Úgy fest, az ellenségeinket tanítjuk

Mintha fegyverkeznénk az iskolákban, a tanítási órák fegyelmét jogi intézkedésekkel támasztjuk meg, s győzedelmesen kürtöljük világgá: legyőztük a nyavalyásokat, elkobozzuk a telefonjaikat, s ha rendetlenkednek, büntiszobába zárjuk őket. Az idei tanévkezdés szabályzatainak híre nemcsak a sajtóban, de a közbeszédben, a tanári szobákban és a szülői értekezleteken is a leglényegesebb beszéd- és vitatéma lett, ami valószínűleg elérte valódi célját: jótékonyan tereli el a figyelmet az oktatási rendszer valós problémáiról. Mit jelent ez, hogyan változnak meg észrevétlenül a tanári szerepek, s hogy csapódnak le az intézkedések? Újabb téma, aminek bárki lehet a szakértője.

A két intézkedés közül a telefonok elkobzásával fogunk gyakrabban találkozni, a büntiszoba még így is több mosolyt vált ki, mint valós alkalmazást.

Szögezzük le a legelején: a diákok statútuma, amiben a két új intézkedés megjelenik, nem megengedő módban fogalmaz, nem azt mondja, hogy a tanár elveheti a diák telefonját, hanem, hogy a diáknak tilos a tanórán telefont használni, és hogy a telefonokat a tanóra alatt így s úgy tárolják. És igen, ott van kivételként, hogy tanári engedéllyel oktatási célokra felhasználható. Tehát azért mégis. A jelenség szabályozására korábban is voltak próbálkozások.

Mi a baj a telefonhasználattal az iskolában?

Amikor ilyesmit szabályozni kell, akkor a tiltó rendelkezések mögött mindig rengeteg precedens áll, egy olyan jellemző, társadalmi probléma, amiben a célcsoport zöme érintett.

Nagy gesztussal általánosítunk, s kimondjuk: a diákjaink függők, a telefon elvonja a figyelmet a tanári magyarázatról, sőt, ki vagyunk téve annak, hogy felvételeket készítsenek a tanórákról. Ezekre a problémákra pedig lehetne az eszközelkobzásnál sokkal szakszerűbb megoldásunk is, hiszen mégiscsak mélyebben ül a probléma, ha ugyan ül, mint amit ezzel meg tudunk oldani.

Felszámoljuk vagy elmélyítjük a függőséget?

Azt, hogy mi minősül sok telefonhasználatnak és hol a határ a függőség és a puszta tiszteletlenség között, azt amatőr eszközökkel, szubjektív kritériumokkal, a magunk boomer-ízlésével határozzuk meg, nem jellemző, hogy a pedagógustársadalmat e körben felvilágosították, továbbképezték volna valódi szakemberek. Ha az alkoholfüggő italát kiöntjük az ablakon, valószínű nem szokik le róla. Akkor se, ha minden nap kiöntjük.

A rendszernek egyébként más függőségekre is felületes válaszai vannak. A telefonok elkobzásával a függőséget egészen biztosan nem gyógyítjuk: mihelyt a függőnek ismét lehetősége lesz, eszközhöz jut, sóvárgását enyhíteni próbálja. Hosszú távon tehát a függőséget nem számoljuk fel megvonással, csupán átcsoportosítjuk a telefonhasználatot – és mossuk kezeinket. Ezzel megoldjuk, hogy a tanítási órák telefonmentesek legyenek, fölöttünk tehát nem esik az eső.

A bravúros részünkről az lenne, ha ehelyett megtanítanánk úgy ne használni indokolatlanul a telefont, hogy közben ott van a padon, lehetősége van rá bármikor kézbe venni, és szabadon dönthet arról, hogy mikor használja. Ehhez legkevesebb azt kellene beismernünk, hogy vannak indokolt esetek is. A nagyon szigorú szabályok mindig dacreakciót váltanak ki, s a tiltott gyümölcs édesebb különösen egy olyan generáció számára, akikkel amúgy is érzékeny a viszonyunk. Egyszerűbben: az elkobzásnak nincs az a pedagógiai hozadéka, amiért érdemes lenne felvállalni az ezzel járó konfliktust, sőt, mellékhatásként számolnunk kell az okostelefonok felértékelődésének jelenségével is.

