Megjelenik az ürességérzet, ami egy kongó, hideg gödörhöz vagy egy nyelv nélküli haranghoz hasonlít

Több alanyom is szóvá tette a korábbi beszélgetések során, hogy nagyon nehéz számára arra a kérdésre válaszolni, hogy „hogy vagy?” Te hogy állsz ezzel? Általában bajban vagy, ha valaki megkérdezi?

Lehet alkati dolog, de sosem tudok egy tőmondatban válaszolni, mert meggyőződésem, hogy az emberek nagy része nem veszi komolyan ezt a kérdést, és voltaképp nem is kíváncsi az igazi, őszinte válaszra. Általában azt válaszolom, ha épp nem vagyok jól, hogy „megvagyok”, „élek”, „túlélek”, vagy ha nagyon szúrós hangulatban vagyok, akkor azt, hogy „még élek”, bár tudom, hogy ez passzív-agresszív. Embertől is függ, ki mennyit bír befogadni az igazságból, mert ha például azt válaszolom, hogy „minden rendben, csak nagyon üresnek érzem magam” vagy „megint önpusztító gondolataim vannak”, sokan nem tudják kezelni, és vagy megijednek, vagy elterelik a témát, vagy magamra hagynak.

Mesélnél arról, hogy milyen tüneteid vannak, illetve melyek zavarnak a leginkább a hétköznapokban?

Funkcionális depresszióm van, tehát anyagilag független vagyok, egyedül élek, teljes mértékben ellátom magam. Nincsenek gondjaim a higiéniával, és a munkában is, bár sokszor takaréklángon, de az elvárt szinten teljesítek. A tüneteim mindenekelőtt belül kezdődnek: megjelenik ez az ürességérzet, ami egy kongó, hideg gödörhöz, vagy egy nyelv nélküli haranghoz hasonlítható. Ez a „dead inside” állapot. Aztán a mindenre rátelepedő céltalanság, hogy ugyan minek, miért érdemes csinálni bármit is.

Ez nem az a fajta egzisztencialista nihilizmus, ami az élet öncélúságáról szól, hanem egy sokkal pragmatikusabb céltalanság: a konkrét elképzeléseim, célkitűzéseim (egészséges életmód, tanulás, emberi kapcsolatok ápolása) válnak okafogyottá. Fémszerű érzés, minden sima, hideg és szürke, nincsenek színek, textúrák, ízek. Azt érzem, hogy minden mindegy és nem találom sem a kiutat, sem a kapcsolót. Extrém esetekben előfordul, hogy falcolással próbálom elérni azt, hogy valamit érezzek, hogy a fizikai fájdalom révén utat adjak a mélyen betáblázódott érzéseknek.

A legrosszabb az, hogy bár ezek az érzések, gondolatok időközönként minden élő embert utolérhetnek, a depresszióban gyakran elfelejtjük, hogy ez egy múló állapot, egy hullámvölgy. A depresszió az ebbe való beleragadás. Van is egy mocsaras érzés benne, vonszolni tudod csak magad, ólmos a lábad, mázsásak a lépteid. Amikor magukkal ragadnak ezek az állapotok, azt érzem, hogy soha nem lesz vége, soha nem látom már meg a kék eget, nem lesz napfény és meleg.

Évek munkája van benne, hogy tudatosítani tudjam, hogy most épp egy depresszív hullámom van, és nem az élet céltalan, nem a világból szívták ki a napfényt, csak átvonul rajtam egy súlyos, sötét felhősereg. Ez rengeteg energiát felemészt a hétköznapokban.

Jártál-e szakembereknél a problémáddal és milyen diagnózist kaptál?

