A bipoláris zavar diagnózisa végre segített megértenem, hogy miért alakult így az életem

2023. január 13. – 12:35

Másolás

Vágólapra másolva

Ferenc a bipoláris zavara miatt került már összetűzésbe a rendőrséggel is. És bár a mániákus epizódok felelőtlen döntéseinek nagyon sok negatív következménye volt az életére, ezt sokan a mai napig bátorságnak látják, mert meg mer tenni olyan dolgokat, amiket mások nem. Az extrém kreativitásnak a szakmájában megvannak az előnyei is, de összességében a környezetéből csak kevesen érzik át, hogy a hullámvölgyek idején valójában mennyi szenvedéssel jár ez a mentális betegség.

Mikor érezted először, hogy a problémáid mélyebbek, súlyosabbak annál, mint egy átlagos rosszkedv, levertség? Milyen tünetekkel kellett szembenézned?

Elsősorban a fizikai tüneteken vettem észre, hogy valami nincs rendben velem: pszichoszomatikus és fizikai tünetek is jelentkeztek. 2017-ben voltak az első nagyon erős pánikrohamaim és ez legalább egy hónapon keresztül folyamatosan tartott. Szinte egy állandó rosszullétben voltam. Elmentem a családorvoshoz, kórházba is küldtek neurológushoz kivizsgálásra. Kiderült, hogy nincsenek neurológiai problémáim vagy szervi bajaim, csak pszichések. A pánikrohamokon kívül még jelentkezett egy rövidtávú memóriazavar is, ami azzal járt, hogy nagyon egyszerű, hétköznapi dolgokat sem tudtam elvégezni: például nem tudtam kinyitni egy autót. Ami megint csak növelte a pánikot, mert úgy éreztem, be vagyok zárva.

A rövidtávú memóriazavarral párhuzamosan a hosszútávú memóriám viszont elkezdett erősebben működni: a tudatalattimból felszabadult egy csomó régi emlék. Ilyenkor ezek mindent az ellepnek és nem tudsz a hétköznapi dolgokra koncentrálni, egyszerű feladatokat elvégezni. Rengeteg gyerekkori, kamaszkori élmény jött elő, és nem nagyon tudtam mihez kezdeni vele. Aztán elkezdtem pszichológushoz járni, hogy valahogy jobban legyek és kiderítsük, mi is a problémám.

Az akkori, első pszichológusom még nem diagnosztizált bipoláris zavarral – és ez valószínűleg kicsit mindkettőnknek a hibája lehetett. Egyrészt én sem tudtam eléggé megnyílni neki, másrészt azt éreztem, mintha lenne egy szakadék a két szakma, a pszichiáterek és a pszichológusok között. Pedig lehet, hogy én már olyan rossz állapotban voltam, hogy gyógyszerekre is szükségem lett volna, de ő semmiképp sem ajánlotta, mert ellenezte a gyógyszeres kezelést. Úgy éreztem, hogy az, ahogy viselkedem, amilyen dolgok történnek velem, ez több annál, mint hogy csak simán depressziós vagyok. Nagyon sokszor észrevettem, hogy az érzelmeim radikálisan változnak, nagyon nagyok a hullámok.

Ehhez hozzájött még – és nem tudom, hogy ez családi vonalon öröklődik-e, vagy csak egy kulturális szokás, amiben közrejátszott a munkahelyi közeg is – az alkoholfüggőség kialakulása.

Egyfajta fájdalomcsillapítóként működik egy ideig, valahogy úgy fogtam fel, mint egy menekülést abból a helyzetből, amelyben vagyok. Pedig ez nyilván, mint minden szenvedélybetegség, csak rátett egy lapáttal. Két évig jártam pszichoterápiára, amelynek a végén felmondtam a munkahelyemen. A felmondásom után pár hónapra volt egy gerincsérv-műtétem is, ami már nagyon régóta kínozott, és amit a mentális betegséggel is társítok. Valahogy ezek szerintem kéz a kézben járnak: iszonyú nagy nyomás van az ember elméjén, de ugyanakkor fizikailag is, a gerincén – mert egy ilyen állandó rossz lelki állapot befolyásolja az ember testtartását is. És ezt a rossz testtartást az évek alatt megszokja és emiatt kialakulhatnak ilyen-olyan betegségek.

