Székelyföldön férfiként „tökösnek” kell lenned, miközben azt látom, hogy körülöttem senki sincs jól

Robi (cikkünkben álnevet használunk) egy székelyföldi városban él, családos, vezetői pozícióban dolgozik. Úgy látja, hogy az egyik legnagyobb kihívás a számára, hogy a munkatársai és a családja előtt is erősnek kell mutatkoznia, mert ha ő nincs jól, akkor az sok emberre kihatással van. Ráadásul – de ez szerinte nemcsak Székelyföldön van így – továbbra is makacsul tartja magát az a sztereotípia, hogy aki pszichológushoz fordul segítségért, az „bolond”. Mint meséli, addig, amíg nem kerestem meg a kérdéseimmel, ő is úgy gondolta, hogy alapvetően jól van, bár évek óta vesz igénybe terápiás segítséget, elsősorban a szorongások miatt.

A gyerekkori előzmények kapcsán arról mesélt, hogy tizenéves korában váratlanul, szinte egyik napról a másikra el kellett költözniük több száz kilométerre, ami hatalmas törés, fájdalom volt a számára, mert minden addigi baráti kapcsolata megszakadt. Ráadásul az apja is éppen nagyon nehéz perióduson ment keresztül, részben épp ez vezetett oda, hogy költözniük kellett. Úgy érzi, ez akkora törés volt a számára, hogy a bizalmát is teljesen elvesztette az emberekben, és azóta is nagyon nehezére esik, hogy bárkit is közel engedjen magához. A meghatározó apai modell is az volt a számára, hogy a problémákat inkább elhallgatjuk, nem veszünk róluk tudomást, úgy teszünk, mintha nem léteznének, amíg nem történik valami súlyos, amit már nem lehet elhallgatni.

Csak senki ne kérdezze meg, hogy hogy vagy...

„Ha nem kérdez rá senki, tök jól elvagyok. Vannak problémáim, de azok inkább úgy működnek, hogy jól elterelődik a figyelmem, megoldogatom vagy tologatom őket. Amikor megkerestél, bevillant, amit Máté Gábor írt az egyik könyvében: hogy addig nem is tudod, hogy mennyire depressziós vagy, amíg nem voltál nem depressziós. Én sem gondolom magam depressziósnak, viszont szoktam azon gondolkodni, hogy mikor voltam utoljára olyan állapotban, hogy nem szorongtam, nem voltam dühös, vagy nem szégyelltem magam valamiért. Az utolsó, amire vissza tudok emlékezni, hogy hosszabb ideig teljesen nyugodt voltam, az még napközis koromból van. A düh nálam inkább a tehetetlenségről szól, hogy sokszor azt érzem, mások toporognak előttem, vagy én toporgok magam előtt... Vagy vannak olyan érzéseim, hogy rám csukódik a világ. A szégyen meg abban nyilvánul meg, hogy olyankor inkább kikapcsolom magam a világból, elbújok a többiek elől” – meséli Robi arról, hogy milyen az általános közérzete.

A szorongás egy elég általános jelenség körülötte, és sokan vannak, akik nem érzik jól magukat, válaszolta kérdésünkre, hogy ő hogy látja, általános vagy generációs jelenség-e. Ugyanezt érzékeli nem csak a saját korosztályában, de a fiataloknál is, vagy akár olyanoknál is, akik külföldön élnek, látszólag minden összejött nekik, és azt az életet élik, amire sokan vágynak. Mégis, amikor közel mész hozzájuk, akkor kiderül, hogy ugyanúgy szoronganak – tette hozzá. Ebben szerinte persze az is benne van, hogy két év globális Covid-járvány van mögöttünk, illetve itt van a szomszédunkban az ukrajnai háború, és igazából fogalmunk sem lehet, hogy mindez még hova futhat ki.

„Érdekes, hogy bárkivel találkozom, ha nem különösebben érdeklődünk a másik iránt, akkor mindenki szuperül van, de ha leülünk és elbeszélgetünk, akkor a környezetemben nincs egyetlen olyan ember sem, aki tényleg jól lenne. Olyan is volt, hogy már sok-sok éve nem találkoztam valakivel – külföldön él, több egyetemen is tanít, úgy tűnik, hogy befutott, jól megy neki – , mégis az ötödik mondata az volt, hogy rácsukódott a világ, meg van rekedve.

