Még mindig a '89 előtti traumákat kompenzálja az erdélyi köztéri szobrászat

Bartha József vizuális művész, díszlettervező, Kispál Ágnes-Evelin vizuális művész, a sepsiszentgyörgyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér alapítója, vezetője, Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, RMDSZ-es politikus és Székely-Sebestyén György művészettörténész, a kolozsvári Quadro galéria vezetője ült egy asztalhoz kedd este a kolozsvári Planetáriumban, ahol a meghívottakat Vig Emese, a Transtelex vezető szerkesztője kérdezte.

Rendszerváltás utáni köztéri szobrászat: rendrakás vagy traumatikus emlékműállítás?

Bartha József vizuális művész Wehner Tibor művészettörténész gondolatával indított: az ezredforduló után nem lenne szabad semmilyen olyan köztéri szobrot állítani, amely emlékműnek nevezhető, és amely nem szolgál más célt, mint azt, hogy a mindenkori hatalom koszorúzni járjon ezekhez. Ezután idézte Fülep Lajos művészettörténész 1918-ban megfogalmazott, de szerinte ma is érvényes gondolatát: „A köztéri szobrászat a politika vagy a tömegsznobizmus szolgálatában állott, és közben elfelejtette vagy soha nem is ismerte a művészi feladatokat.”

A jelenlévő szakemberek többször hangsúlyozták, hogy nem a megemlékezés tényét kifogásolják, hanem azt, hogy az 19. századi elvek szerint történik, nem korszerű. Abban Antal Árpád polgármester is egyetértett velük, hogy jelenleg az erdélyi magyar közösség a rendszerváltás előtti korlátokat kompenzálja a köztéri emlékműveivel, csak ennek a jelenségnek a megítélésében tértek el a vélemények. Az RMDSZ-es politikus szerint jelenleg próbálunk rendet rakni, miután valakik átrendezték az otthonunkat. Azt is hangsúlyozta, hogy Sepsiszentgyörgy megérdemel egy Petőfi-szobrot, miután 30 év alatt nem lehetett egy utcát sem elnevezni a költőről, mert a helyi tanács erről szóló határozatát semmissé nyilvánította egy bírósági ítélet. „Nem lehet megemlékezni?” – kérdezte.

Érthető, hogy be kell pótolni azt az időszakot, amikor az erdélyi magyarság nem állíthatott emlékműveket, annál is inkább, hogy a friss népszámlálás eredményei miatt a közösségben felmerülhet egyfajta létbizonytalanság, de ez traumatikus emlékállítás, reagált Székely Sebestyén György. Fontos lenne szintet lépni abban, ahogyan emlékezünk. „Éljünk otthonosan Erdélyben, maradjunk meg, de a 21. században, korszerű emlékművekkel” – mondta.

Az emlékmű-biznisz

A szoborállítás az emlékezés invazív formája, mert a rossz szobroktól utólag nehéz megszabadulni, vetette fel Székely Sebestyén György. Amikor egy szobrot eltávolítanak, akkor ezzel a gesztussal sosem magát a műalkotást, hanem az ábrázolt személyt minősítik, mondta. A ‘90-es években nagyon rosszul érintette a kolozsvári magyar közösséget, amikor a főtéri Mátyás-szoborcsoportot – ami egyébként remekmű, Fadrusz János életművének érvényes része – megpróbálták eltávolítani, és ez többek között Mátyás király román felmenői miatt hiúsult meg. Éppen ezért hiába értenek egyet a román műértők is azzal, hogy a kolozsvári Avram Iancu-szobor esztétikailag nem üti meg a mércét, nem lehet eltávolítani, mert a polgármester, aki ezt a döntést felvállalná, azonnal hazaárulónak minősülne a polgárok szemében. Ezért fontos meggondolni, hogy mit helyezünk ki a köztérre: az legalább a következő száz évre szól.

Bartha József arra a sajnálatos jelenségre hívta fel a figyelmet, hogy a szobrászok teljesen másképp dolgoznak megrendelésre, mint akkor, amikor a saját kiállításukra állítanak össze anyagot. Kérdés, hogy hogy kerültek ebbe a tudathasadásos állapotba, miért gondolkodnak megélhetési okokból kétféleképpen.

A beszélgetés kötött része után a közönség soraiból szólt hozzá a témához Miklósi Dénes képzőművész, egyetemi tanár, aki a szakma felelősségére hívta fel a figyelmet. Szerinte elsősorban a szakma csődje az, hogy a mai köztéri szobrászat kimerül a fényképek és metszetek 3D-ben való sokszorosításában. Mint mondta, akkor, amikor például Mircea Spătaru bukaresti Iuliu Maniu-szobra készült – a romániai köztéri szobrászat egyik pozitív példája –, akkor a szakmai zsűrik még működtek, ma ehhez képest vannak ugyan szakmai szervezetek, de sem ezek, sem a szakmai zsűrik nem látják el a feladatukat.

