„A körülöttem lévő nőktől nagyon sok megjegyzést kaptam a szülés utáni testemre, miközben éppen enni sem bírtam”

Mikor érezted úgy, hogy valami nem működik jól, és lehet, nem tudsz már vele megbirkózni? Hogyan ébredtél rá, hogy nem csak egy időszakos levertségről, lehangoltságról van szó?

A lányom születése után szomorúság, addig ismeretlen, nagyon erős fáradtság jelentkezett, talán reményvesztettség érzése is. De akkor, abban az időszakban eszembe nem jutott volna, hogy szülés utáni depresszióm lenne. Nem volt korábbról erről konkrét tudásom, csak jóval később jöttem rá, hogy ebben az időszakban ez is jelen volt nálam.

Tudnál beszélni arról, hogy milyen tünetek jelentkeztek nálad?

A lányom születése után hosszabb ideig erős fáradtságot éreztem, ami részben akár érthető is volt egy nehéz szülés után és a hormonális változások miatt. A baby blues rendszerint csak egy rövidebb időszakot, az első pár hetet érinti, de nálam ez egy hosszabb, elhúzódó periódus volt. Ami nagyon szembetűnő így utólag, hogy ebből az időszakból nagyon pozitív érzéseket egyáltalán nem tudok feleleveníteni – valószínűleg nem is voltak. Azt hiszem, hogy talán egy-két alkalommal fogott el egy jó érzés, miközben a lányomat szoptattam.

Egyébként jellemzően nagyon féltem vele kettesben maradni – ezt volt a másik domináns tünet. Nem tudtam enni vagy aludni sem – a rendszeres alvás szülés után amúgy is mindenkinek nehezen megy.

De én elaludni sem tudtam, mert amikor végre lehunytam a szemem, – és talán itt lehet igazán megfogni, hogy nem egyszerűen egy erős fáradtságról vagy kimerültségről volt szó – akkor egy kis koporsót láttam magam előtt és benne a lányom.

Ilyenkor gyorsan kinyitottam a szemem és megráztam a fejem, hogy ez a kép valahogy távolodjon el. Ezek voltak azok a tünetek, amelyekről észre lehetett volna venni, hogy baj van.

A te esetedben volt-e valami olyan nehéz élethelyzet, probléma, ami miatt ez a szülés utáni időszak különösen nehéz volt a számodra? Mennyi ideig tartott nálad ez a depressziós időszak?

Úgy emlékszem, hogy kb. két hónapos körüli volt a lányom, amikor kórházba kerültünk, mert nem evett és erős hasmenés jelentkezett nála. Ott a kórházban pedig volt egy fordulópont: teljesen egyedül maradtam a nehézségekkel, amelyek az addigiakhoz képest még meg is sokszorozódtak. Addig voltak körülöttem emberek, ha nem is igazán támogatóak. Bár volt, aki bizonyos értelemben támogatott, az első két hétben ott volt velem az édesanyám, és segített az ilyen praktikus kérdésekben, mint például a főzés. Vagy volt érdemi tapasztalata arról, hogy hogyan gondozunk egy csecsemőt a kezdeti időszakban.

De amikor beteg lett a lányom és bekerültem a kórházba, az több szempontból is nagyon meghatározó volt. Az erős fáradtság ellenére nagyon magasan funkcionáltam. Rendeztem a gyermeket, miközben az állandó lehangoltság, szomorúság és félelem ott volt bennem, de egyszerűen nem volt, aki segítsen – egyedül maradtam vele egy kórteremben.

Jól emlékszem rá, hogy a lányomat nagyon sokszor meg kellett szúrják, hogy vénát találjanak. Alig találtak, végül a homlokán sikerült, és úgy tették perfúzióra, de a lelkemre kötötték, hogy nehogy kiessen, mert már nincs, ahova máshova tenni. Ez azt jelentette, hogy amíg ébren volt, az ágya mellett álltam es tartottam a karomban, néha leültem, de sétálni például egyáltalán nem tudtam vele. Nagyon zaklatott volt, rengeteget sírt. Nagyon szigorú program szerint kellett mérni, etetni, hogy látszódjon a javulás vagy romlás. Többször éreztem ott álldogálva vagy ülve, hogy az ájulás kerülget, de nem volt, aki átvegye tőlem. És itt történt a fordulópont: szerintem sokkal súlyosabbra is fordulhatott volna a helyzet, de valahogy ebből mégis úgy jöttünk ki, hogy ott teljesen egyedül megerősödtem. A kórházban nem volt támogató a közeg, nagyon bűntudatkeltő módon viselkedtek a nővérek és az orvos is.

