„Az életből ellesett pillanatokat fotóztam.” Balázs Ferenc székelyudvarhelyi fotóst mutatjuk be

2022. november 27. – 11:29

frissítve

„Az életből ellesett pillanatokat fotóztam.” Balázs Ferenc székelyudvarhelyi fotóst mutatjuk be
Fotó: Balázs Ferenc

Másolás

Vágólapra másolva

Balázs Ferenc: Retrospektív címmel nyílt kiállítás november elején a székelyudvarhelyi Művelődési Házban. A csaknem 33 ezer fotót számláló archívumából félszáz fényképet választott ki fia, Balázs Attila, hogy 85. születésnapja alkalmából kiállítással köszöntse a város vizuális „krónikását”. A kiállított képekből mutatunk egy válogatást.

Balázs Ferenc korondi születésű, szülei taplóból készült áruk készítésével és árusításával foglalkoztak. A fényképezéssel az 1950-es évek első felében, műszaki középiskolásként ismerkedett meg Marosvásárhelyen. Bálint Zsigmond fotóművész volt az osztálytársa, először ő kölcsönzött neki egy fényképezőgépet.

„Zsigának volt egy Altissa gépe, azzal készítettem az első képeimet. Aztán nekem is sikerült még középiskolásként megakasztani egy Altissát. A kidolgozást akkor még nem én csináltam, Marosvásárhelyen két helyre is be lehetett adni” – idézi fel kérdésünkre a kezdeteket. Utána még számtalan gépe volt, elmondása szerint már nem is tudja számon tartani. Sőt, a mai napig fényképez, most már digitális masinával, de már közel sem annyit, mint régebben. A fotózástól a kezdeti szerelembe esés után soha nem távolodott el, a katonaság alatt sem, és akkor sem, amikor egy gyárban dolgozott. Műszaki érdeklődésű lévén, mindinkább beleásta magát a technikai részébe is. A fia, Balázs Attila elmondása szerint rendszeresen jártak neki a magyarországi szaklapok, folyamatosan képezte magát.

„Minden szakkönyvet beszereztem, amit lehetett. Romániában kevés volt, ezért főleg Magyarországról vásároltam. Ahogyan manapság divatosan mondják, autodidakta módon képeztem magam. Műszaki iskolát is végeztem, érdekelt a téma, könnyen vettem az akadályokat” – idézi fel, amikor arról kérdeztük, hol tanulta a fotózást. Pedig akkor még sokkal körülményesebb volt ez a hobbi, mint manapság, elég csak arra gondolni, hogy elő is kellett hívni a képeket.

„Nagyon primitív körülmények között kellett dolgozzak, amikor Udvarhelyre kerültem. Nem volt vezetékes vízünk sem ott, ahol laktunk. Négy család hordta a vizet egy udvari csapról. Egy régi típusú ház egyik szobájában kellett előhívjam a képeket, aminek óriási ablaka volt, annak kellett megoldjam valahogy a sötétítését. Akkoriban kétszobás házban éltünk, és amíg dolgoztam, a család csak a konyhában tudott lenni. Később, amikor tömbházba költöztünk, már egy kicsit könnyebb volt. Zajlódhatott attól még a házban az élet, hogy én dolgoztam” – idézi fel azokat az éveket. Pedig jó minőségű folyóvízre, stabil hőmérsékletű laborra már egészen korán szüksége lett volna, hiszen már 1966-ban a fekete-fehér képeknél sokkal kényesebb színes diákkal foglalkozott.

„Dávid Sándor nevű ismerősöm szerzett be először az NDK-ból színes diákat, és vegyszert hozzá. Egyből a szívem csücske lett, amikor megmutatta, azonnal ki akartam próbálni. Ő mondta el, hogy mire lesz szükség hozzá, és én be is szereztem azokat” – idézte fel az első találkozását a színes technológiával.

Ekkor még a székelyudvarhelyi ruhagyár munkatársa, ahogy ő mondja, főgépészként 3000 munkásnak kellett munkát biztosítson. Amikor ez sikerült, kész volt átmenni a pionírházhoz fotózást tanítani a fiataloknak. Szenvedélye volt a tanítás, és ez abból is érződik, amilyen részletgazdagon idézi fel még mindig ezeket az időket.