És még csak ezután következett a mélypont?

A műtétem után teljes összeomlás jött: anyagilag, lelkileg, magánéletileg. Kicsit azért erősnek érzem, hogy azt mondjam, hogy öngyilkossági kísérletet követtem el. Próbálom megtalálni a megfelelő szót rá... Nagyon készültem, viszont inkább öngyilkossági kísértésnek nevezném. Nem jutottam el odáig, hogy bántsam magam, de nagyon készültem rá. Napokig ültem az ablakban alkoholt fogyasztva és arra gondolva, hogy kiszökök az ablakon, mert nem tudom elviselni azt a sok fájdalmat, amit érzek.

Aztán segítséget kértem, visszamentem a pszichológushoz, felolvastam neki a búcsúlevet, amelyet abban a zaklatott állapotban a feleségemnek és a szüleimnek címezve írtam. Kiírtam magamból mindent, amit problémának éreztem, és egyfajta végrendelet is volt, hogy mi történjen mindazzal, amit hátrahagyok. Megkönnyebbülés volt ezt utólag hangosan is felolvasni. Aztán a pszichológusom azt javasolta, vigyem ki valahová a természetbe és égessem el. Meg is tettem, amitől nagyon megkönnyebbültem. Elkezdtem örülni annak, hogy még élek, akármennyi problémám is van anyagilag vagy magánéletileg.

Romániában, de Erdélyben is, még mindig tabunak számít, ha valaki mentális zavarokkal küzd, ha pszichológiai segítségre lenne szüksége. Sokan még mindig a szégyenérzet, a megbélyegzéstől való félelem miatt nem mernek róla beszélni és segítséget kérni. Ugyanakkor, bár az állami egészségügyi rendszerben elvben van lehetőség arra, hogy biztosítottként kapjon valaki pszichológusi segítséget, erről csak kevesen tudnak, és a rendszer nem kifejezetten támogatja, hogy viszonylag könnyen és az ehhez szükséges bizalmi légkörben kaphasson valaki szakmai segítséget.

Sorozatunk korábbi részei:

Székelyföldön férfiként „tökösnek” kell lenned, miközben azt látom, hogy körülöttem senki sincs jól

A körülöttem lévő nőktől nagyon sok megjegyzést kaptam a szülés utáni testemre, miközben éppen enni sem bírtam

Így utólag meg tudnád mondani, hogy mi volt az, ami ezt kiváltotta nálad, ha korábban nem voltak pánikrohamaid vagy súlyosabb tünetek? Sikerült ezt a terápia során feltárni?

Nem tudnék egy adott pontot megjelölni, mert már kamaszkoromban is depresszív alkat voltam. Valószínűleg a családon belüli problémák, a székelyföldi otthoni közegben gyakran előforduló bántalmazások miatti traumák okozhatták – leginkább ezzel magyarázom. Például már nagyon rég rosszul alszom, az alvászavar azelőtt is megvolt.

Ha sorra veszem a bipoláris zavar különböző tüneteit, akkor bizonyos dolgok már sokkal korábban jelentkeztek. Kerültem már például összetűzésbe a rendőrséggel is. A pszichológusom szerint ez egy megkésett kamaszkori lázadás volt. Nálam annak idején kimaradt a természetes lázadás a szülők ellen, ezért később jött ki belőlem más helyzetekben, mindenféle autoritással szemben.

Érdekes, hogy ezt a külvilág a mai napig úgy fogja fel, hogy én egy nagyon bátor ember vagyok, mert meg merek tenni olyan dolgokat, amiket mások nem. Ez igaz is lehet, csakhogy én olyan helyzetekben teszem meg, amikor éppen felfokozott, mániákus epizódom van.