Úgy élted meg, hogy téged hibáztatnak azért, ami a lányoddal történik?

Igen, azt éreztették, hogy elhanyagoló anya vagyok, hogy nem figyeltem oda és ezért elkapott valamilyen vírust – igazából ezt mondták is nekem. Muszáj volt megoldanom, és muszáj volt talpon maradnom és kikerülnöm onnan. És amikor végre kijöttünk, úgy éreztem, hogy visszanyertem saját magam, és megerősödtem az anyaszerepben.

Végül is egy nagyon nehéz helyzet – némileg paradox módon – oda vezetett, hogy nem rosszabb lett az állapotod, hanem megerősített abban, hogy te kompetens vagy az anyaszerepben.

Igen, szerencsére így történt.

A rád erőltetett bűntudat vagy a szégyenérzet mennyre nehezítette meg a helyzeted? Előfordulhat, hogy a környezeted jó része azt várta volna el, hogy ez legyen „életed legboldogabb időszaka” miközben te nem voltál jól?

Az egyik dúla ismerősöm mondott valamit, amibe a kórház előtti időszakban kapaszkodni tudtam. Ugyan nem jártam hozzá hagyományos felkészítőre, de sokszor hallottam beszélni ilyen kérdésekről, és ez rögzült bennem. Fiatal voltam, a húszas éveim közepén jártam, amikor a lányom született, és új volt ez az információ, de nagyon megmaradt, hogy nem minden anya boldog és örömteli. És nem minden megy zökkenőmentesen, amikor megszületik egy gyermek, annak ellenére, hogy ez az általános kép él az emberekben.

Emiatt úgy érzem, hogy nem is annyira a bűntudat és a szégyenérzet dolgozott bennem annak idején. És amikor kikerültünk a kórházból, elkezdtem végre újból érezni... Mert a kórház előtt érzelmileg minden olyan egysíkú volt, és az, ahogy általában működöm, vagyis nagyon intenzív érzelmekkel, az egyszerűen összesűrűsödött ebbe a szomorúságba és fáradtságba... De azért ez a jelzés a dúlától végig ott motoszkált a fejemben, ezért nem egészen úgy éltem meg, mint egy abnormális állapotot, tettem, amit kellett, amennyire csak tudtam. Tehát nem rakódott rá erre egy külön bűntudat is – és azt hiszem, hogy ez támaszt jelentett akkor.

Egyébként utólag azt gondolom, hogy ez nem is nagyon történhetett volna másképp: genetikailag is prediszponált voltam rá, mert a családomban volt már bipoláris zavar, és valójában egy olyan bántalmazó kapcsolatban éltem, ahol az érzelmi és a szexuális abúzus is jelen volt. És tulajdonképpen ez a kórházi tapasztalat volt az, ami egyrészt megerősített az anyaságban, de ugyanakkor abban is, hogy nekünk, együtt a lányommal ebből a kapcsolatból ki kell lépnünk, és el is indított efelé a lépés felé.

De amikor a lányod megszületett, még benne voltál ebben a bántalmazó párkapcsolatban?

Még egy évig igen.

A párod ezek szerint nem volt támogató. A dulán kívül volt még valaki a környezetben, akivel őszintén beszélhettél a helyzetedről?

Édesanyámnak azt elmondtam, hogy félek a lányommal kettesben maradni, ez nagyon megdöbbentő volt számára. De egyébként ő is dolgozott közben, el volt foglalva, és a maga módján támogató is volt, de nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. Még arra emlékszem, hogy az akkori családorvosunk, habár nem mondott semmi különöset, és nem is verbalizálta, hogy látja ezt a folyamatot nálam, de feltünően megértő és segítőkész volt, nem volt stigmatizáló, és ez nekem akkor szintén sokat jelentett.