Ehelyett fontos volna a telefonhasználat (illem)szabályait megtanítani – amihez persze az eszközre is szükség lenne (sok esetben arra is, hogy magának a pedagógusnak legyenek ezirányú ismeretei, készségei). El tudom képzelni, hogy nagyon súlyos függőség, nagyon kicsi gyermek esetén az elkobzás megfontolandó részmegoldás lenne egy komplex, személyre szabott intervenciós csomagban, amit egy szakember javasol. Ezekre az extrém helyzetekre valóban szükséges a jogi keret, fontos szabályzatba foglalni, hogy milyen körülmények között kobozható el a diák tulajdona, de ennek egészen más, részletekre kiterjedő tartalma kellene, hogy legyen. Minden más elképzelésünk a témában nem több, mint előítélet.

Mert nem figyelnek ránk

Rémstatisztikák terjednek arról, hogy hány másodpercre korlátozódott diákjaink figyelme, egyre nehezebb a hagyományos eszközökkel felkelteni érdeklődésüket, s ebben a „hanyatlásban” a mobiltelefon csak a figyelmet vonja el. Valószínű, hogy tapasztaljuk, mióta a mobiltelefonokat elkoboztuk, erre a célra ugyancsak alkalmas a következő órára pad alatt készülő házi feladat, az utcáról beszűrődő zaj, a falióra ketyegése, a kioldódott cipőfűző, a tanárnő sáljának mintája, a padtárs tarkóján imbolygó ruhaszösz, és efféle ingerek, amiket szintén el kellene kobozni, hogy egy steril környezethez jussunk.

Vagy el kellene fogadnunk, hogy az emberi figyelem – még a miénk is – már csak ilyen. Nem folytonos. Nem tökéletes. (Itt jöhetne egy fejtegetés a multitaskingról.) Sőt: az imbolygó ruhaszösz megfigyelése néha tényleg izgalmasabb, mint amivel mi szeretnénk lekötni a gyermek figyelmét. Lehet, hogy inkább ezen érdemes igazítani.

Mert levideóznak bennünket

Le.

Kétségtelen, hogy meg kell tanítanunk őket a személyiségi jogok tiszteletben tartására és az adatvédelem néhány szabályára.

Sokat segítene ebben, ha kiépítenénk velük egy olyan mester-tanítvány viszonyt, aminek alapja valamiféle tisztelet, szövetség, lojalitás, olyan korrekt munkakapcsolat, amiért mindkét fél megdolgozik.

Ha nem lennének olyan botrányos megnyilvánulásaink, hogy azt videóra kelljen venni. Többségük ok nélkül nem szökik a torkunknak. Többségünk egyszerűen nem is olyan érdekes.

Használjuk ki a szeparációs félelmet!

Kezdtük azt hinni, hogy milyen jó hely az iskola, mi tanárok egészen jól éreznénk ott magunkat, csak ezek a fránya diákok ne lennének.

Mert nem lehet egy ideje sarokba és mérlegbe állítani, felemelt kézzel térdepeltetni őket, nem lehet a pálcát eltörni rajtuk, körmöst, tenyerest, barackot és nyaklevest adni, fülüket húzni – pedig volna erre igény.