Ennek most már tudatában vagyok, és próbálok odafigyelni, hogy amikor elszáll az agyam, akkor tisztában legyek vele, hogy bármit teszek, annak később következményei lesznek. Azt is megfigyeltem magamon, hogy talán azért is teszem meg ezeket a dolgokat, mert az agyamnak szüksége van egyfajta izgalomra, adrenalinra – nagyon hamar megunom a monotonitást, és akkor egy nagy fokú szabadságra vágyom, ami sokszor nagyon megnehezíti a munkavégzést.

Egy darabig be tudok ugyan állni a mókuskerékbe, hogy ledolgozzam a napi 8 órát, elfogadom, hogy valamilyen nagyobb gépezetnek a része vagyok, de néha a csavarok kifutnak, és akkor elkezdek önjáró lenni – ami a szakmám szempontjából néha kifejezetten jó, mert kreatív területen dolgozom.

Sokszor viszont olyan végletekig jutok, hogy fogom az összes pénzem, és elszórom valami teljesen irreális dologra. Aztán utólag megbánom, mert tudom, hogy nincsenek meg hozzá a képességeim, hogy meg is valósítsam a tervem.

Ezzel a betegséggel ezért is nagyon nehéz együtt élni, mert anyagilag nagyon megterhelő. Az ember nem tudja, hol a határ és sokszor nem látja reálisan a helyzeteket. Amikor a depresszív fázisban vagyok – nem a legmélyebben, hanem még egy viszonylag stabil állapotban –, akkor van időm kicsit racionálisan átgondolni, hogy mit is tettem. Van egy jó dalszöveg is erről a 30Y-tól, az hogy: „amit összekuszálsz nyáron, azt bogozd ki télen”.

Már megfigyeltem magamon is, hogy ezek a hullámok nagyjából tényleg az évszakokhoz kapcsolódnak. Tavasszal kezdek el felfutni, a nyár közepére már elérem azt a csúcsot, amikor a jókedv kezd teljesen valószerűtlen lenni és hülyeségeket csinálok. Ősszel pedig jön a lejtő, a telek meg nagyon nehezek – főleg a bezártság, a nyomasztó időjárás miatt. De most már tudok erről és próbálok valahogy felkészülni rá, meg nyilván segítenek ebben a gyógyszerek is.

A mániás fázisoknak azért vannak olyan pillanatai is, amelyek megsegítik a kreativitást. A munkámban sokszor jól jön, hogy ilyenkor beugrik valami, ami máskor nem jutna eszembe. Van egy intenzív hónap az évben, amikor azt érzem, hogy tele vagyok ötletekkel, és ha nem is valósítom meg, de legalább lejegyzem őket.

Van egy román képzőművész ismerősöm, aki szintén ezzel a betegséggel küzd, és ő szokta mondani, hogy ez egyszerre ajándék és kínszenvedés. De nem akarom romantizálni sem – már az is egy közhelynek számít, hogyha művész vagy, akkor valamilyen mentális zavarod kell legyen. Az ember nyilván nem maga választja a bipolaritást. Sok bipoláris viszont szerintem épp azért választja a művészetet, mert másképp nem tudja feldolgozni a traumáit. Nekem nehezen megy az írás, szavakban nehezebben fejezem ki magam, ezért valahogy a vizualitás, a képzőművészet kézenfekvőbb a számomra.

A párkapcsolataidat hogyan befolyásolta ez a mentális betegség?

Elég rosszul, sajnos ennek egy válás lett a vége – korábban hat évig házasságban éltem. A mai napig bizonytalan vagyok abban, hogy jó döntés volt-e a válás, és azon szoktam gondolkodni, hogy mi lett volna, ha ezt a betegséget hamarabb diagnosztizálják nálam, meg lehetett-e volna menteni a házasságomat.

De erről inkább azokat kell megkérdezni, akik kapcsolatban voltak velem. Mindenesetre több problémám van ezen a téren is, ez a betegség sokat nyom a latban, főleg ha egyik fél sincs tudatában annak, hogy valójában van egy ilyen állapot, és így nem is kezelik annak megfelelően a helyzeteket.

Tulajdonképpen mikor kaptad meg a bipolaritás diagnózist?

