Mexikó, Mexikó… Benedek Szabolcs könyvéről

Mint Benedek Szabolcsnak, nekem is nemzedéki élményem a „Mezey-válogatott”. Ma is emlékszem, hogyan ültünk körül egy Hajnal negyedi televíziót, amelyen többnyire csak a bolhák ugráltak, és a rémületes kommentárt hallgattuk 1-0-tól 6-0-ig. „Săracii” – sajnálkozott egy román ember: az a vereség mindenkit megérintett, s a Szovjetunió akkor senkinek nem volt a szíve csücske.

Détári, Nyilasi, Esterházy – ezek még az én hőseim is. Szocializációnkhoz hozzátartozott, hogy az Aranycsapat menetelésével tisztában legyünk, és szentekként tiszteljük Puskást, Grosicsot, Czibort, Hidegkutit, Bozsikot és a többieket. A kapitányt pedig, mármint az „új Aranycsapat” kapitányát, mindig szerettem az okosságáért és az eleganciájáért. Egyfajta magyar Van Bastennek néztem.

Így hát nagyon kíváncsi voltam a Mezey című kötetre, amelyben Benedek Szabolcs összefoglalja az életutat. A kiváló író itt újságírói színekben tündököl: sok az olyan fordulat, mint a „mégpedig”, „ugyanis”, „természetesen”, „meséli ma is felindultan”. A kötet objektivitásra törekszik, de persze vállaltan szubjektív, nem is lehetne más, és a főhőse Mezey György.

Benedek mindent tud a futballról (a foci szót számomra rejtélyes okokból nem kedveli), az 1986-os válogatottról még inkább, Mezeyről pedig annál is többet, ha már fokozni kell. Némileg viccesen: honnan lehet tudni, hány információ több minél? De az edzővel mégiscsak sokat beszélgetett, „Gyuri bácsiként” emlegeti az interjúiban, egyfajta barátság alakulhatott ki kettőjük között, hát nyilvánvaló, hogy közel kerültek egymáshoz.

Mi derül ki a könyvből? Az, hogy Mezey György végig a futball szerelmese volt, s a szenvedélyéhez az agyát is hozzáadta: elméletek, edzésmenetek, pályaszerkezetek iránt érdeklődött, angolul tanult, kitartott az elképzelései mellett. A futball olyan, mint a színház vagy a film: nem lehet egyedül csinálni, óhatatlanul be kell tagozódni. Mezey nagy teljesítménye, hogy ebben a zűrzavaros magyar világban mindig sikerült önmagának maradnia.

Farkasházy Tivadar viccelődött egyszer, a szövetségi kapitányok folyamatos váltogatása idején, hogy lassan mindenki lesz kapitány, és ő is bármikor elvállalja. Mezey erről az időszakról is mesél közvetve vagy közvetlenül – a könyv nem interjú, a főszereplőt Benedek idézi időnként, amikor a dramaturgia megköveteli –, és rokonszenves, hogy nem bánt meg senkit, legalábbis nem vádaskodik vagy sérteget.

Milyen szomorú, hogy minden ilyen mű olyan, mint egy krimi: a gyilkos lelepleződése szinte már unalmas, csak a hogyan az érdekes. Mexikóról nagyjából ugyanazt tudjuk meg, mint Bernről: ott is buliztak, meg itt is, igaz, még Pesten. A magyar futballisták nincsenek egyedül ezzel, emlékszem, Ronaldinho szobrát is ledöntötték a brazilok, mert egy buli után nem hozta saját klasszisát.

Szóval: nem fogjuk megtudni, „ki a tettes” Mexikóért. De talán éppen ez a kíváncsiság öli meg a futballt. Elvégre az egész: építkezés, gondolkodás, kitartás. Nem lehet egyszerűen abból megfejteni, hogy a fiúk „magasan voltak”, vagy a melegre fogni mindent.

Mezey György ledoktorált, és rendkívül büszke erre: a fülszöveget is „dr. Mezey György”-ként írja alá. Úgy kezdi: „Társaim!”, de ez a doktori cím távolít azért. Talán az volt a szándék, hogy már itt jelezzék a szerzők: a főszereplő több, mint egy világbajnokság. Ez igaz is: az egyik legjobb magyar edzőről van szó, aki mindig azt kereste, hogyan lehetne jobb, s hogyan tehetné jobbá a magyar futballt. Szép feladat egy doktortól is.

A Mezey egy színvonalas ember színvonalas portréja.