2021 nyarán kaptam egy major depresszió diagnózist egy súlyos epizód után, de előtte is jártam már pszichiáternél. Pontosan tíz éve szedtem először gyógyszert, egy másik orvos írta fel – ő még csak annyit mondott, hogyha ezt nem kezelem, akkor súlyos gondok lesznek. De a konzultáció rövid volt, kint sorban álltak az emberek, 10 perce jutott rám, én pedig nem mértem fel valószínűleg, hogy miről is beszél (22 éves voltam akkor). Attól a gyógyszertől, amit a doki felírt, konkrétan megszűnt a szexdrive-om, de élhetőbbek lettek a hétköznapok. Aztán letettem, és hosszú ideig nem szedtem semmit, helyette a szokásos „öngyógyító”, voltaképp teljesen önpusztító körökbe futottam bele (fű, alkohol). Az utóbbi két évben három gyógyszert próbáltam ki; egyik sem működött úgy, ahogy szerettem volna, és magamra is szedtem 7-8 kilót. Aztán ezt le is adtam két hónap alatt, egy újabb, szorongásos-depresszív epizódomban.

Sokat olvastam a premenstruációs diszfóriáról, voltak tüneteim: hosszabb ideig konkrétan a menzesz előtt jöttek a világvége-hangulatú, önmagamat teljesen lenullázó gondolatok. Ezekből hetekig nem jöttem helyre. Ha kimész a szakadék szélére, nem egy percbe telik visszajönni az életkedvhez. Pár hónapja endometriózissal diagnosztizáltak, ez talán magyarázat lehet erre-arra, de ki tudja. Mindenik kórkép nagyon más, és sajnos itthon vagy rosszul diagnosztizálnak vagy kerülik a diagnózist. A komplex PTSD tüneteit is felismerem magamon. Hogy felfedeztem ezt a diagnózist, egy kicsit jobb belátást nyerhettem abba, hogy mennyire összetett és alattomos módon tud felépülni egy mentális betegség, és milyen embert próbáló erőfeszítés szétszálazni, meggyógyítani azt.

Sokan félnek a diagnózistól, és biztos van olyan is, aki kifogásként használja arra, hogy ne változtasson a helyzetén. A depresszió ugyanis komfortzóna is tud lenni, főleg ha évtizedeken át visszaköszön, az agyunk pedig imádja a régi dolgokat erősíteni, még akkor is, ha azok a vesztünket okozzák.

Nekem abban segít a diagnózis, hogy elfogadóbb legyek magammal a nehéz pillanatokban, és hogy aktívan tudjak dolgozni a kezelésén. A sárkány megvan, már csak a hét fejét kell levágni: nekem ez a diagnózis.

Milyen a környezeted hozzáállása ezekhez a problémákhoz? Lehetsz velük őszinte? Megértik, ha valamit emiatt nem sikerül megtenned?

Ez egy nagyon szomorú dolog, és bár az első reakcióm az lenne, hogy felmentsem a környezetemet, a transzparencia kedvéért el kell mondanom, hogy társadalmilag nagyon rosszul állunk hozzá a mentális betegséggel élőkhöz. Ha őszinte akarok lenni, az én tüneteim nagyon korán jelentkeztek: nem gondolom, hogy helyénvaló dolog, hogy egy 10-11 éves kislány fejében (szülők válása, iskolai bullying) megfordul az öngyilkosság gondolata. Tinédzserkoromban alkohol hatása alatt egy balesetet szenvedtem: sem a szüleim, sem a tanáraim nem gondoltak arra (más beszámítható felnőtt nem volt körülöttem), hogy ennek a lánynak azonnal segítségre van szüksége. A szüleim haraggal, büntetéssel, szeretetmegvonással reagáltak, a tanárok átnéztek rajtam.

Bár igyekszem nem hibáztatni senkit már, a mai napig próbálom átrajzolni ennek okán az interperszonális sémáimat: szerethető vagyok akkor is, ha a padlón vagyok. Lázadó, nehéz tini voltam, ez tény, de ma már úgy gondolom, akkor, a gyökerénél kellett volna kezelni a depresszióra való hajlamomat, vagy akkor elkezdeni egy teljes életmódváltást, és egy kitartott kognitív viselkedésterápiás kezelést, amikor 22 évesen megkaptam először a gyógyszert. Ezek mulasztások voltak.