Hivatalosan 2022 januárban, úgy, hogy felkerestem egy másik pszichológust, és ő azt mondta, hogy ez minden bizonnyal bipolaritás, forduljak pszichiáterhez. Tehát ez még viszonylag friss fejlemény a számomra is. Azt viszont, hogy valami nem OK velem és erre tippelnek, hogy talán ilyen problémám lehet, már kb. két éve hallom másoktól. Azelőtt nem voltam ennek tudatában, kicsit úgy gondoltam rá, hogy én egyszerűen ilyen vagyok, és mindenki fura rajtam kívül, mert nem értenek meg. Nem volt betegségtudatom.

Mennyire volt nehéz számodra meglépni, hogy szakemberhez fordulj? Voltak benned előítéletek?

Nem jelentett problémát, de itt különbséget szeretnék tenni a kettő között, hogy pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulni. 2021 telén már annyira rosszul voltam, hogy az is nehezemre esett, hogy kikeljek az ágyból és elmenjek a mosdóig. Kialakult bennem egy nagyon erős szociális fóbia, nagyon nehéz volt emberek közzé mennem, féltem tőlük, féltem szóba állni bárkivel.

A legnehezebb kérdés, amit feltehetnek olyankor és amire nem tudok válaszolni ebben az állapotban, hogy hogy vagyok. Az ember egyrészt meg akarja óvni a külvilágot attól, hogy a panaszaival fárassza őket, viszont az sem jó, ha mindent elfojt és teljesen izolálja magát.

Pszichiáterhez sokkal könnyebben el tudok menni, mert az kicsit olyan, mintha elmennél a családorvoshoz, vagy mint amikor eltöröd a lábat, begipszelik és felírnak rá egy gyógyszert. A pszichoterápiában viszont sokkal több a meló, ott dolgozni kell. Azon, hogy gyógyszereket szedjen az ember, különösebben nem sokat kell gondolkodni. Most már tudom, megtapasztaltam, hogy nem oldják meg az életed, de segítenek olyan helyzetekben, amikor már nincs más megoldás. Egész egyszerűen már csak azzal is, hogy visszaállítja a bioritmusodat és tudsz rendesen aludni. Mert nekem ez volt sokáig a legnehezebb: az állandó alvásproblémám. Ez nagyon sokat számít, ha nem tudsz pihenni, egyfolytában fáradt vagy és ezen kattogsz.

Ki segített neked legtöbbet ebben az időszakban, ki állt melletted? Empatikus volt a környezeted a diagnózisod után?

Úgy mondanám inkább, hogy empátia ugyan volt mindenkiben, akinek ezt elmondtam, viszont nagyon hiányoltam, hogy valóban meg is értsék, miről szól ez a mentális zavar. A szüleim például egyenesen azt mondták, hogy ne járjak se pszichológushoz, se pszichiáterhez, mert azok sarlatánok. Inkább beszélgessek velük a problémáimról. Tudjuk, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. Lehet, hogy az ember pont azért fordul szakemberhez, mert nem tud megfelelően kommunikálni a szüleivel.

A betegségemet közöltem a főnökömmel is, több beszélgetésem is volt vele erről, próbáltam jelezni neki, hogy mik azok az akadályok, amik miatt nem mindig tudom úgy végezni a munkám, ahogy szeretném. Sajnos nem nagyon értett meg, lett is egy konfliktusunk és ezért tavaly ott is felmondtam. A pszichiáterem ezt úgy értelmezte, hogy biztos megint mániás fázisban voltam, ezért tettem. Igaza is van, meg nem is. Biztos az adott állapot befolyásolja, hogy milyen döntéseket hozok, de hosszú távon nehéz lett volna tartani ezt a munkaviszonyt két konfliktusos, nehéz ember között. Én nagyon kiakadok az autoriter és agresszív viselkedéstől, nem szeretem, ha kiabálnak velem, akkor inkább menekülőre fogom és kilépek abból a helyzetből.

