A Transzfogarasi út az első turistáit is ugyanúgy lenyűgözte, mint a Top Gear stábját, és erről már képeink is vannak

„Azt hiszem, feledhetetlen lesz majd egy autóstúra át ezen a hegyláncon”

– írja a Vörös Zászló névtelen riportere 1971 júliusában a Transzfogarasi út építéséről. Bár a kor stílusának megfelelően a cikk főleg a szocialista munkát és a heggyel heroikus küzdelmet vívó munkásokat élteti, míg a mára már tényként kezelt emberáldozatokat teljesen eltagadja, tehát a valóságtartalmáért nem kezeskedünk, de a fenti kijelentésben történetesen tökéletesen igaza lett. A Transzfogaras egyik első turistájának a képeit mutatjuk be az Azopan Fotóarchívum jóvoltából.

Tavaly ősszel, a Transzfogarasi út átadásának félévszázados évfordulója alkalmából jelentette be a közúti infrastruktúrát kezelő országos társaság (CNAIR) elnöke, Cristian Pistol, hogy az útszakasz felújítására készülnek. Akkor merült fel bennem az ötlet, hogy jó lenne néhány képet mutatni az út építésének idejéből. Az 50 éves útszakasz, amit a legendás Top Gear egy 2009-as adásában a világ legszebbjének, legnagyszerűbbjének is neveztek, igazán megérdemelne annyit. Amennyire egyszerűnek tűnt a megvalósítás elsőre, egy rövid kutakodás után egyértelművé vált, hogy olyan nehéz lesz a kivitelezés. A bejáratott régi fotólelőhelyeimen szinte semmit sem kaptam, az Azopanon és a Fortepanon néhány találat volt, a máshol fennmaradt fekete-fehér fotók többsége pedig szinte használhatatlanul rossz minőségű, csak foltok jelentek volna meg belőlük, ha az egész képernyőt kitöltő méretűre állítom őket.

Épp ezért volt meglepetés, amikor az Azopan oldalára egy egész sorozat került ki az út átadásának évéből, ráadásul színes diapozitívokat digitalizáltak.

A képekről szinte semmit sem lehet tudni, valószínűleg egy magyarországi, budapesti turista készítette, akinek egy lomtalanítással kerültek az utcára nemrégiben az egykor készített fotói. Bekecs Attila lelkes közreműködőként pedig eljuttatta az Azopan Fotóarchívumnak. Egyedül a készítés éve biztos, azt ugyanis feljegyezték a diapozitívok dobozára, 1974 júliusa, tehát néhány hónappal az út hivatalos átadása előtt készültek. A fennmaradt diák alapján lenyűgözhette a fotóst a látvány, a többi felkeresett nevezetességhez képest mindenképp részletesebben dokumentálta a helyszínt, amit valószínűleg az első külföldi turisták között láthatott.

A Transzfogarasi út (a hivatalosan 7C jelzésű országút) a Fogarasi-havasok központi részén keresztül észak-déli irányban köti össze a Szeben megyei Alsóárpást az Argeş megyei Bascovval. Állítólag az 1968-as prágai tavasz után Nicolae Ceaușescu attól tartott, hogy a Szovjetunió Romániát is megszállhatja, és a hagyományos átkelőhelyek mellett, amelyek egy kivételével folyók völgyében haladtak, mindenképp szeretett volna még egy katonai szállítási útvonalat. Az építkezést 1969 végén hagyták jóvá, az első hivatalos kapavágást pedig 1970 márciusában tartották. Az átadóját 1974 szeptemberében tartották, de a munkálatok még egészen 1980-ig folytatódtak. A képek alapján ez egyáltalán nem meglepő.