Sokszor úgy érzem, hogy a napom 80%-a, azzal megy el, hogy szabályozom a hangulatomat, figyelem a gondolataimat és próbálom átírni őket. Ez egy állandó éberséget jelent, ami nagyon fárasztó, de félek, hogy ha elengedem a gyeplőt, megint visszakanyarodok oda, hogy el akarjak fordulni magamtól, az élettől. Azt mondhatnám, hogy gyógyszer nélkül különösen, a főállású munkahelyem a hangulatingadozásaim szabályozása. Ha nem tartom be szigorúan a mentálhigiénés rutinomat (pl. hálanapló, jóga, meditáció vagy imádkozás), gyorsan visszakerülhetek a mókuskerékbe. Munkakörnyezetben, munkaadóktól megkaptam, hogy link vagyok, beszámíthatatlan, nem tudom teljesíteni azt, amit (nem depresszív állapotban) elvállaltam.

Ez nagyon bántó tud lenni, mert alapvetően egy lelkiismeretes ember vagyok, azonosulok is a munkával, amit végeznem kell, de amikor belekerülök abba az ólmos, nehéz periódusba, nem tudom kivonszolni magam a produktivitás, az alkotás mezejére. Kívülről annyi látszik, hogy kedvtelen vagyok, hanyag.

Pár embert leszámítva, akik vagy isteni érzelmi intelligenciával vannak megáldva, vagy maguk is depressziósak, igen kevesen tudnak érdemben kapcsolódni a valóságomhoz. Tipikus reakciók: elmondom, hogy milyen gondolatokkal küzdök, hogy nincs életkedvem, mire az illető úgy megsajnál, hogy elkezd sírni, és én kell végül vigasztaljam őt, hogy ne aggódjon, nem fogom bántani magam; teljes elfordulás, tagadás vagy megvetés. Ez utóbbi a párkapcsolatban tud lenni a legfájóbb: volt olyan barátom, aki kijelentette, hogy ő nem hisz a depresszióban, a depresszió nem létezik, és azt is megkaptam, hogy teher lehet a másiknak az önpusztító gondolataimmal élni, amelyek minden küzdelmem ellenére, olykor előjönnek. Hiteltelenítés, mint reakció: voltaképp csak akaraterőm nincs, picsogok, lusta vagyok, szerepelni akarok, különlegesnek akarok tűnni; undor: valami baj van velem, hogy vállalom az állapotom, irtózatot váltva ki ezzel azokból, akik szerintük „normálisan” élnek. Mondanom sem kell, hogy alapvetően magányosan élek, kevés embert engedek közel magamhoz, és nehézségeim akadnak a meghitt, intim emberi kapcsolatokkal.

Tudnál segíteni abban másoknak, hogy elmondod, szerinted mi lenne a legjobb hozzáállás a környezeted részéről?

Azt hiszem, az első lépés az aktív, ítélkezésmentes hallgatás megtanulása lenne. Fontos az együttérzés, de nem úgy, hogy az már a hallgató érzelmi világára tolja el a hangsúlyt. Ez azt feltételezi, hogy a hallgató végig tud hallgatni egy depresszióval vagy (mentális) betegséggel, netán személyiségzavarral élő embert anélkül, hogy önmagára terelné a figyelmet, vagy kézenfekvő moralizálásba, azonnali segítségnyújtásba, tanácsadásba kezdene. Sokszor az is segít, ha végig tudom mondani, mi aggaszt, anélkül, hogy a megvetéstől, a megszégyenítéstől vagy a kioktatástól félnék, vagy attól, hogy utána magamra maradok. Teret kell adni a negatív érzéseknek is, mert ezek is az emberi élet velejárói. Ez a mánia, hogy állandóan vigyorgó állapotban, minden nap ugyanolyan intenzitással létezzünk, borzasztóan groteszk és természetellenes.

