Már csak vendégségbe mennénk haza – a Pap család első pesti karácsonya

A második gyertyát is meggyújtotta Pap Mihály az adventi koszorún. Az első már majdnem teljesen leégett, karácsonyig biztosan pótolni kell – futott át az agyamon, ahogy ott ülünk a VIII. kerületi lakás kis konyhájában vasárnap délután.

Azt mondta Pap Jutka, gyakran a vacsora mellé is meggyújtják a gyertyákat esténként, amolyan hangulatvilágításként szolgál új otthonukban. Estére ér haza mindenki, és olyankor általában együtt is vacsoráznak. Napközben Mihály Budapesten és környékén dolgozik építkezéseken, felesége, Jutka magánlakásokban takarít, míg Alex Budafokra jár iskolába, most harmadik osztályos.

„A mi életünkről tényleg könyvet lehetne írni” – kezdett bele Jutka, amikor megkértem, meséljen magukról. Bő két órát ültünk az adventi koszorú mellett, és férjével beszéltek a régi otthonukról, menekülésükről, beilleszkedésükről, terveikről. Melegh Noémi Napsugár kollégám az adventi időszakban napokig járt hozzájuk, hogy a mindennapjaikat fotózza.

Jutkáékat az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) szolidaritási programjában ismertük meg. A lakhatási szervezet február óta már 105 Ukrajnából menekült családnak, összesen 330 embernek segített szolidáris lakhatáshoz (közvetítéssel) vagy piaci albérlethez (anyagi támogatással) jutni.

Jelenleg 84 család, köztük 107 gyermek vesz részt a programban, köztük vannak Papék is.

„Ez nem a mi háborúnk”

Mihályék a kárpátaljai Nagymuzsalyról érkeztek az orosz-ukrán háború kirobbanása után. „Gyönyörű falu” – mondta Jutka, és rögtön mutat is pár fotót a telefonján. Ő ebben a Beregszász melletti faluban született, és ide költöztek férjével az esküvő után pár évvel, miután az édesapja átalakította nekik a szülői házat.

Nagymuzsaly körül gyümölcsösök, szőlők, borospincék sorakoznak, nem messze pedig egy halastó, ahol nyáron esküvőket szoktak tartani. Azt mesélték, nyaranta az utca két oldalán a házak előtt végig asztalok állnak, rajtuk mérlegek, és a helyiek gyümölcsöt árulnak az átutazóknak. Az ő kertjük is tele volt gyümölcsfákkal, amiket Jutka édesapja gondoz.

Munkát még csak-csak lehetett kapni a környéken, megélni vagy félrerakni azonban már igen nehéz az ottani fizetésekből. Mihály sok más kárpátaljai férfival együtt bő húsz éve Magyarországra járt dolgozni. „Vittek mindenhova az országban” – mondta, de főként Budapesten és környékén dolgozott az építőiparban. Festettek, betonoztak, falakat húztak fel, amire épp szükség volt.

„Nem mondom, hogy gazdagok voltunk, de jól éltünk. Volt két autónk, szép házunk” – magyarázta Jutka, aki a gyes után egy időben Beregszászon dolgozott, tavaly pedig a határ magyar oldalán, Vásárosnaményban helyezkedett el.

Épp ott volt, amikor február 24-én hajnalban Oroszország megtámadta Ukrajnát. Nyolc éve már voltak harcok a Donbaszban, idén februárig azonban Kárpátalján is mindenki abban reménykedett, hogy nem fajul el az orosz–ukrán konfliktus az ország keleti részén.

Mihály az elmúlt években többször is kapott behívót az ukrán hadseregbe, de sokszor át se vette a levelet. Szerinte ugyanis az oroszok és ukránok konfliktusához neki semmi köze. „Ez nem a mi háborúnk, mi magyarok vagyunk. Ha Kárpátalját megtámadják, akkor ott leszek, megvédem a családomat. Kárpátalja a mi szülőhelyünk, az pedig soha nem volt Ukrajna vagy Oroszország.”

Mivel Jutka általában csak hétvégente tudott hazajárni Vásárosnaményból, az utóbbi hónapokban a sérüléssel bajlódó Mihály volt otthon Alexszel. A tévében látta február 24-én reggel, hogy mi történik tőlük alig pár száz kilométerrel arrébb. „Nem akartam elhinni, hogy tényleg kitört a háború.” Azonnal telefonált a feleségének, hogy megbeszéljék, mi legyen.