(Nemrég meg is szólítottak azzal, írnám be a tanügyi törvénybe, hogy meg lehessen verni a pulyát órán, mert már nem lehet bírni velük.) Ha már oda kell jutni, hogy a rendetlenkedő diák annyira zavarja a társait s a pedagógust céljaik elérésében, hogy maradéktalanul el kell távolítani az osztályteremből, akkor meg kell szervezni ennek körülményeit. Nem ácsoroghat a folyosón a békétlen, mert még meglóg, ott is randalírozni kezd. Esetleg direkt csinálja. Be kell lengetni, hogy elkerül egy helyre, ahol valami szörnyella felügyeli, ahol munkalapot kap, és ez neki rossz, ha még nagyobb süketséget csinál, akkor talán még olvasnia is kell majd a könyvtárban, jesszus, annál aztán végképp nincs rosszabb.

Az első napokban tegyünk egy látogatást ebben az elkülönítőben, okosan emeljük fel a mutatóujjunkat, és nézzünk a szemükbe a szemüvegünk fölött: Látjátok, gyerekek? Ide kerültök majd, ha csúnyán viselkedtek! Ugye senki sem akarja majd, hogy kitegyem az osztályteremből? És így szépen aktiválódik a szeparációs félelem. Vagy számoljunk azzal, hogy a kölök ennél azért értelmesebb szokott lenni, és humorérzéke is van.

Részletkérdések

S akkor meg kell szervezni, hogy ki vegye el, hová tegye, ki adja vissza, kinek mikor van órája, hogy lesznek biztonságban a drága tárgyak, hogy kerüljön mindenkihez vissza a sajátja, legyen-e erre külön doboz, szekrény, zsebes tároló, ruha- és telefontár apró, folyton elveszlődő bilétákkal és unott arcú nénivel. Van-e megfelelő személyzet erre, s hogyan kell a működési szabályzatokat, a munkaköri leírásokat, tiltó és büntetőeljárásokat úgy írásba foglalni, megszavazni, aláírni, lepecsételni, és iktatni, bemutatni, feldolgozni, tudomásul vétetni, azt is megfogalmazni, aláírni, lepecsételni és iktatni, hogy azt a legközelebbi tanfelügyelőségi ellenőrzéskor diadalmasan fel tudjuk mutatni: lám, mi betartjuk?

Ezeket az energiákat nem lehetne-e arra fordítani, hogy megkérdezzük a tanulóifjúságot: Na és te hogy vagy? Mit gondolsz a világról?

S akkor jelöljünk ki egy teret, ahová majd el lehet különíteni a rebelliseket, szervezzük meg, hogy ott ki felügyeli, melyik munkaidejében, melyik végzettségénél fogva, milyen bérezés nélkül tevékenykedik, ki ad az eltávolított elemnek milyen munkát, azt mikor készíti el, és milyen minőségű lesz, az egészet ki ellenőrzi és dokumentálja, ha már a tanóráját tartó kolléga nem volt képes megkérdezni: És te, gyerek, mért csinálod ezt? Tulajdonképpen mi a baj? Akarsz beszélni róla?

Reakciók

A jobbakból a humor különböző változatait hozza elő az idei tanévkezdés. Nevetünk a rendelkezéseken, kínunkban nevetünk, s ezzel hozzászokunk, hogy a többi rendelkezésen is éppen így nevetünk majd. Nevetünk a „fentről jövő” sületlenségek újabb hullámán, láttunk már karón varjút.

Mi majd jobban tudjuk. Mást is jobban szoktunk tudni, mint amit az ilyen dokumentumok előírnak. Mit nekünk? A normatív dokumentumok relativizálódásának veszélye valós: láttunk példát rá, hogy kézenfekvő eszközökkel tudnánk megelőzni nagy sérüléseket, ha egészen egyszerűen állampolgárként viselkednénk, és azt tennénk, amit a – komolyan vehető – dokumentumok előírnak, s nem akarnánk őket otthon buherált tízparancsolatokkal helyettesíteni.

Az idősebbekben rögtön aktiválódik a kettős kommunikáció nosztalgiája, ők majd úgy tesznek, mintha, s majd megsúgják a frankót. Mint a pártgyűlésen, mint a 14. kongresszus direktíváinak feldolgozásakor. Hiszen mi is változott? Hajszalag, nyakkendő, karszám, telefonbeszolgáltatás.