A hivatalos avatóünnepséget szeptember 20-án tartották az út legmagasabb pontján, a Bilea-tó közelében fekvő fennsíkon, ahol az Argeș megyébe vezető alagútba torkollik. Az Előre beszámolója szerint több ezer ember gyűlt össze, derék katonák és építők, akik kivitelezésén dolgoztak, valamint Szeben és Argeș megyei lakosok, a két országrészt összekötő út első haszonélvezői. És természetesen ott volt Nicolae Ceaușescu is, aki előbb kitüntette a legbátrabb építőket, azokat, „akik hónapokon és éveken át harcoltak a sziklákkal, természeti elemekkel, hogy teljesítsék a párttól, a párt főtitkárától kapott fontos feladatot”, majd felavatta az egy ideig az ő nevét viselő utat. Bár az Adevărul cikke szerint ekkor még ellenezte a diktátor, ahogy az ország (akkor) legmagasabban húzódó útja az ország legmagasabb méltóságának a nevét kapja, a végeredmény mégis ez lett.

A projekt hivatalos indoklásában elsősorban az út turisztikai jelentőségét hangsúlyozták, hogy lehetőség nyílik egy hegyvidéki turisztikai központ létrehozására a Bilea-tó környékén. A megnyitón Ion Cosma akkori turisztikai miniszter mutatta be a már felépített turisztikai létesítményeket, valamint beszélt azokról a tervekről is, amelynek célja a turizmus fejlesztése a Fogarasi-havasok szebeni oldalán. Az építésében ugyanakkor a hadsereg katonái is kivették a részüket, sőt a beszámolók szerint ők koordinálták a munkát. Olyan nevek tűnnek fel a beszámolókban, mint Nicolae Mazilu ezredes, az útépítő alakulat parancsnoka.

Az adatok szerint az építkezés alatt 40 ember veszítette életét különféle balesetekben. A korabeli újságok természetesen hallgatnak ezekről, sőt inkább azt hangsúlyozzák, hogy „az építés megkezdése óta egyetlen súlyosabb baleset sem történt”, de azt egy percig sem tagadják, igen veszélyes volt megépíteni. A Vörös Zászló korábban már idézett cikkében egy földcsuszamlást írt le:

„Egyszer (…) egyik napról a másikra lassan, de megállíthatatlanul »elindult« egy óriási sziklatömb. Az útépítők éjt nappá téve, megfeszített erővel dolgoztak, hogy a veszélyeztetett szakaszról kimentsék a gépeket és felszereléseket. Az utolsó két billenőkocsit azonban már ott kellett hagyni a félelmetesen csúszó sziklatömb útjában. (Ezek használható roncsait később alpinisták halászták ki a mélyben rohanó patak habjaiból.) Az építők azonban nem nézhették tétlenül az útjukba tolakodott sziklatömeget: további majdnem félévi bravúros munkával megállították a sziklát, aztán újra megkezdték a robbantásokat s most már kész is az elrontott háromkilométeres szakasz alapja” – írták 1971 júliusában. A tudósítás szerint az első munkások három-négy méteres hóban gázolva építették fel az első ideiglenes barakklakásokat, órákig csüngtek kötélen a meredek sziklákon, hogy elkészítsék a furatokat és elhelyezzék bennük a robbanótöltetet.

Mint írják, „a természet nem sietett semmivel az ember segítségére”, és „lépésről lépésre kellett teret hódítani”. Egészen változatos adatok jelentek meg a munka léptékéről, közvetlenül az átadás még azt írták, hogy az építők 1,6 millió köbméter sziklát távolítottak el útjukból, 1,8 millió köbméter védőfalat, 578 hidat, hidacskát és viaduktot emeltek, valamint Románia akkor leghosszabb, 840 méteres alagútját építették meg. Az út megépítésének tízéves évfordulóján már azt írták, hogy négymillió köbméter földet és sziklát kellett megmozgassanak, és közel 1000 méter hosszú alagutat építettek meg. Abban legalább nem változott a statisztika, hogy 550 kisebb, valamint 28 nagyobb hídról és viaduktról beszéltek.

„A táj megdöbbentett, hisz ilyen magasságban még alagútvájár nem dolgozott nálunk. Télen pedig a világon sehol! Mi mégis nekifogtunk. A fúrással párhuzamosan szerveztük a telepet, alakítottuk ki a 24 tagú munkaközösséget. (…) 18 hónapot megszakítás nélkül dolgoztunk. Volt olyan hónap, hogy több mint száz métert haladtunk előre a 41,5 négyzetméteres keresztmetszetű tárnazsákban. Május elseje tiszteletére robbantottuk ki az utolsó köbmétereket” – idézi az Előre Simion Gheațăt, aki még az avatóünnepségen megkapta a Szocialista Munka Hőse címet.