Valószínűleg az van, hogyha mélyen rákérdezel, akkor én nagyon kevés olyan embert ismerek, vagy igazából egyet sem tudok, aki tényleg jól van. Azt érzem, hogy csak úgy elvagyunk a kis életünkkel, talán időnként vannak fontos projektjeink is – amiket, ha jobban megnézünk, akkor már nem is olyan fontosak”.

– fejtette ki annak kapcsán, hogy mivel találkozik a környezetében. „Lehet, hogy ez kicsit furán hangzik, de nálam az, hogy boldog vagy, nem alapbeállítás: azért tenni kell, és nekem nem mindig van kedvem tenni érte. Túl macerás ez a boldogság dolog nekem. Lehet, ha látnék egy boldog embert körülöttem, aki tényleg az, akkor azt hiszem, azt a mintát lemásolnám – de eddig még nem sikerült”.

Székelyföldön inkább tabu, ha valakinek segítségre lenne szüksége?

Robi úgy gondolja, nem csak Székelyföldre jellemző, hanem általában az erdélyi férfiakkal szemben egy nagyon erős elvárás, hogy „fasza csávó” kell legyél. Számára is nagyon rémisztő volt, amikor egy helyi fiatal, sikeres üzletember öngyilkos lett – kívülről teljesen érthetetlen volt a számára. Mint mondja, úgy tűnt, hogy minden tökéletes az életében, gyönyörű család, gyerekek, jó fizetés... De közben valószínűleg még sem volt minden rendben, de kifelé ezt kellett mutassa, mert ha Székelyföldön férfiként nem vagy jól, akkor: „gyenge vagy, lúzer vagy”.

„Van egy ilyen állandó nyomás rajtad. Amikor bemegyek a munkába, vannak kollégák, akik gyakran megkérdik, hogy jól vagyok-e. Engem feszélyez ez a kérdés, mert lehet, hogy éppen nem vagyok jól, de nem azért jöttem be, és nem az a dolgom, hogy jól legyek, más miatt járok be munkába. Szerintem az, hogy hogy vagyok, nem biztos, hogy befolyásolja, hogy mit tudok megcsinálni” – mondta el.

„Van egy ilyen állandó kényszer rajtad, hogy legyél jól, és ne mutasd ki, ha mégsem. Szerintem ez az a nyomás, amit nehéz kezelni. És ha nem vagy jól, akkor pedig szégyelled magad. Ez a másik, amit én nagyon nehezen és csak későn ismertem fel, hogy szégyellem magam azért, hogyha nem vagyok jól, és elkezdek rejtőzködni. Nem beszélek róla. De ez apámnál is ugyanezt láttam, hogy soha nem beszélt a problémáiról. Ő mindig csak arról beszélt, hogyha megoldotta... De van olyan betegség, amit nem tudsz »megoldani«, van olyan probléma, amiből nem tudod kidumálni magad.”

Véleménye szerint egyszerűen nincs arra nézve forgatókönyvünk, hogyha baj van, hogyan fogjuk magunkat kihúzni a szakadékból, kitől kérünk segítséget. Ő úgy éli ezt meg, hogyha ki van készülve, akkor tart tőle, hogy a párja is kétségbe fog esni, tehát nincs rendben, hogy ő gyenge legyen. Vagy ha mégis az, akkor úgy kell intézze, hogy a párja se tudja meg, és ezért fordul inkább egy terapeutához a problémáival.

„Amikor abban a pozícióban vagy, hogy nagyon sok ember tőled függ, akkor számukra rendkívül ijesztő, ha te nem vagy stabil, mert félnek, hogy nem tudod majd végezni a dolgod, amiből az ő biztonságuk is adódik. Van egy ilyen fajta nyomás is. Pár éve egy másik cégvezető is öngyilkos lett itt a városban, és senki sem tudta, hogy bármi gondja lett volna. Mert akkor is mindenki úgy látta kívülről, hogy topon van” – fejtette ki.

Most egyébként úgy látja, hogy éppen a globális válsághelyzet miatt indulhat el akár valamilyen pozitív változás is az emberekben, mert vannak dolgok, amelyek átértékelődnek. Mint mondja, ő is most szembesült azzal, hogy az elmúlt 10 évben sok emberrel volt értelmetlen konfliktusa, amelyek így utólag piti ügyeknek tűnnek. Most már annak is tud örülni és értékeli, hogyha valakivel értelmesen és nyitotta el tud beszélgetni.

