A Nobel-díjak vitatott voltáról és a tudomány közérthetőségéről

Most, hogy megint lejárt a Nobel-díjak kiosztásának időszaka, a hét amikor kihirdették, ki kapta a jelentős presztízzsel és nem kevés pénzel járó díjakat, érdemes azon is elgondolkodnunk, mit is jelentenek ezek az elismerések. Az idén a kémiai, de a fizikai Nobel-díjak kiosztása is megbolygatta a kedélyeket. A közgazdasági nyertesek megnevezése előtt is voltak olyanok, akik a közgazdasági Nobel-díj visszásságára hívták fel a figyelmet, vagy utána vitatták a nyertesek eredményeit.

Fizika és kémia területén első látásra az ok egyszerű, mindkét területen sikerült belekeverni a mesterséges intelligenciát. A három, kémia területén díjazott kutatóból kettő – Demis Hassabis és John Jumper – mesterséges intelligencia modellt (AlphaFold) épített a fehérjék szerkezetének előrejelzésére. A MI alkalmazása azt mutatja, hogy a tudomány már nem szűkíthető le egy-egy diszciplínára. Ez viszont új kérdéseket vet fel arról, hogy a tudományos díjaknak milyen keretrendszerben kellene elismerniük az ilyen multidiszciplináris eredményeket.

Mi több, Hassabis annak a mesterséges intelligenciával foglalkozó cégnek az alapítója volt 2010-ben (s ma is a CEO-ja), amit ma már a Google DeepMind-ként ismerünk (2014-től), Jumper pedig a DeepMind igazgatója. A kritikusok egy része azt nehezményezte, hogy egy magáncégnél végzett kutatásokért járt az idén egy olyan díj, amelyet rendszerint egyetemeken elért eredményekért adtak. Voltak, akik azt is megjegyezték, ha lenne biológiai Nobel-díj akkor oda jobban találna ez az eredmény. Félreértés ne essék, az AlphaFold jelentősége vitathatatlan. A kérdések azonban, amelyeket a díjazás felvetett egyrészt mutatják a problémákat az állami kutatás finanszírozása területén, másrészt, tükrözik azt, hogy a tudományok határterületei nem kőbe vésettek.

Fizikában azt a John Hopfieldet és Geoffrey Hintont díjazták, akinek felfedezései lehetővé tették „a gépi tanulást a mesterséges neurális hálózatok segítségével”. Az ő esetükben egyesek azt kérdőjelezték meg, hogy bár felfedezéseik jelentősek, nem tartoznak szigorúan a fizikához, mint tudományághoz. De már egy 2022-es Time-ban megjelent cikkben Martin Rees, a cambridge-i egyetem asztrofizikai professzora, felhívta a figyelmet több problémára a fizikai Nobel-díjak területén. Ilyen például az, amikor a felfedezést nagy csapatok érik el, de amiatt, hogy a Nobel-díjat maximum három embernek oszthatják ki, a csapatnak csak nagyon kis része kapja meg az elismerést (lásd a 2011-es, illetve a 2017-es díjazást). A másik problémás helyzet az, amikor többen, egymástól függetlenül jutnak ugyanarra a következtetésre, és mégsem kapja mindenki meg a díjat.