A sajtó egyértelműen a Ceaușescu-korszak legnagyszerűbb alkotásai között emlegette a megépítését, és sorakoztak az újságokban a dicsőítő cikkek és jelzők.

„A Transzfogaras átadása óta összehasonlíthatatlan méretekben megnövekedett ennek a vidéknek az idegenforgalma”

– mondta 1978-ban a Szeben megyei Turisztikai Hivatal vezetője az Új Életnek. Az úttal egyszerre épült fel – és a képeken is feltűnik – a Bilea-vízesésnél egy első osztályú szálloda 69 férőhellyel. A szállodához egy étterem is tartozott, ahol akkor mintegy 200-300 ember étkezését tudták biztosítani. A Bilea-tónál már meglévő régi menedékházat pedig kijavították és bővítették.

Igazából, a tervek még nagyobbak voltak, gyakorlatilag egy sportkomplexumot akartak köré építeni síliftekkel, felvonókkal, minden szükséges infrastruktúrával. Összességében több ezer fő befogadására alkalmas szállodákat és menedékházakat terveztek, valamint több száz fő étkeztetését biztosító éttermeket. Sőt, azt ígérték 1978-ban, hogy jelentős munkákat terveznek az út biztosítására, és „a jövő évtől kezdve a téli időszakban is járhatóvá teszik a Transzfogaras felső szakaszát is”.

Ehhez képest, amikor tavaly ősszel, az út hivatalos átadójának 50 éves évfordulóján a közúti infrastruktúrát kezelő országos társaság elnöke belengette az út felújításának a szükségességét, ismét arról szóltak a hírek, hogy ezzel végre télen is járható lenne az útszakasz, amelyet még most rendszeresen lezárnak. Sőt, csak tavalyelőtt határozott először úgy a CNAIR, hogy nem a naptári év függvényében lesz zárva az út, hanem ha novemberben–decemberben még járható, tehát nem hullott annyi hó, hogy lehetetlenné tegye a közlekedést, akkor mindvégig nyitva maradhat. Tavaly június elején nyitották meg, mert május elején még mindig 4 méteres hóréteg takarta egyes szakaszait.

Ugyan már az Új Életnek megnövekedett érdeklődésről beszéltek a turisztikai szakemberek, azért még azt bizonygatják a beszámolóban, hogy teljesen biztonságos. Mint írják, a „természet vak erői «dolgoznak» még, nehezen fogadják el az ember alkotta építmények jelenlétét”, de az útra felvezető autóbuszjárat sofőrjének a nyilatkozatot is mellé teszik: „Mióta elkészült a Transzfogaras, több mint ötvenszer jártam itt, és soha semmi baj nem történt. Pedig voltam ködös, esős időben is, amikor alig lehetett néhány métert látni. Aki óvatosan, lassan vezet és jól figyeli az utat, azzal nem történhet baj.”

Azóta az érdeklődés a Transzfogaras iránt pedig megsokszorozódott. 2010-es évek igazi fellendülést hoztak a népszerűségében, az útszakasz egyre gyakrabban jelent meg különböző utazási magazinok ajánlatában. Mostanság már arról szólnak leginkább a hírek, hogy turistaidényben gyakorlatilag fizikailag lehetetlen megoldást találni az út bedugulására. A nyári vakációban szinte nincs olyan nap – főleg hétvégeken amikor ne alakulnának ki kilométeres kocsisorok. Tényleg itt lenne az ideje annak a felújításnak.

Ha valaki felismeri a fotóst vagy az utazáson résztvevők egyikét, vagy bármilyen más információval tud szolgálni róluk, akkor nyugodtan forduljatok hozzám, a [email protected] címen vagy az Azopan Fotóarchívumhoz az [email protected] címen.