„Ebben a nagyon nagy feszültségben, ami a világban most van, már nem engedhetjük meg magunknak, hogy pitik legyünk egymással. Úgy érzem, mi emberek, elkezdtük egy kicsit szeretgetni is egymást, és ez ad egyfajta reményt. Lehet, hogy én sem vagyok jól, te sem vagy jól, de kezdjünk ezzel együtt valamit”.

Mennyire nehéz döntés szakemberhez fordulni?

Elmondása szerint ő elsősorban dühkezelési problémák miatt fordult már pszichológushoz, vagy azért, mert úgy érezte, hogy teljesen megrekedt valamiben. Úgy gondolja, hogy képes arra, hogy „felülírja a korábbi hülyeségeit”, képes saját magát is kinevetni és megtenni olyasmit is, amit korábban esetleg elutasított – így nem volt nagyon nehéz számára ezt meglépnie. Ráadásul igazából nem bízik meg senkiben a szakemberen kívül, így adta magát számára ez a megoldás. Ugyanakkor ebben is voltak nehézségek, hogy megtalálja a megfelelő szakembert, mert például akihez elsőként fordult, az később más területen is ismerőse lett, és ezért utóbb már kellemetlen volt a vele való találkozás a másik környezetben.

„A terapeutákkal ráadásul az a helyzet, hogyha nagyon akarom, akkor át tudom verni őket is. Annak meg nem láttam értelmét, hogy valakihez azért járjak, hogy kidumáljam valamiből magam. Nekem szerintem olyan terapeuta kell, aki a szemedbe mondja, hogy mi a helyzet, hogy adott dolgokban »hülye vagy«, és ha ezt vagy azt nem csinálod meg, akkor baj lesz. Annak nem látom értelmét, hogy valaki pátyolgasson, vagy hagyja, hogy a saját hülyeségeimben fetrengjek. Nagyon hajlamos vagyok erre, és arra, hogy kamu sztorikat gyártsak a kimagyarázásra”.

Úgy látja, hogy őt leginkább abban segíti a terápia, hogy meghackeli azokat a sztorikat, amiket többnyire nem tudatosan mantrázik magának. Vagyis olyan, mint egy „mentális fogkőeltávolítás”: utána csodálkozol, hogy miért is csináltad ezt magaddal. Kimozdít a megrekedtségből, beszélhetnek arról, hogy hogyan oldhat meg dolgokat, amikbe mindig ugyanúgy belefut.

Túl kicsi a település, mindenki ismer mindenkit…

Szerinte egész Erdélyben nagyon kevés a jó terapeuta, akihez érdemes lenne elmenni, de minden ott kezdődik, hogy valaki belátja, vannak olyan problémák, amiket nem tud egyedül megoldani. Ugyanakkor úgy gondolja, hogy nincs az embereknek egy mentális képük arról, hogy mi fog történni velük a terapeutánál, azoknak sem, akiknek segítségre volna szükségük. Nem tudják, hogyha bevállalják, akkor annak mi lesz a pozitív kimenetele. Sokan ráadásul még mindig keverik a pszichológust a pszichiáterrel, vagy félnek gyógyszert szedni, mert tartanak tőle, hogy függőséget okozhat. Rengeteg tévhit van szerinte, de sajnos az alap attitűd még mindig az, hogy: „én nem vagyok hülye, nem vagyok bolond, nem megyek pszichológushoz”.

„Még mindig él a tölgyesi szanatórium mítosza is, hogy a hisztis csajokat, nőket beszállították a tölgyesi bolondok házába. Ráadásul itt Székelyföldön valahogy nagyon nagyok a mélységek, de nagyok a magasságok is: vannak kiemelkedően intelligens és nagyon sötét emberek is. Vagy olyan is van, hogy valaki egy-egy területen egészen kimagasló, például nagyon jó programozó vagy gazdasági szakember, de a humán témákban teljesen korlátolt tud lenni – de ennek ellenére ebben a kérdésben is fontos lesz a véleménye másoknak, miközben ehhez pont nem ért” – mesélte.