Egyébként kicsit olyan érzésem van néha, mintha vonzanám az ugyanilyen, vagy hasonló embereket. Azokkal szoktunk közelebb kerülni egymáshoz, akiknél látom, hogy szorongási vagy egyéb hasonló tüneteik vannak. De azt is ugyanúgy látom, ha valakiknek nagyon erős indulatkezelési problémáik vannak, és úgy gondolom, hogy jó lenne, ha ők is szakemberhez fordulnának. Rengeteg ember futkorászik az utcán különböző kezeletlen pszichés problémával. Hasznos lenne, ha mindenki egy picit többet tenne ezért, mert erre gyakran rámennek a párkapcsolati és a munkahelyi, meg mindenféle egyéb viszonyok.

A családod hogyan viszonyult a betegségedhez? Nekik mennyit mondtál el mindebből?

Amikor elmondtam nekik a diagnózist, akkor derült ki, hogy nem értik. Ők persze jóindulatúak és azt szeretnék, ha én jól lennék, de azt már feladtam, hogy velük beszéljem meg, hogy hogyan jutottam el idáig, vagy hogy nekik esetleg mi közük van hozzá. Erről igazából a szakemberek is lebeszéltek kicsit, mivel a szüleim már elég idősek és akkorák a generációs különbségek, felfogásbeli-értékrendi eltérések, hogy nem biztos, hogy segítene rajtam vagy a kapcsolatunkon. Ezzel valahogy együtt kell élni, hogy van, amit már nem lehet a szülőkkel megbeszélni.

Eleve a székelyföldi közeg sokkal zártabb – lehet, hogy ezt sokan nem így gondolják, de én saját tapasztalatból is tudom, hogy a mi nagy székely családunkban a férfiak nem igazán beszélnek az érzelmeikről. Köztudott, hogy elég gyakori jelenség az alkoholizmus, az öngyilkosság, ahogy a nők bántalmazása is. A mi családunkban nagyon nehezen viselik a válást, főbűnnek számít – inkább leélik az életüket egymás mellett, úgy, hogy a férfi veri az asszonyt, az tűri, aztán szélsőséges esetben a férfi végül felakasztja magát. Ez sajnos egy elég gyakori példa volt a mi családunkban is.

Azt szoktam meg otthon, hogy a problémákat nem beszéljük meg, a szőnyeg alá söpörjük vagy eltereljük a figyelmünket más dolgokkal. Egyszerűen nincs meg ennek a kultúrája, a tere. Az egy teljesen más világ volt, amiből meg is próbáltam kiszakadni. Tudatosan megpróbáltam eltávolodni, de aztán később észrevettem magamon is ugyanezeket a jeleket – és lehet, hogy ez valahol elkerülhetetlen. Az ember 30 felett egyszer csak rájön, hogy a problémakezelő szokásaiban vagy a viselkedésében mennyire hasonlít a saját apjára, a szüleire. És akkor azon megpróbálhat változtatni, több-kevesebb sikerrel.

Anyagilag mennyire volt számodra megterhelő ez a segítségkeresési folyamat?

Az állam biztosítja például a pszichiátert, havonta egyszer megyek hozzá, és a gyógyszerek nagyjából ingyen vannak, de dolgozni kell ahhoz, hogy legyen biztosításod. 2017-2019 között abban a városban, ahol akkor éltem, még 80 lejt fizettem egy óra terápiáért, de ott egyébként magyar pszichológusból nem volt nagy választék, mivel szórványvidék. Román szakemberre nem is gondoltam, neki nem tudnám úgy kifejezni magam.

Ez egy elég kényes helyzet volt egyébként, mert kis túlzással a városban minden magyarnak ő volt a pszichológusa. Azért is nehéz, ha nem tudsz válogatni, mert ha például egy ilyen terapeuta nagyon spirituális alkat, az nem biztos, hogy megtalálja a hangot egy olyan klienssel, aki viszont egyáltalán nem az. Számomra amúgy is elég nehéz pszichológust választani, nem szívesen megyek például nagyon fiatalhoz sem, mert azt érzem, hogy azt fogja felmondani, amivel kijött az egyetemről. Fontos lenne szerintem, hogy a beteg tudjon magának egy számára megfelelő szakembert találni.