A szülők az önigazolás gesztusát látják ebben: végre elveszik a telefonjukat, mi már olyan régen mondjuk. Otthon is elvesszük, éjszakára is elvesszük. Komoly iskola az, ami elveszi, a szomszéd Pistike iskolájában is le kell adni, a miénkben miért nem. Továbbá egyenruha, szigor, diáklépcső, tanári bejárat és vasmarok. Legalább az iskolában.

A szülők másik, egyre jelentősebb rétege szembefordul az oktatási rendszerrel, s elszivárogtatja gyermekét külföldre, magániskolákba, valamilyen alternatív oktatásba, home schoolingba, vagy egyszerűen csak szidja, szidja a körülményeket kiábrándultságában, és lehetetlenkedik a szülői értekezleten.

Az önigazolók betéve tudják, hány ország s milyen híres iskolák csatlakoztak az elképzelésekhez. Ők kezdték.

Az élelmesebbjének mindig van egy leadnivaló tartalék telefonja.

A falkavezér vigyorogva várja, mikor küldik büntiszobába társait, időnként javaslatokat is tesz.

S akkor ott van a pedagógus-társadalom egy indokolatlanul széles rétege, aki végre kiteljesedhet az intézkedésben: ő majd megszervezi, képes komolyan venni, tanulják meg a delikvensek, mi a rend, és kiteljesedik egy olyan hatalmi pozícióban, amit nem volt alkalma gyakorolni jó ideje. Éles szemmel fogja kiszúrni, melyik az a kolléga, aki alulteljesít a begyűjtésben, és rögtön jelentést tesz. Rendszeres szólamokban élteti az ötletgazdát, és hittel hirdeti: itt van már a Kánaán.

RIP digitális kompetenciafejlesztés

Minden romániai tanterv figyelembe veszi az Európai Parlament és az Európai Tanács 2006/962/EK ajánlását az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges kulcskompetenciákra vonatkozólag. Ezek egyike a digitális kompetenciafejlesztés. Az általánosan elfogadott szemlélet szerint a 8 kulcskompetencia fejlesztésében minden tantárgynak szerepe van, a digitális kompetenciát tehát nem csak az informatika laborban kell fejleszteni. Ennek szükségessége és főképp hiányosságaink a pandémia idején mutatkoztak meg a leglátványosabban, a digitális eszközök, az oktatási platformok használata a tanítási órán ma már alapvető elvárás, a tanári továbbképzések jelentős hányadának ez a témája, a szempont bekerült a tanárok értékelésébe, különböző munkacsoportokba való szelekciójának kritériumai közé.

A pandémia jó alkalom volt arra, hogy az iskolákat felszereljék nagy értékű digitális oktatási eszközökkel, a diákok táblagépeket kapjanak stb. A rögvalóság viszont az, hogy a jellemzően silány minőségű okoseszköz-állomány hamar kikopott a használatból, jelentős részük már akkor sem működött, mikor a felhasználókhoz került, viszont elérte célját: el lehetett számolni az árát. Ezek ráadásul hamar öregszenek: az első generáció, a kerekeken sikló fehér okoscsoda valójában nem tudott mást, mint egy fehér lepedő: vetíteni lehetett rá, ha az embernek videóprojektora is volt hozzá.

Az iskolák zömében ezt ismerik, vagy egy olyan utódját, ami ennél nem sokkal többet tud. Az eszközök összeszerelése körülményes, s ha nem folyamatosan használjuk órán őket, akkor több időt vesznek el, amint amilyen pedagógiai hozadékuk van. A cseppet sem okos eszközökkel boldogtalankodó pedagógus komikus hős, akit elnéző mosollyal néz egy sereg egészen más fordulatszámon működő kamasz. Az internethez, okos eszközhöz csatlakoztatható, érintőképernyőként működő okostábla bizony nincs, nem is lehet ott minden osztályteremben.