Ehhez kapcsolódva Székely Sebestyén György kimondta: kialakult az emlékműállítás rendszere, ami nem más, mint egy biznisz, bizonyos témákat lovagolnak meg, és egyes művészek cinikusan viszonyulnak ehhez, ami nagy probléma.

Sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor: egyik pályamunka sem köztérre való

A Petőfi-szobor állítását a 200 éves évfordulóra a Háromszéki Sajtóért Alapítvány kezdeményezte, az anyagi hátteret nagyrészt az önkormányzat biztosítja, a helyszínt pedig több rendezésre váró tér közül együtt választották ki. A szoborpályázat eredményhirdetése erős indulatokat váltott ki a sepsiszentgyörgyiek körében. Ezek után a városháza új pályázat kiírását helyezte kilátásba.

A polgármester a Transtelex Dialógon kijelentette, örül a párbeszédnek, fontos, hogy a társadalom különböző rétegei egymás között kommunikáljanak, bár a nagyon radikális megnyilvánulásokat elutasítja. Antal Árpád leszögezte, hogy Sepsiszentgyörgyön állni fog a Petőfi-szobor, sikerült megtalálni azt a szűk keresztmetszetet, amit a szakma és a közönség is képes elfogadni. Mint elmondta, a sepsiszentgyörgyi RMDSZ-frakció elmúlt hétvégi csapatépítőjén merült fel, hogy az azóta érkezett reakciók alapján mégse írjanak ki új pályázatot, hanem Gergely Zoltán nyertes pályaművét valósítsák meg, módosításokkal.

A jelenlévő szakértők egyetértettek abban, hogy a pályázati kiírással komoly gondok voltak. Bartha József az olyan megszorításokat sokallta, mint az egészalakos forma leszögezése, illetve azt, hogy az urbanista építésszel való együttműködés csak lehetőségként volt megjelölve és nem elvárásként. Kispál Ágnes-Evelin szerint éppen az szobor számára kiválasztott, meglehetősen eklektikus tér miatt lett volna kötelező feltétel az építésszel való együttműködés, a vizuális művész szerint ugyanakkor túl kevés volt az idő a kidolgozásra és az egészalakos elvárás is idejétmúlt. A kiírás nem volt inspiráló, és egyik pályamunka sem érdemli meg, hogy köztérre kerüljön, jegyezte meg Székely Sebestyén György, hozzátéve, hogy nem szívesen lett volna a zsűri tagja, de ha mégis ebben a helyzetben lett volna, valószínűleg úgy döntött volna, hogy egyik mű se nyerjen.

Kispál Ágnes-Evelin szerint a sepsiszentgyörgyi önkormányzat nem volt a helyzet magaslatán, amikor a díjnyertes pályázatot visszavonta, ez kommunikációs hiba volt, amit el lehetett volna kerülni, amit a polgármester is elismert. Székely Sebestyén György viszont arra mutatott rá, hogy az önkormányzat sokat nyert is a szobor-ügyből, mert nehéz lenne olyan helyi témát kitalálni, amiről ennyit beszéltek volna, ráadásul az önkormányzat rugalmasnak is mutatkozik a kérdésben, ami jót tehet az imidzsének.

A nyertes pályamunkára érkezett reakciók többsége egyébként a 19. századi Petőfi-kép elemeit kérte számon a szoborterven, a Transtelex olvasói közül is a legtöbben arra a pályamunkára szavaztak a hat közül, amelyik a leginkább hozta a romantikus forradalmár-költő imidzsét. Kispál Ágnes-Evelin és Bartha József is említette, hogy a közízlés milyenségét befolyásolja a közoktatás minősége, az, hogy az utóbbi 30 évben a kortárs művészet oktatása hiányzott az iskolákból. A később hozzászóló Miklósi Dénes szerint azonban arra várni, hogy ez megváltozzon, hatalmas kerülő, addig is a művészek felelőssége lenne az, hogy a közterekre vállalható alkotások kerüljenek ki.

A szakemberek szerint a következőket kellene szem előtt tartani a jövőben:

• a nagyközönséggel a pályázat kiírása előtt kellene konzultálni, nem utána
• a művészeknek bátrabban kellene gondolkodniuk
• lehetne egy szobornál kevésbé invazív, efemerebb emlékezési formákban is gondolkodni
• sokkal több pénzt kellene a (művészeti) oktatásra fordítani
• oda kellene figyelni azokra a női szereplőkre is, akik egy adott település számára fontosak, mert ők alig vannak jelen a köztereken