Alapvetően magányosnak érezted magad ebben a helyzetben? Mennyire volt ez a fő motívum a számodra, hogy „nincs, aki segítsen”?

Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy nincs, aki segítsen. Ez állandóan ott volt. Nem volt senki, akinek el tudtam volna mondani, miben vagyok. És nehéz is lett volna egyébként elmondani, mert nem állt össze a teljes kép számomra sem. De az érzéseimről azért akkor is tudtam volna beszélni, hogyha van, akinek. Ez egy teljesen magányos kilábalás volt.

Fordultál-e ezt követően szakemberhez, kaptál-e bármilyen diagnózist és terápiás segítséget? Anyagilag mennyire volt ez számodra megterhelő?

Amikor kijöttünk a kórházból, akkor eldöntöttem, hogy terápiára fogok menni. Ezt úgy kellett megoldanom kezdetben, hogy ingyenes legyen, azért, hogy ne hiányozzon otthon a pénzből, és ne tudja meg a volt férjem, hogy terápiára járok. Tudomásomra jutott, hogy az állami egészségügyi rendszerben van egy ilyen lehetőség, hogyha a pszichiáter javasolja a terápiát, akkor az lehet ingyenes.

Szóltam a családorvosomnak, adott egy küldőpapírt a pszichiáterhez, aki aztán felírta a terápiát – és így járhattam végül. Noha a pszichiáter jelezte, hogy a depresszió a lehető legenyhébb diagnózis, ami ezen a területen adható, később, a munkavállalásnál mégis okozott némi problémát. Amikor a későbbi családorvosom meglátta a depressziót igazoló papírt, konkrétan így fogalmazott: „nini, egy kis depresszió”, és vonakodott attól, hogy egy munkaképességi igazolást állítson ki a számomra.

Mennyi ideig tudtad a biztosító által fedezett módon igénybe venni a terápiát?

Körülbelül egy évig jártam ingyenesen, és ebben az időszakban el is váltam.

Ha nem lett volna biztosítva ez a lehetőség, abban a helyzetben anyagilag meg tudtad volna magadnak engedni?

Egyértelműen nem tudtam volna, nem valószínű, hogy ez másképp működhetett volna.

Milyen sztereotípiákkal szembesültél a környezeted részéről? Együtt tudtak veled érezni, vagy a „szedd már össze magad, a gyereknek szüksége van rád!” típusú hozzáállás volt a gyakoribb?

Mivel nagyon el voltam izolálva abban az időszakban, nem nagyon voltak baráti kapcsolataim sem, inkább a volt férjem részéről éreztem ezt a nyomást, hogy anyaként nem teljesítek jól. Abban az időszakban még egyetemre jártam, és ugye nem aludtam és nem ettem, ezért ahhoz képest, hogy rendszerint két-három hónappal a szülés után a nők teste még magán viseli a terhesség jeleit, én nagyon-nagyon vékony voltam, teljesen lefogytam. Kis szúrásokként ott maradtak bennem – bár ezek sem okoztak mély sebeket – a megjegyzések, amelyeket a testemre kaptam: a körülöttem lévő nők ugyanis azt jelezték, hogy „a rendes anyukák nem így néznek ki”, mint én.

Abban az időszakban nagyon sok mindenre kellett figyelnem: ott volt a lányom, egyetemre jártam és közben próbáltam kiszállni a párkapcsolatomból. Leginkább arra érkezett a legtöbb visszajelzés, hogy sovány voltam. Az egyik ismerősöm mondta is, hogy én vagyok az egyik példaképe: ő is ilyen vékony szeretne lenni a szülés után. Ezek nehezen feldolgozható visszajelzések voltak a számomra. Ha össze akarnám foglalni, azt mondhatom, hogy a szülés utáni testemre nagyon sok megjegyzés érkezett nőktől.

