrzése alatt áll. Sőt, még a Google Mapsen sem látható műholdfelvétel a környékről.
Még Hollywoodot sem engedték be ide – az extrém helyszíneket, mint az elhagyatott japán szellemsziget-bányászvárost kedvelő James Bond-filmek egyike, az 1999-ben bemutatott, Pierce Brosnan főszereplésével készül A világ nem elég egyik jelenetéhez Neft Daşları adta az ihletet, a díszletet viszont a brit Pinewood Studiosban húzták fel, lemásolva az azeri körülményeket.
Források: La Cité du Pétrole / Oil Rocks – City above the Sea – rendezte: Marc Wolfensberger | Der Spiegel | Amusing Planet
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!