Az is segít, ha a bizalmas fél kerüli a bűntudatkeltés: „nincs okod szomorkodni, mert fiatal vagy, szép, mindened megvan, mások fáznak-éheznek” , vagy „képzeld el, milyen fájdalmat éreznének a szeretteid, ha elmennél” stb. A depressziós nem azért depressziós, mert nem ismeri fel, hogy szép, fiatal, jóllakott, hanem mert egy hatalmas űr van benne, amit ezek a tényállások sem tudnak kitölteni. Mert nem tud ahhoz az érzéshez kapcsolódni, hogy fontos és szeretve van. Hosszú távon nehéz csak amiatt életben maradni, mert a halálunk fájdalmat okozna másoknak: konkrét célok, saját érvek és az élet privát akarása kell. Fogas kérdés, mert alapvetően azt gondolom, hogy a depresszióval egyedül lehet és kell alapjáraton megküzdeni. A terápia, a barátok, a támogatók 50% tud lenni a felépülésben, de a gyógyulni akarás belülről kell jöjjön. A környezet tehát abban segíthet, hogy a cry for help megnyilvánulásokat komolyan veszi, türelemmel végighallgatja, amit kell, gyengéd ösztönzéssel a gyógyulás irányában tartja a beteget (pl. pozitív visszajelzések, közös programok, következetes kommunikáció, megértés és elfogadás révén).

Jó lenne azt is kollektíven megérteni, hogy nem vagyunk egyformák. Szerintem sok embert az is az izolációba taszít, hogy megpróbál beilleszkedni a normálisnak vélt, alapvetően extrovertált és teljesítményorientált társadalomba.

Más az energiaszintünk, más az érdeklődésünk, a vérmérsékletünk, és amíg nem találjuk meg azt a habitust, környezetet, ami valamennyivel testreszabottabb, mint a depresszió kialakulásához vezető környezet, nehéz lesz a gyógyulás. Feldmár András szerint ha egy vergődő halat találok a fűben, nem antidepresszánst kell adnom neki, hanem futnom kell vele a vízhez. Egyetértek azzal, hogy a környezet megváltoztatása gyorsabban felépíthet, mint vég nélkül dolgozni magunkon egy mérgező környezetben.

Te mennyi ideig jártál terápiára? Szerinted mi az ellátórendszer legnagyobb hiányossága ezen a téren?

Többször voltam terápián, több szakembernél, szerintem összeadva úgy 3 évet. Kognitív viselkedésterápiával, autogén tréninggel és klasszikus pszichoterápiával találkoztam, ezekből szerintem az első működött a legjobban nálam: átírni valahogy azokat a mélyen beágyazott gondolati sémáimat, hogy nem vagyok elég, nem érdemlem meg a boldogságot, nem vagyok szerethető, mások terhére vagyok stb. Nemrég láttam Jonah Hill új dokumentumfilmjét, A Phil Stutz-módszert, és szerintem több gyakorlati tanácsot kaptam onnan, mint pl. az utolsó két terapeutámtól együttvéve. Állandó agytorna, figyelem, türelem, önszeretet, sztoicizmus, hit – talán ez működik.

Voltam olyan pszichiáternél, aki azt mondta, hogy nem bírja az apámat, és amúgy is, nem vagyok túl fiatal a depresszióhoz? A legutolsó terapeutám pedig nem tudott kihozni egy ülésünkön egy olyan állapotomból, ami szerintem vészjelző volt. Lejárt az óra, én pedig benne maradtam a maszlagban. Többet nem is mentem vissza. Stutz azt mondja, hogy egy terapeutának igenis kötelessége tanácsot, módszert adni a páciens kezébe, és én is ezzel értek egyet. A megfelelő étrend, a csökkentett stressz, a rendszeres mozgás, és természetesen a mentálhigiénés gyakorlatok: ez az alap. Sürgősség esetén pedig a gyógyszer tudja enyhíteni a tüneteket, hogy utána már egy funkcionális ember tartsa be az őt szinten tartó napirendet.

