Több száz lengyel árvát menekítettek ki a háború elől, majd utaztatták át őket a fél világon, mielőtt hazajutottak

Az első világháborút követő lengyel–szovjet háború mindkét oldalon sok család életét tette tönkre. Lengyelországban a szülők, család nélkül maradt gyermekeket sokszor idegen országok árvaházaiba vitték, ezeknek az intézményeknek pedig sokszor különböző járványok és betegségek is állandó lakói voltak. A szegénységben, nehéz körülmények között élő árvák megmentésére jött létre egy mentőszervezet (Lengyel Mentőszervezet a távol-keleti gyermekekért), melynek két alapítója a lengyel orvos Józef Jakóbkiewicz és a tanárnőként dolgozó aktivista, Anna Bielkiewicz volt. Jakóbkiewicz és Bielkiewicz különböző országokhoz fordultak segítségért, hogy a kínai és orosz árvaházakból vegyék át a család nélkül maradt lengyel gyermekeket, a kezdetekben azonban nem kaptak mást, mint visszautasítást. Végül egy sikeres japán utazás után Bielkiewicz megkapta a jóváhagyást a lengyel árvák evakuálására a japán Vöröskereszttől, így az első csoport 1920-ban megérkezett a japán város, Curuga kikötőjébe.

A megmentett gyerekek új otthona a tokiói Fukudenaki árvaház volt. Itt a japán Vöröskereszt orvosi ellátást is biztosított számukra, sőt más szervezetek is besegítettek a gondozásukba, ők különböző programokkal próbálták otthonosabbá tenni a lengyel gyerekek számára az árvaház közegét. Játékokat is kaptak, és nemegyszer meglátogatta őket Japán akkori császárnéja, Teimei. A tokiói árvaház után a gyerekek ismét egy másik országba kerültek, hajóval vitték őket Amerika nyugati partjára, majd onnan vonattal tovább a keleti államokba. A gyerekeknek helyi lengyel közösségek és különböző amerikai szervezetek próbáltak segíteni, tanítani őket és gondoskodni róluk, miközben folyamatosan keresték, kutatták a gyerekek életben maradt rokonait Lengyelországban.

Adományozásokat és pénzgyűjtéseket is szerveztek nekik, plusz miután híre ment a sorsuknak, a gyerekeket hazájukból is próbálták támogatni, mint például a híres lengyel zongoraművész és politikus, Ignacy Jan Paderewski és felesége. Az árvák idővel ismét hajóra szálltak, hogy visszautazzanak hazájukba, Lengyelországba. Voltak köztük olyan szerencsések, akik rátaláltak még élő rokonaikra, és voltak olyanok, akiket más családok fogadtak be, a család nélkül maradt gyerekek pedig beköltözhettek a Wejherowóban létrehozott központba, ami egy bentlakásos iskolaként működött. A lengyel mentőalakulat később több gyermekmentési akciót is szervezett, a második körben azonban a kimenekített gyerekek Japánból már a Szuezi-csatornán keresztül vitték vissza Lengyelországba, majd a lengyel–szovjet háború után Szibériából Moszkván keresztül utaztak vissza Lengyelországba. A források szerint a lengyel mentőalakulat a háború évei alatt több mint 900 gyermeket vitt át Japánba kínai és orosz árvaházakból.

A lengyel árvák megmentésének története hosszú évekre feledésbe merült, mígnem 2010-ben Jadwiga Rodowicz-Czechowska, Lengyelország nagykövete egy tokiói futás alkalmával felfedezte a fukudenkai árvaház épületét. Korábbról már ismerte az árvák történetét, és az épület felfedezése után a két ország közösen kezdett el azon dolgozni, hogy valamilyen módon emléket állítson a lengyel árváknak. 2019 óta a Fukudenkai Szociális Jóléti Társaság működteti a siberianchildren.pl weboldalt, ahol a megmentett lengyel árvák nevei szerepelnek. A szervezet a gyermekek Japánba érkezésének 100. évfordulójára megemlékezést is szervez, amit a világjárvány miatt többször is át kellett ütemezni, a legújabb tervek szerint 2022-ben fogják megrendezni az eseményt.

A háború alatt kimenekített gyerekek történetéből egy dokumentumfilm is készült, amely részletesen beszámol a mentőakciókról, és azok menetéről, valamint arról, hogyan vitték a gyerekeket Japánba, hogyan ápolták őket és hogyan tértek vissza biztonságban Lengyelországba Amerikán, a Szuezi-csatornán vagy Oroszországon keresztül 1920–1922 között. Paweł Bajerlein, a filmet készítő kulturális szervezet, a Krotochwile Egyesület elnöke saját családja történetét kutatta, amikor rábukkant távoli rokona, Andzia történetére és az ő naplóira.

Anna Andzia Wrońska szülei halála után egy kínai árvaházba került. Andzia is egyike azoknak az árváknak, akiket a Jakóbkiewicz és Bielkiewicz páros által létrehozott lengyel mentőalakulat segítségével befogadott Japán. Andzia hároméves korában került vissza Lengyelországba 1922-ben, és egy gyermektelen házaspár fogadta örökbe. Soha többé nem látogatott el Japánba, nem mindennapi gyermekkorának történetét, visszaemlékezéseit a források szerint 40 éves korában írta meg – ezeket a naplókat találta meg évtizedekkel később Bajerlein.

Andzia írásai is fontos alkotóelemei voltak a Bajerlein-féle dokumentumfilmnek, aminek címe: Andzia, egy utazás története. A dokumentumfilmhez a naplók mellett felhasználták a fukudenkai és a chicagói Lengyel Múzeum archív anyagait, valamint meginterjúvolták Ota Takaakit, a fukudenkai árvaház igazgatóját, Karol Siwińskit, Andzia fiát és a már említett Jadwiga Rodowicz-Czechowskát is, aki 2008–2012 között Lengyelország tokiói nagykövete volt. A filmben szerepel Matsumoti Teruo is, aki hosszú éveken át kutatta az árvák történetét, és társszerzője volt a Szibériai gyerekek című könyvnek, amely a lengyel árvák történetét dolgozza fel.

Források: The First News, Krotochwile, Pomagam.pl., Wikipédia