„Volt nekem egy jó barátom, aki a pionírháznál turisztikai és fafaragó kört vezetett. Többször is hívott, hogy menjek oda fényképezést és filmezést tanítani. A gyár építése alatt kétszer volt úgymond idegösszeroppanáson, mert mindenért én feleltem, és ez megterhelő volt. Amikor kész lett, inkább úgy döntöttem, hogy elfogadom a barátom invitálását, mert ott szabadabb vagyok. Fele annyi fizetést kaptam, mint a gyárban, de a mai napig sem bánom a váltást.

1974-ben kerültem oda. Először ott is létre kellett hozni egy labort. Egy falat áttörve, egy gumicsövön keresztül vezettem be a vizet, mert csak az egyik szobában volt csap. Két szobát használtam, egyiket labornak, a másikat vetítőteremnek. Egyszerre ugyanis nem fért be mindenki a laborba, egymás hegyén-hátán nem lett volna mit csinálni. Amikor színes filmmel dolgoztunk, akkor még inkább leredukáltam a létszámot, mert az sokkal kényesebb volt. Ezért odatettem egy gyereket, aki szépen tudott olvasni, mesediákat és a saját diáimat is vetítettem a másik szobában.

A falat is én festettem ki, hogy úgy nézzen ki, mint egy vetítővászon, még egy kis fekete szegéllyel kereteztem is. Állványt is csináltattam a vetítőgépnek. Mindenhol arra törekedtem, hogy ideális körülményeket teremtsek. Mindig is sok érdeklődő gyerek volt”

– emlékszik vissza a kezdeti évekre, és hosszasan mesél az évi rendszereséggel szervezett, kéthetes kirándulásokról is. Utóbbiról egy filmet is készítettek.

„8 miliméteres filmre forgattunk dokumentumfilmet egy pionír expedícióról, végig a Déli-Hargitán. Benedek Elekről is készült készült egy film, amit a tanítóképzősökkel csináltam. Nagyszebenben országos díjat is nyertünk. Nagy fájdalmam, hogy semmit sem lehet ezek közül már megtalálni. Semmi olyasmi, ami kézzel fogható lenne. Az van meg, amit én és a résztvevő diákok megőriztünk az emlékeinkben” – magyarázta Feri bácsi – ahogyan mindenki ismeri –, és bizonyára számos udvarhelyi van, aki emlékezetében őrzi az óráit. Egyrészt azért, mert közel negyed évszázadon keresztül tanította a gyerekeket, előbb a pionírházban, majd ennek megszűnése után a Tanulók Klubjában. Másrészt azért, mert igazi szenvedéllyel végezte munkáját, és mindent megtett annak érdekében, hogy mindenki megértse a fotózás alapjait, aki hozzá fordult.

„A lesötétített teremben csak az ajtón lévő sötétítőn hagytam egy kicsi lyukat, olyan három centi átmérőjű körülit, amit le tudtam zárni. Amikor már teljes volt a sötétség a teremben, akkor szabaddá tettem azt a lyukat, és a gyerekek fejjel lefelé látták, ahogy a többiek lent épp szüneten vannak. Akkor fel lehetett tenni a kérdést, hogy miért van fejjel lefelé az a kép? Néha meglátogattuk a Kovács fényképészetet, ahol megnéztük a napfénnyel világított fotótermet. Volt ott egy régi nagy fényképezőgép is állvánnyal, amivel úgy exponáltak, hogy az objektívról levették a sapkaszerűséget, kettőig számoltak, közben még körözöttek is vele, majd visszatették. Érdekes is volt, tetszett is nekik. Nálam soha nem volt probléma, hogy nem jönnek a gyerekek. Mindig belevittem valami kicsi trükköt is az órába, ami tetszett nekik” – meséli több évtizednyi távlatból is lelkesen.

Feri bácsi mindig is kedvtelésből fotózott, sem újságban, sem folyóiratban nem jelentek meg képei. Ahogyan ő fogalmazott, soha nem akart ezzel sok pénzt keresni, csak annyit, hogy a családi költségvetést ne terhelje meg a hobbija. Legyen pénze beszerezni a színes diákat és az ahhoz szükséges vegyszereket. Főleg ismerősöknél vállalt munkát, hogy egy kicsit pótolja a kiadásait, például a gyerekeiket fotózta. A pionírház laborja számára is dolgozott, abból vették meg, amire épp szükség volt a laborban, de még a fúvószenekarnak is vásároltak abból hangszereket, sőt egyenruhát is abból készítettek.