Említetted, hogy nem voltál felkészülve erre a mentális zavarra. Utólag hogy látod, a felvilágosítás, megelőzés terén mit lehetne tenni?

Biztos segített volna, ha tudok a jelenségről, ha korábban is találkozom a konkrét tünetekkel. Például nagyon klasszikus tünet az alvászavar, vagy az is, hogy félek egyedül maradni a babával. Azt gondolom így utólag, hogy bár nálunk ugye nincs – vagy éppen próbálják kialakítani – nagy segítség lett volna a védőnő hálózat. És pl. az nagy támasz lett volna nekem, ha kijár egy védőnő, aki egyrészt próbál segíteni a gyerek gondozásában, monitorizálja, felhívja a figyelmem dolgokra, támogató. Segített volna egy külső szakemberi segítség, ami eleve adott, és nem én kell kinyújtsam a kezem érte, hanem létezik a rendszerben.

A másik rossz tapasztalat a szülészeten ért, azzal kapcsolatban, ahogyan a gyerekosztályon az ápolók vagy az orvosok kommunikálnak az anyákkal. Úgy gondolom, hogy ott már látszott rajtam, hogy a szülés után nagyon ki vagyok merülve és fáradt vagyok, mégis bűntudatkeltésben volt részem. A kórházi személyzet egyébként egy nagyon is rendben lévő elv szerint működött: figyeltek rá, hogy a baba végig velem maradjon, hogy csak kis időre vigyék el. Csakhogy nekem épp erre nem volt erőm, és ezért ez nálam fordítva alakult: azért volt bűntudatkeltés a részükről, hogy miért vagyok ennyire erőtlen.

Amikor az ember depressziós, és az is nehezére esik, hogy fogat mosson, külön erőfeszítés a számára, hogy segítséget tudjon kérni – már az is egy olyan erőt feltételez, amivel lehet, nem rendelkezik. Ilyenkor ideális esetben nyilván az apa kellene ezt észlelje, de ha a nő egyedülálló, vagy a párjának sincs erről semmilyen információja, hogy mikor van baj és mekkora a baj, akkor te hogy látod, ki tudna tenni valami?

Általános jelenség, hogy a szülés előtt mesélnek egymásnak vagy kérdeznek dolgokat egymástól a nők. Nyilván, mindenki más mértékben nyitott arra, hogy meghallgassa pl. más szüléstörténeteit, de én azt éltem meg, hogy előtte sokan, akár tolakodóan, akár kedvesen, de beszéltek arról, hogy mi várhat rám, érdeklődtek, hogy félek-e stb. Viszont ezek a történetek és érdeklődő kérdések teljesen elmaradtak a szülés után. Akkor már nem kérdezte meg szinte senki, hogy milyen volt, hogy vagyok.

Szoktam látni dúlák Facebook-oldalán, hogy szüléstörténeteket osszanak meg a nők. Én úgy gondolom, hogy ez nagyon hasznos, egyrészt azért, hogy a nők elmondhassák, hogyan élték meg, másrészt meg itt lehet találkozni azokkal az esetekkel is, amikor nem minden az ideális forgatókönyv szerint alakult, és segíthet abban, hogy a nők ne azt éljék meg, hogy az nem normális, ami most történik, és velük van a baj, hogy ez ne a bűntudat és szégyen felé vigye őket.

Te egyébként próbáltál valamilyen kismamacsoporthoz kapcsolódni a terápiás folyamat során, valamilyen támogatói csoportot keresni, akár offline vagy online?

Specifikusan postpartum depresszió kapcsán nem. Próbáltam például hordozói csoportokba bekapcsolódni, anyukák társaságát kerestem, de azért ez is kétélű, mert ezek gyakran nagyon megosztottak, vannak belső törésvonalak az ilyen klasszikus viták mentén, mint a szoptatás, a hordozás vagy a pelenkázás kérdése. Ezért ezek sem feltétlen voltak kényelmes közegek. Számított is, hogy léteznek ilyenek, de óvatosan is közeledtem feléjük, ezért nem jutottunk el a bizalomnak olyan szintjére, hogy őszintén beszéljek arról, hogy miben vagyok.