Az iskolák és diákok tulajdonában levő oktatástechnológia sokkal butább és sokkal körülményesebben használható eszköz, mint a saját telefonjuk, ami pedig a leginkább kéznél van, ha szótárként, szöveggyűjteményként, információforrásként szeretnénk használni az óra egy töredékében, amivel talán azt is illusztrálhatnánk, hogy lám, nem kell mindent kinyomtatni (mikor is adtunk ki utoljára használható szöveggyűjteményeket, továbbá zöldnek kell-e lenni zöld héten kívül is?), vagy hogy a teljes világirodalom ott lapul a zsebében, hogy bármikor kereshet egy motívumot, szinonimát, ellenőrizheti a helyesírását, rákereshet egy információra.

Nem helyettesíti az oktatástechnológiát, de egészen jól kiegészíthetné. Igen, erre valóban meghagyja a lehetőséget az új statútum, de olyan körülmények között, hogy az egyébként valahol biztonságban tárolt eszközökhöz tanári engedéllyel lehet hozzájutni, melyeknek pontosan az az előnyük minden mással szemben, hogy kéznél vannak.

A diáknak meg kell tanulnia azt is, hogy mi minden értelmes dologra használható ugyanaz a telefon, amin ő hajlamos zömmel csupán játékokat, social média felületeket és funny videókat fogyasztani. Eközben képes eltévedni egy telefonnal a kezében, nem tudja, hogy a zsebében van egy jobbacska fordítóprogram, eltéved a rá zúduló információk tömkelegében, és nem tudja megkülönböztetni a hiteles forrásokat a manipulatív szándékúaktól. Erre a helyzetre valóban az a legjobb megoldás, ha elkobozzuk a telefonját.

Mögöttes jelentések

Az intézkedés rejtett üzenete az, hogy irányváltás történik, a pedagógiai szituáció újraértelmezése. Míg korábban nagy erőkkel próbáltuk megértetni, hogy a modern pedagógiában a tanár mediátor-szerepet vállal a diák kompetenciáinak fejlődésében, hogy már nem ő a minden titkok tudója, az egyedül érvényes információforrás, aki ex cathedra kinyilatkoztat, frontális előadásokat tart, „leadja” az „anyagot” és felkérdezi, hatalmánál fogva igaznak vagy hamisnak, követendőnek vagy elítélendőnek minősít helyzeteket, és akkor igazán jó tanár, ha képes rettegésben tartani azokat, akik tanulni szeretnének tőle, íme itt a nagy visszalépés.

Hosszan, nagyon hosszan dolgoztunk azon, hogy megtörjük ezt a néha többszáz éves poroszos gyakorlatot, és nem állítom, hogy végére értünk volna a változás folyamatának. A kollaboratív, kreatív, flexibilis, tanuló- és kompetenciaközpontú pedagógiai elképzeléseket felülírja egy olyan viszony, ahol a pedagógus hatalmánál fogva elkoboz bármit is a diáktól, hogy cserében megszerezze a diák figyelmét.

A tanári szerepeknek ez az újraértelmezése az igazi önfeladás. Annak kimondása, hogy nem megy másképp, hogy nem tudunk fegyelmezni (sőt, hogy a pedagógiai szituációt csak teljes fegyelemben tudjuk elképzelni), csak telefonelkobzással és büntiszobával, valójában a tanári társadalmat minősíti, semmivel sem értelmesebb előítélet, mint az, amit a diákjaink telefonhasználatával kapcsolatban elképzelünk. De sokat mond el arról is, hogy a tanári szerepet a hatalom gyakorlásának lehetőségeként értelmezi az a jogalkotó, aki a maga pozícióját szintén a hatalom gyakorlásának szándékával foglalja el, világlátásában a hierarchikus rend szabályainak betartása és betartatása a legfontosabb cél.

Nem tudni, a józan ész asszisztált-e mindehhez, vagy csupán kicsúszott ismét a kezéből. Ez egy képzavar, igen.