Az ellátórendszerből annyit tapasztaltam, hogy ha nincs pénzed, akkor csá. De biztos vannak más tapasztalatok is. Lehet éveket ülni egy székben és azt elemezni, hogy mit rontottak el a szüleink és a Béla hatodikban, de konkrét útmutatás, bevált pszichoterápiás gyakorlatok nélkül csak körbe-körbe futunk a saját szenvedésünk pocsolyájában. Talán a cél- és megoldásorientált gondolkodás hiányzik a legtöbb terapeutából: azt hiszem, manapság a coach-ok tudják inkább betölteni ezt az edző funkciót, amire sokunknak szüksége lehet.

Kitől kaptál a legtöbb segítséget ez idő alatt? Volt valaki, akivel teljesen őszinte lehettél a terapeutákon kívül?

Édesanyám mellettem állt mindig, bár sok szenvedést okoztam neki, és néha a helyzetem által kiváltott fájdalmát borzasztó volt elviselni. Ilyenkor az utolsó percig megtartottam magamnak, amit lehetett. Bízom abban, hogy a jelenlegi társam meg fogja tudni érteni a periodikus köreimet, és ez az egész szörnyeteg csak egy fekete pötty lesz a sok-sok fehérben, ami az értékeim, a személyiségem a depresszión kívül. A depresszióm nem én vagyok, de a részem, és ezzel nemcsak nekem kellett megtanulni élni, hanem majd annak is, aki hosszú távon mellém szegődik.

Hogyan viszonyulsz a gyermekvállalás kérdéséhez? Gondolkodtál azon, hogy ez számodra és a gyermek számára mivel járna?

Az életemben nem volt feltétlenül téma a gyerekvállalás, de ez leginkább a szüleim válása miatt rögzült bennem egészen fiatalon, meg az élethez való cinikus hozzáállásom miatt. A legrosszabb pillanatokban persze megfogalmazódott bennem, hogy nem akarok sem depresszióra való hajlamot, sem semmilyen transzgenerációs csomagot átadni a gyerekemnek, és emiatt jobb, ha inkább nem lenne. De alapvetően azt gondolom, hogy ezt az élet és Isten dönti el.

A húszas éveim végén észrevettem, hogy a testem vágyik a terhességre. Nemrég megismertem valakit, akivel életemben először el tudom képzelni, hogy gyerekeim legyenek. Őszintén hiszem, hogy jó anya tudnék lenne, ha az életem úgy alakul, hogy jön a gyerek. Azt hiszem, megvan hozzá a kellő önismeretem, figyelmes vagyok és érzékeny, és az utóbbi években eléggé átrendeződtek az életem prioritásai. Nem vágyom már például kimagasló karrierre, nem éhezek a szakmai elismerésre. Nem akarok híres lenni és valószínűleg azt is túlélem, hogy ha nem jutok el Izlandra a harmincas éveimben.

Egyre inkább csak a béke, az egészség a fontos. Azt hiszem, a megfelelő társ mellett a gyermekvállalással járó nehézségeket is át lehet vészelni. Mentálisan egészséges nőknél is fennáll például a postpartum depresszió veszélye, ezek olyan kockázatok, amelyeket minden anya és szülőpár bevállal. Sőt, azt hiszem, egy gyerek mellett kicsit én is megnyugodnék, mert az értelemszerű felelősségvállalás mellett olyan fontos dolgokra tudnék figyelni, amelyek igazi jelenlétet követelnek, mint a játék meg a világra való rácsodálkozás. Azt hiszem, akik megdolgozták saját magukat, erősebben lépnek a jövő feladatai elé, és magamat illetően is ebben hiszek.