„Nekünk kezdetben volt egy fotós csoportunk, ahol hetenként összegyűltünk, és megmutattuk egymásnak a »termést«. Megnéztük egymás munkáit, és véleményt mondtunk róla. Bálint Mózsi, Sztojka Feri bácsi is ehhez a csoporthoz tartozott. Egyszer Marosvásárhelyről is odakerült két személy. Akkor is vittük a képeket. – Ez szar, ez ganyé – ilyen szavakat használtak. Összenéztünk Feri bácsival, és mondtam neki: – Na, Ferikém! Többet én ebben a bandába nem jövök! Úgy is történt. Az addigi gárda pedig szétoszlott, az új pedig csinálta, ahogyan jónak látta. Én pedig nem tartoztam egyetlen csoporthoz sem” – elevenítette fel a történetet, amikor a fotós klubokról kérdeztük. Elmondása szerint, a mai napig amatőr fotósnak tartja magát, hiszen végig kedvtelésből csinálta. Mindig azt fotózta, amit szeretett volna. És mindent szeretett fotózni: „kígyót, békát, még legyet is. Az élet ellesett pillanatait”.

„Ha elindultam valahová, és megláttam valamit, ami érdekelt, azt lefotóztam. Soha nem volt előre meghúzva egy vonal, hogy én ezt vagy azt akarom fotózni. Valamennyi rendezvényen, amelyen részt vettem, fotóztam is. A pártlátogatáskor is ott voltam, az egyik alkalommal még véletlenül háttal Elenának (Elena Ceaușescu – szerk.) is nekimentem. Hátráltam, hogy tudjam befogni, amit le akartam fotózni, és nekiütköztem. Persze, bocsánatot kértem, de nem csináltak belőle problémát” – mesélte.

Egyéni kiállítása is csak 2009-ben volt először, a '89-es forradalom idején készült képeiből. Feri bácsi sem tudja megmagyarázni, hogy miért nem szeretett volna, csak annyit mond: „talán egy kicsit magamutogatásnak éreztem”. Végül a fia biztatására vállalta, hogy kiállítsák a munkáit. „A jelenlegi kiállítás esetében is ő volt a mentorom, hogy összehozzuk. Ez csak egy nagyon kicsi része a fotós tevékenységemnek, de úgy tapasztalom, hogy érdekesnek találják, akik megnézték” – mondta. Ebből a kiállításból mutatunk most mi is néhány fotót.

Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Nicolae Ceaușescu látogatása – Fotó: Balázs Ferenc
Nicolae Ceaușescu látogatása – Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Kányádi Sándor – Fotó: Balázs Ferenc Kányádi Sándor – Fotó: Balázs Ferenc
Kányádi Sándor – Fotó: Balázs Ferenc

A kiállítás anyagát válogató fia, Balázs Attila úgy látja, apjának részben azzal volt „szerencséje”, hogy egyetlen fotóklubnak sem volt tagja, így nem hatott rá az ezekben kialakuló „ikonográfia”, hogy miként kell bemutatni az erdélyi magyart. Ő csak egyszerűen dokumentált és élvezte a pillanatot. Elmondása szerint ő is csak akkor szembesült azzal, hogy milyen gazdag az apja munkássága, amikor digitalizálta a negatívjait és a diáit, hiszen korábban csak azokat ismerte, amelyeket az apja kinagyított.

„Őt nem zavarta, ha Sütő Andrást úgy fotózta le, hogy közben a cigi ott volt a kezében, és már esett le a hamu. Nem egy lapnak fotózott, és nem volt szerkesztője. A valósabb arcát mutatja az akkori világ”

– foglalta össze ezzel a kiállítás mögött lévő rendező elvet. Úgy véli, még számos további tárlatot lehetne készíteni apja munkáiból. Nem a pionírházban végzett munkáit akarta megmutatni, nem a kirándulásaikat, és nem is Székelyudvarhely fontos eseményeit, hanem annak a kornak a hangulatát akarta megragadni, hogy miként élték meg az emberek az egyszerű hétköznapokat, amit az újságok beállított képei soha nem mutattak meg.

Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc
Fotó: Balázs Ferenc

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink