A pofon néha elkerülhetetlen? Így viszonyulunk a gyermekbántalmazáshoz Erdélyben

A percepciót a statisztikai adatok is alátámasztják: a Mentsétek meg a Gyermekeket szervezet 2022-es jelentése szerint minden második gyermeket bántalmaznak Romániában.

A Gyulafehérvári Caritas 2021-ben végzett felmérésével párhuzamosan Magyarországon, Albániában, Moldovában és Szlovákiában is gyűjtöttek adatokat a budapesti Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány kezdeményezésére. Az Egy pofon még nem a világ? című kutatás célja feltérképezni, hogy mennyire ismeri fel egyáltalán a társadalom a gyermekbántalmazás különböző formáit, és mennyire tolerálja ezeket.

A romániai eredményeknek külön aktualitást ad a közelmúltban országos botránnyá nőtt Kovászna megyei bántalmazási ügy. A torjai Kicsi Antal Általános Iskola történelemtanára azzal akart rendezni egy diákok közötti konfliktust, hogy megütötte a gyermekeket, egyiküknek 3-4 napon át gyógyuló sérülést okozva. A szülők feljelentése nyomán eljárást indított a tanár ellen a rendőrség. Az iskola fegyelmi bizottsága úgy döntött, tovább taníthat az iskolában, de három évig nem jelentkezhet magasabb pozícióra. A Kovászna megyei Diáktanács az eset kapcsán jelezte, hogy elégedetlen a túlságosan enyhe szankcióval és fellebbezni fog.

A gyermekbántalmazáshoz kapcsolódó kutatás három részből állt:

• a Gyulafehérvári Cartias honlapján és a Facebookon terjesztett, magyar és román nyelvű, felnőtteknek szánt kérdőívből, amelyet önkéntes és anonim módon lehetett kitölteni – 1042 befejezett kitöltés született, többségében 25-44 év közötti, városban lakó, felsőfokú végzettséggel rendelkező anyáktól
• egy kisebb közösségben szülőkkel és gyermekekkel dolgozó szakemberekkel lebonyolított fókuszcsoportos beszélgetésből
• három, 13-17 év közötti fiataloknak szánt, Facebookon és Instagramon terjesztett online kérdőívből, amelyek közül az elsőt 320-an töltötték ki, a másodikat 185-en, a harmadikat 158-an

A koronavírus-járvány miatt csak online kérdőívezésre volt lehetőség, ez pedig kissé behatárolta azt, hogy kiket lehetett elérni.

Beszédes az is, hogy a fókuszcsoportos kutatásra kiszemelt, romák és magyarok lakta erdélyi faluban mintegy harminc meghívott szülő közül alig hatan vettek részt a gyermekneveléssel kapcsolatos problémák témájában meghirdetett beszélgetésen. A kutatást koordináló pszichológus, Szigyártó Adrienn szerint jelzésértékű volt az is, hogy

a szülők nagyon nehezen reflektáltak a bántalmazás témájára, érezhetően összezártak, amikor ez került szóba.

Csoportos beszélgetést szerveztek a közösségben gyermekekkel dolgozó szakembereknek is, akik viszont nagyon hálásak voltak az alkalomért. „Érdekes volt, hogy kiemelték, hogy ők csak egy részét látják a helyi közösség működésének, hiszen csak munkaidőben vannak jelen, a szociális munkás csak nyolctól négyig keresi fel a családokat, amikor az anyák vannak otthon a gyerekekkel, de arra nincs rálátásuk, hogy mi történik este, amikor a férfiak hazajönnek. Úgyhogy csak azt tudják, amit fel mer vállalni a közösség, ami jelentve van, illetve ami a tudomásukra jut, ha konkrétan veszélybe kerül egy gyerek” – mondta el Szigyártó Adrienn.

A felnőtteknek szóló kérdőívre válaszolóknak – akik tehát többségében erdélyi kisvárosokban élő, 25-44 év közötti, felsőfokú végzettséggel rendelkező nők, legalább egy gyermekkel – kétharmada úgy gondolja, hogy a gyermekbántalmazás komoly probléma. Érdekes viszont, hogy ezt a fogalmat hogyan határolják be. Amikor azonban arról kérdezték őket, hogy egy 1-től 5-ig terjedő skálán milyen mértékben tartják erőszaknak a felnőttek gyerekekkel szembeni különböző viselkedéseit – valójában mindegyik annak minősül – kiderült, hogy a szóbeli szidalmazást vagy a gyerekek lehülyézését nem minősítik egyértelműen erőszaknak. A szexualitáshoz kapcsolódó bántalmazásokat egyértelműbben felismerték.

Kéri a pofont?

A felmérésből az is kiderült, hogy a válaszadók több mint egyharmada egyetért azzal a kijelentéssel vagy nem utasítja el egyértelműen, hogy a fizikai büntetés bár rossz, de néha elkerülhetetlen.

Arra a kérdésre, hogy milyen esetben van joga a szülőnek megütni a gyermekét, a többség azt válaszolta, hogy erre soha nincs joga, ugyanakkor minden felsorolt helyzetnél érkezett helyeslő válasz is, a legtöbben (10-20 százalék közötti arányban) pedig akkor tartanák elfogadhatónak a fizikai fenyítést, ha a gyermek lopott, forgalmas útra szaladt ki, alkoholt, cigarettát, drogot fogyasztott, lógott az iskolából, feleselt vagy megütött egy másik gyermeket.

A válaszadóknak meg kellett becsülniük azt is, hogy a környezetükben élő szülők vagy gondozók általában milyen fegyelmezési módszereket alkalmaznak. Mint kiderült, úgy érzékelik, hogy tíz szülőből hét szokott kiabálni a gyermekével, hat meg is üti és három ehhez tárgyakat is használ, míg csak négy személy az, aki pozitív fegyelmezési módszereket alkalmaz. Az is kiderült, hogy szerintük tíz szülőből alig ketten avatkoznának be vagy értesítenék a hatóságokat, ha látnák, hogy más szülők fizikailag fegyelmezik a gyermeküket.

A kitöltőket a szülőként érzékelt elvárásokról is kérdezték. A válaszokból az derül ki, hogy a többség szerint az lenne a közösség elvárása, hogy a helytelenül viselkedő gyermeket állítsák le és beszélgessenek el vele. Csak fele ennyien gondolják azt, hogy elvárás lenne a büntetés, kevesebb mint tíz százalék szerint várja el a környezete azt, hogy a szülő fizikai büntetéssel fenyegesse a gyermekét, és még kevesebb válaszadó szülő véli úgy, hogy fizikai fenyítésre számít tőle a külvilág.

A válaszadó felnőttek többsége tehát elítéli az erőszakot és elhatárolódik tőle, a környezetükben viszont mégis azt érzékelik, hogy nagy arányban jelen van.

Hogy reagálnak bántalmazó helyzetekre a gyermekek?

A 13 és 17 év közöttiekről a felmérés alapján az derült ki, hogy legtöbben olyan bántalmazó helyzetekben avatkoznának közbe, ahol az elkövetők kortársak és ismerősök, és olyan helyzeteket hagynának leginkább szó nélkül, ahol az elkövetők idegenek, vagy akkor, amikor egy kortársukat egy másik felnőtt verbálisan bántalmazza. Döntéseiket indokolniuk is kellett, ebből pedig kiderült, hogy sokan kapnak például szülői útmutatást arra vonatkozóan, hogy jelezzék, ha az edzőjük átlép bizonyos határokat, de az is, hogy egy felnőtt elkövetővel szemben eszköztelenebbnek érzik magukat.

Az is kiderült, hogy a felsorolt bántalmazó helyzetek egy részéről beszámolnának, másokat nem tartanak fontosnak. Ha mesélnek, akkor leginkább a barátoknak, kortársaknak vagy a szülőknek, súlyosabb helyzetekben, például ha másokat érő rablás vagy szexuális zaklatás szemtanúi, olyan felnőtteknek szólnának, aki tenni is tudnak valamit. A jelentés kiemeli, hogy a pszichológust vagy a segélyvonalat kevesen jelölték meg lehetőségként, vélhetően azért, mert ezek a szolgáltatások Romániában kevésbé elérhetőek számukra.

Külön kérdőív mérte a válaszadók szociális hálóját, az eredmények szerint olyan fiatalokat sikerült elérni, akiknek támogató kapcsolatrendszerük van. Legtöbbjük először a számukra különleges személyekhez fordul a problémáival, azután a barátokhoz, és csak legvégül a családhoz.

Testi és lelki pofonok

Szigyártó Adrienn elmondta, hogy a kérdőív facebookos hirdetése kapcsán megjelent a kommentek között az a gyakran hallott megállapítás, hogy „én is kaptam pofont, mégis derék ember lett belőlem”, amire a Caritas egy bántalmazásról szóló, tájékoztató podcasstel válaszolt. A szakember szerint ellentmondásos dolog azt várni, hogy ha fájdalmat okozunk a gyermeknek, akkor abból valami jót tanul. Lehet arról beszélni, hogy korábban elfogadott volt a fizikai fenyítés, de azt is el lehet mondani, hogy ez nem volt rendben, hangsúlyozta. „Értsük meg a helyzetet, de az nem jelenti azt, hogy el kell fogadni, hogy helyesnek kell ítélni” – jegyezte meg.

A nevelő célú bántalmazás gyakran ösztönös reakció egy felfűtött érzelmi helyzetre, hívta fel a figyelmet a szakember. „Gyermekeknél még nincs meg a megfelelő önkontroll, sőt, 20-24 éves korig ez az agyterület még fejlődőben van. Ezért furcsa azt gondolni, hogy a gyermek azért viselkedik így az adott helyzetben, mert bántani vagy provokálni akarja a felnőttet, vagy azt gondolni egy csecsemőről, hogy azért sír, hogy idegesítse a felnőttet. Ha a felnőtt ezt provokációnak éli meg, annak valami oka van, nagyon valószínű, hogy ahogyan ő gyermekkorában kifejezte az igényeit, az nem talált megfelelő válaszra, ami nem rezilienssé, hanem ellenkezőleg, nagyon érzékennyé tette, ezért minden egyes bántásnak vélt helyzetre hirtelen reagálni fog” – magyarázta Szigyártó Adrienn.

A verbális erőszakot sem szabad bagatellizálni, akár mélyebb nyomot is hagyhat, mint egy pofon, reagált a pszichológus arra, hogy a felmérés tanúsága szerint kevesebben tartják bántalmazásnak a kiabálást vagy sértő szavak használatát. „Enyhe az, amit az egyén enyhének érez. Kérdés, hogy a gyerek enyhének érez-e bármit is. Azzal, hogy szidalmazzuk, a feszültség csak egyre nő, ő legszívesebben kimenekülne a helyzetből, de nem teheti meg, mert benne tartjuk. A szavakkal való bántásnak komoly következményei lehetnek, egy éretlen agy elfogadhatja, hogy ez a fajta kommunikáció a szeretet” – magyarázta a szakember. Szerinte elképzelhető, hogy sokan azért nem határozták meg erőszakként a kiabálást, mert akkor azzal kellett volna szembenézniük, hogy maguk is bántják a gyereküket.

Szigyártó Adrienn kiemelte, hogy a fegyelmezés nem egyenlő a büntetéssel, és a pozitív fegyelmezési módszer szerint sem a büntetés, sem a jutalmazás nem célravezető. „Ha például egy óvodás gyerek, aki szeret rajzolni, állandóan jutalmazva van, amikor rajzol, akkor már elveszti a belső motivációját, és már a jutalomért fog rajzolni. Tehát a tanulásra való ösztönzés nem jutalmazásra vagy büntetésre kellene épüljön, persze erre az egész rendszerünk rácáfol, mert a jegyek éppen jutalmaznak vagy büntetnek. Vissza lehet jelezni azzal is, ha kiemeljük azt, ami megfelelő. Például ha a gyerek ír egy sor betűt, akkor bemutatom neki, hogy melyik sikerült a legjobban. Abból érteni fogja, hogy van, ami kevésbé megfelelő, de ott van az a legszebb, az a cél, arra kell törekedni” – részletezte a pszichológus.

„Amikor azt akarjuk mondani, hogy amit tettél, az rosszaság volt, gyakran fogalmazunk úgy, hogy rossz voltál. Ezt a gyerek internalizálja, és innen jönnek a problémák”

– tette még hozzá.

Arra a kérdésre, hogy ha már megtörténik egy erőszakos cselekedet a gyerekek között, akkor hogy lehet arra felnőttként, pedagógusként megfelelően reagálni, a pszichológus a kérdezés, megbeszélés fontosságát emelte ki. „Persze nem akkor, amikor dúl bennük a düh, mert akkor az érzéssel beszélünk és az érzéssel nem lehet beszélni” – jegyezte meg. „Egy nagyon agresszív helyzetet meg kell állítani, de utána kell róla beszélni, és ott kell beszélni róla, nem lehet egy nap múlva, vagy egy hét múlva, amikor osztályfőnöki óra lesz” – hangsúlyozta.

„Ha egy vita van két gyerek között, gyakran az történik, hogy az agresszor, aki bántja a másikat, meg van büntetve, kiközösítve, akár elküldve. Eleve vele is kellene foglalkozni, egyszerűen leültetni őket, megbeszélni közösen, hogy mi történt, ki hogyan érezte magát a helyzetben, kinek mire lenne szüksége, hogy másképp érezze magát” – mondta Szigyártó Adrienn. „Nagyon fontos, hogy az ilyen beszélgetések ne csússzanak át áldozathibáztatásba. Sokszor halljuk, hogy valaki provokálja a verést, de a bántalmazásnak, főleg a bullying helyzeteknek egyszerűen az az oka, hogy az elkövető megteheti és meg is teszi, és ahhoz, hogy megtehesse, kell egy közösség is köré” – tette hozzá a pszichológus.

A közösség a kulcs

„Egy erőszakos cselekedet gyakran nem csak négy fal között történik, ritka az, hogy csak két ember tud róla, mindig vannak megfigyelők. Velük lehet talán dolgozni, mert nagyon számít az, hogy hogyan gondolkodunk az erőszakról, ez befolyásolja azt, hogy hogyan tudjuk megállítani. Megállítani nem csak úgy lehet, hogy megyek és megfogom az elkövető kezét, mert ez akár veszélyes is lehet. Hanem ki lehet állni az áldozat mellett, mert az gyengíti az elkövetőt.

Ha nem mondunk semmit, nem reagálunk sehogyan, azzal az elkövetőt erősítjük, mert azt látja, hogy lehet. Minél több ilyen biztonságot védő faktor van, annál valószínűbb, hogy a potenciális elkövetők elkerülik azt a helyet. Ha jó viszony van egy osztályközösségben, a tanárokkal bizalmi kapcsolat van, nehezebben tudnak megszületni ezek az esetek, mint egy izoláltabb környezetben, ahol nem figyelnek a felnőttek, nem akarnak tudomást venni róla” – magyarázta Szigyártó Adrienn.

„Nagyon nehéz tanárnak lenni napjainkban” – ismerte el a szakember. „Nagyon sokféle ingerrel telítődve jönnek a gyerekek iskolába, különböző problémás, túlterhelt családokból” – mondta. Mint kiemelte, csak az tud jól viselkedni másokkal, aki maga is jól van, és kérdés, hogy a tanárok jól érzik-e magukat a rendszerben, amelyben ők maguk is sok szempontból jelentősen korlátozva vannak.

A pszichológus elmondta, számára megerősítés volt, hogy a megkérdezett gyerekek abban az esetben, amikor az ellenük irányuló erőszakot felnőtt követi el, inkább érzik úgy, hogy tudnak róla beszélni, és nem annyira a szülőkkel, mint szakemberrel. „Gyakran a szülőkhöz küldjük a gyerekeket, azt mondjuk, hogy beszéld meg otthon, de sokszor a családban lévő feszültségek miatt nem ez a megfelelő megoldás. Elég keresni egy felnőttet, akivel tud beszélni ezekről, lehet az tanár, a fontos, hogy legyen egy bizalmi kapcsolat” – állapította meg.

A felmérésből az derült ki, hogy a kortárs bántalmazást inkább „lenyelik” a gyerekek, a pszichológus szerint azért, mert már kiskoruktól beléjük neveljük, hogy ne árulkodjanak. Mint rámutatott: „nehezen értik meg a gyerekek és a fiatal felnőttek, hogy ha bántanak és ezt elmondod, akkor az nem árulkodás, hanem önvédelem.”