Robinak egyébként például a sport, a futás is sokat segített, sok mindent megtanult ezen keresztül is magáról. Illetve van még egy masszőr is, akihez rendszeresen eljár – jellemzően egy másik városba, hiszen itt is nagyon fontos a bizalom kérdése. Hozzá egyébként úgy jutott el, hogy egy adott ponton úgy nézett ki, hogy meg kell műteni az egyik karját, és akkor az egyik cégvezető ismerőse volt az, aki azt mondta neki, mindketten tudják, hogy itt valójában stresszbetegségről van szó. Ez a masszőr a másik személy, akivel mindent meg tud beszélni, akiben megbízik és akivel őszinte lehet a problémái kapcsán.

Anyagilag mennyire megterhelő?

Robi azt mondja, számára nem elsődleges szempont, hogy az állami egészségügyi rendszeren keresztül oldja meg mindezt, amúgy is csak akkor megy a háziorvoshoz is, ha már muszáj. Inkább kifizeti ennek a plusz költségeit, csak legyen minél egyszerűbb a folyamat. Ő szerencsére megengedheti magának, de elismeri, egy átlag székelyföldi fizetésből biztos nem tudná ezt valaki áldozatok nélkül megoldani, mivel egy óra ára egy pszichológusnál 100-200 lej között van, és így is alig lehet szakembert találni.

„Ahhoz próbálok járni, aki a többi pszichológusnak is a szupervizora. Ha ők nem tudják megszorongatni, akkor remélem, hogy nekem sem sikerül. A mostanit az alapján választottam, hogy láttam beszélni egy előadáson, láttam, hogyan viselkedik a többi emberrel, meg azzal, aki éppen kérdezte. Nem hagyta, hogy mellébeszéljen, hülyeségekre terelje a szót. Így tudom, hogyha elkezdek kamuzni, leállít: te tényleg azt gondolod, hogy ez a valódi problémád? Ha terelsz, vetítesz – inkább megállít. Mert van olyan is, aki hagyja, hogy ezt tedd” – mesélte arról, ő hogyan talált szakembert.

Azt is megkérdeztük, hogy látja, miben kellene leginkább segíteni azt, aki depressziós, szorong? Robi úgy gondolja, hogy két vonatkozás lenne nagyon fontos ebből a szempontból:

1. Találkozzanak az emberek minél több olyan sztorival, hogy nincsenek egyedül.

Nagyon fontos, hogy érezd, nem te vagy az egyetlen »problémás«, hanem még nagyon sokan vannak. Nemrég épp arról beszéltünk a barátainkkal, hogy az ő gyerekeik is járnak pszichológushoz, meg a miénk is néha, és bár időnként még mindig elszégyellem magam emiatt, hogy nem tudtam megóvni ettől a saját gyerekemet. Másrészt viszont tudom, hogy ez jót tesz nekik, meg én nem tudnám megoldani ezeket a problémákat – és nemcsak azért, mert egyrészt én is okoztam. És hogy milyen jó, hogy ez már számukra nem egy tabu, ő nem szégyelli magát ezért. És ez a legfontosabb: hogy ne legyen szégyen, hogy segítséget kérsz.

2. Demisztifikálni kellene, hogy ne az legyen az alap, hogyha pszichológushoz mész, akkor »bolond« vagy.

Erre kellene valamilyen normális, felvilágosító kampány. Mert lehet a támogatási rendszer ingyenes, vagy kitalálhatnak erre bármit, ha úgysem megy majd oda senki, ha nem kér segítséget. Ez egy erősen bizalmi kérdés, tehát az állami rendszerben is úgy kellene megoldani, hogy meg tudj nyílni. Ha pl. egy kisvárosban van egy kabinet, akkor fontos, hogy ott ne lásson mindenki, amikor bemész, vagy lehetőleg ne fuss össze ismerőssel. Mert ha felírják neked a kórházban a rendelést, és éppen ott van a pszichológus rendelője, oda lehet, hogy nem fogsz merni bemenni.

Nem tudom elképzelni, hogy azt a fajta diszkréciót, ami a terápiában sokak számára elengedhetetlenül fontos lenne, meg tudná oldani az egészségügyi rendszer. Úgy tudnám esetleg elképzelni, hogy biztosítanak például egyfajta „pszichológusjegyet”, amit fel tudsz használni bárhol a magánpraxisban is, és azt a rendszer kompenzálja. Nem fogja azt egy székely soha az életben megcsinálni, hogy elmegy a családorvoshoz, hogy kérjen egy küldőpapírt vagy egy beutalót, mert „meg vagyok zombulva”. Inkább elmegy a kocsmába, és iszik egyet, az sokkal egyszerűbb, és még „tökös is vagy” tőle.