A diagnózis megléte megkönnyebbülést jelentett számodra, mivel már tudtad, mivel kell szembenézned, vagy inkább egy címkének érezted, amely miatt esetleg mások meg fognak bélyegezni?

Nem éreztem címkének, igazából akkor annyira rossz állapotban voltam, hogy kicsit úgy képzeltem el, mintha bementem volna a sürgősségire, ahol gyorsan segítenek rajtam. Persze totál ismeretlen helyzet volt, mert én azelőtt soha nem szedtem ilyen gyógyszereket, és nem is voltam rá felkészülve. Az első hét nagyon durva volt, nagyon keményen hallucináltam, erős mellékhatásai voltak, de azt mondták, hogy ez ezzel jár, hozzá kell szoknia a szervezetemnek. Mégis pozitív fejlemény volt a diagnózis, mert segített megérteni azt, hogy miért vagyok ilyen és miért alakult így az életem.

Elég sok veszélyes, szégyenteljes, kényelmetlen történés volt az életemben olyan dolgok miatt, amelyekkel magam sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Olyan helyzetek, amelyekben nincs kontroll, mintha valami más, külső dolog irányítana. Ezekkel mindenképp kell még dolgoznom és kíváncsi is vagyok az eredményekre.

Persze a gyógyszeres kezelésnek is megvannak a maga hátrányai: például érzelmileg nagyon letompít, nincsenek nagy mélységek, de nagy felfokozottság, intenzitás sincs. Ez pedig a kreativitás kárára megy, nehezebb így az alkotás.

A tágabb környezetedben mit tapasztaltál, sok még a sztereotípia, félreértés a mentális zavarokkal kapcsolatban, vagy azért már van valamiféle tudatosság, nyitottság, főleg a fiatalokban?

Nyitottság a fiatalokban mindenképpen van, viszont azt vettem észre, hogy már nagyon könnyen dobálózunk az olyan szavakkal, mint pl. a depresszió. Lassan mindenki depressziós. Én egyébként amikor jó kedvem volt, vagy felfokozott állapotban voltam, akkor sokszor voltam társaságban, ilyenkor kellemesebb jelenség vagyok. Viszont amikor jön a depresszív fázis, akkor izolálom magam és bezárkózom. Ebből a szempontból a környezetem nem feltétlenül látja azt, hogy én milyen vagyok teljes egészében, ezért nem igazán tudom megítélni, hogy mások kívülről hogyan látnak. De kaptam visszajelzéseket arról, hogy valami nincs rendben velem, amikor átesek a ló túlsó oldalára.

Hogy érzed, neked még mi segített volna? Ha lennének ilyenszerű csoportok, mint pl. az Anonim alkoholisták, akkor te részt vennél benne? Segítene, ha láthatnád, hogy nem vagy egyedül ezzel a problémáddal?

Ezen én is sokat gondolkodtam, keresgéltem is a neten valamilyen csoportot, ahová talán csatlakozhatnék. Sajnos egészen konkrét lépéseket nem tettem, de gondolkodtam ezen, hogy mi lenne az a közeg, ahová esetleg be tudnék illeszkedni. Egyébként most az is megnehezíti a dolgom, hogy egy új városban élek, kevés embert ismerek, nincs meg az a társasági életem, ami talán egészséges lenne.

Interjúalanyunk kérésére a cikkben álnevet használtunk.

Van segítség! Ha úgy érzed, hogy segítségre lenne szükséged, keresd bizalommal az Erdélyi Telefonos és Internetes Lelkisegély Szolgálatot (http://hallgatlak.ro), a magyarul is beszélő 0754-800-808-as ingyenes telefonszámon, vagy írj e-mailt a [email protected] címre. Az öngyilkosságot megelőző romániai szövetség (ARPS) segélyhívószáma: 0800-801-200, vagy fordulhatsz e-mailben hozzájuk a [email protected] címen, további részleteket találhatsz az https://www.antisuicid.ro oldalon is.