A Forbesban közölt véleménycikkében James Broughel a közgazdasági Nobel-díj kiosztása előtt két dologra hívta fel a figyelmet. Egyrészt arra, hogy a közgazdasági Nobel-díjasok egy „belterjes klubból származnak”. Azaz néhány elit, főleg amerikai egyetem rúg labdába csak ezen a területen. Az eredeti cikket, amire hivatkozik két amerikai és egy kínai kutató írta, abban azt mutatták ki, hogy a 18 általuk vizsgált tudományterületen, mindenhol, kivéve a közgazdaságtant, csökkent a koncentrációja azoknak az intézményeknek, ahonnan a díjnyertes kutatók származnak. Ez pedig, állapítják meg a szerzők, a „tudás termelésének decentralizálása felé vezető trendre utal”. Broughel megállapította, hogy „sok Nobel-díjas elmélet matematikailag elegáns, de nincs kapcsolatban a reális gazdaságok komplexitásával”. Két Nobel-díjas közgazdászra is hivatkozik, akik arról írtak vagy beszéltek, hogy mi az összefüggés a gazdasági elméletek és a realitás között. Ronald Coase azzal kezdte a Harvard Business Reviewban megjelent cikkét 2012-ben, hogy „a közgazdaságtannak, ahogyan azt jelenleg a tankönyvekben bemutatják és az osztálytermekben tanítják, nem sok köze van a vállalatirányításhoz, és még kevésbé a vállalkozói szellemhez. Rendkívüli és szerencsétlen, hogy a közgazdaságtant mennyire elszigetelték a mindennapi üzleti élettől.” Friedrich von Hayek pedig 1974-ben a Nobel díj elfogadásakor tartott beszédében hívta fel a figyelmet arra, hogy fel kell ismerni a tudás korlátait.

Érdemes végiggondolni azt, hogy elsőre hány Nobel-díjas közgazdászt ismerünk, aki valamilyen médiában (nyomtatott vagy online sajtó, blog, tévé, rádió) szokott nyilatkozni aktuális kérdésekről. Talán hárman jutnak eszembe: Paul Krugman, Jean Tirole és Joseph Stiglitz. Ez azért nem olyan sok. Miért is gond ez? Többek között, mert erősíti azt, hogy a tudomány valahogy elszigetelve létezik a világtól, csak elméleti kérdésekkel foglalkozik, nem érdekli az emberek élete. De azért is, mert ezzel teret enged, az egyébként tudományos alapot sokszor nélkülöző elméletek tudományként való feltüntetésének. Mert ezzel maga is hozzájárul a tudományba vetett bizalom csökkenéséhez. A közgazdászok és más tudósok relatív ritka megjelenése a médiában hozzájárulhat ahhoz, hogy a tudomány és a hétköznapi élet közötti kapcsolat egyre gyengébb legyen. A tudomány közérthetőségének növelése, a bonyolult elméletek egyszerűbb magyarázata, valamint a tudomány mindennapi életünkhöz való kapcsolódásának hangsúlyozása elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy a tudományba vetett bizalom megmaradjon, illetve növekedjen.

A fentebb említett asztrofizikus arra is felhívja a figyelmet, hogy a közvélemény a díjazottakat nagyon okos embereknek tartja, azt gondolják, ők jelképezik a tudás maximumát, ami nem feltétlenül igaz. A Nobel-díjak kevés tudományterületet fednek le. A más területeken alapított kitüntetések nem jutnak el ugyanolyan könnyen a világ közvéleményéhez, lásd például az Abel-díjat a matematika területén, a Breakthrough-díjakat (számos területen), vagy a Bergruenn-díjat a filozófia és kultúra területén.

Az élet akármelyik részét is nézzük, az Oscar-díjaktól a legetikusabb vállalat elismerésén keresztül a Nobel-díjakig, mindenütt vannak vitatható kritériumok, vitatható győztesek. A tudományoknak talán az lenne a legaktuálisabb feladatuk ezen a téren, hogy a mindennapokban, a közösségi médiában is, közérthetően megjelenjenek. Hiszen a tudomány az emberekért van, nemde? Több tudósnak kellene vállalnia azt a lehetőséget, hogy a mindennapok komplexitásával szembesülve, ők, az elméleteket kidolgozó kutatók is tévedhetnek. Ez is előbbre vihetné a tudományt.

Az igazi kihívás tehát nemcsak abban rejlik, hogy helyesen díjazzák-e a legfontosabb tudományos eredményeket, hanem abban is, hogy hogyan lehet a tudományt visszakapcsolni az emberek mindennapi életéhez, hogy érthetővé és relevánssá váljon a szélesebb közönség számára is. A tudomány fejlődéséhez és a társadalom javításához egyaránt szükség van arra, hogy a tudósok nyitottak legyenek a kommunikációra és a tudomány nyilvános megértésének előmozdítására.