Mihály csak azt tudta, hogy ő nem maradhat otthon, mert a férfiakat előbb-utóbb elviszik a frontra. Alexszel azonban nem tudott elindulni Magyarországra, mert az ukrán törvények szerint a másik szülő írásos beleegyezése nélkül nem lehet kivinni az országból a gyerekeket.

Mindeközben azt látta, hogy a környéken mindenki fel-alá rohangált, és őrült vásárlásokba kezdett. „Zsákszámra vásároltak krumplikat, olajat, lisztet. Én is gyorsan elindultam, mondom, hát ha mindenki, akkor én is, mert nem lehetett tudni, hogy mi lesz” – idézte fel Mihály azt a bizonyos csütörtöki napot. Miután televásárolta az autót, és megtankolt, Alexet Jutka húgánál hagyta Nagymuzsalyon, majd az apósa kivitte a magyar határhoz, és beállt a gyalogos sorba.

Csak az volt a fontos, hogy mindenki átjusson a határon

Ekkor még ötlete sem volt, hogy hova megy, csak az volt a fontos, hogy mihamarabb átjusson a határon.

„Féltem, hogy nem jön-e ki közben a törvény, amely megtiltja a férfiaknak, hogy elhagyják az országot.”

Jó két óra alatt ért át a magyar oldalra, ahol a felesége egy kávézóban várta. Itt próbáltak telefonon átmeneti szállást találni Mihálynak, de ez nem ment könnyen. Az egyik rokonuk még egy éjszakára sem fogadta be a férfit. Aztán jött egy telefon, egy régi munkatársa hívta Mihályt, hogy Barabáson meg tudnának szállni egy távoli ismerősénél, és utána munka is lesz, Komárom közelében dolgozhatnak egy raklapgyárban. A munka jól is hangzott, a gyakorlatban azonban már korántsem volt egy álom. Mihály egy hét után felmondott, mert elmondása szerint pofátlanul keveset fizettek, és orrvérzésig kellett dolgozni.

Mindeközben Jutka átjött Alexszel Vásárosnaményba, és a főnöke megengedte, hogy a munkahelyi szálláson aludjanak. Abba azonban már nem ment bele, hogy egy-két éjszakára Mihály is ott lehessen. Pedig ekkor már munkát kapott a szomszédos faluban, és hamarosan szállás is lett volna a családnak. Csak egy átmeneti megoldásra lett volna szükségük. „Felhívott a főnököm, és azt mondja, ez nem szálloda. Én a gyerekkel maradhatok, a férjem azonban menjen innen. Szóhoz sem tudtam jutni, mint akit forró vízzel leforráztak” – mesélte Jutka.

A határnál teljes káosz volt ekkor, és sehol nem találtak szállást. Mivel az utcán nem aludhattak februárban, nem volt mit tenni, végső kétségbeesésükben úgy döntöttek, hazamentek Nagymuzsalyra, még ha ezzel azt is kockáztatták, hogy Mihályt nem engedik ki többet az országból. Jutka is hazakísérte őket, és az volt a terv, hogy ő már másnap reggel visszamegy Vásárosnaményba dolgozni. Ekkor azonban ismét megcsörrent a telefonja, a főnöke megköszönte az eddigi munkáját, és ebben a kiszolgáltatott helyzetben elbocsátotta.

Kétségbeesetten bújták otthon az internetet, hogy munkát találjanak Magyarországon. Jutka húga látott meg egy álláshirdetést Budapesten, amelyben szállást is ígértek az egész családnak. Habozás nélkül lecsaptak a lehetőségre. Nem sokkal később bezárták a nagymuzsalyi házat, és két táskával a vállukon ismét elindultak a határra.

„Nem fogtuk föl. Az volt a lényeg, hogy mindnyájan át tudjunk jönni a határon”

– válaszolták arra a kérdésemre, hogy milyen érzés volt otthagyni az otthonukat, az addigi életüket. Mihály egy ismerőse segítségével jutott át valamilyen módon a határon (ekkor már hivatalosan nem engedtek ki férfiakat Ukrajnából), Jutkáék mindeközben a buszon imádkoztak, hogy sikerrel járjon.

„Mindent otthon kellett hagynunk”

Sikerült, pár órával később megérkezett a Pap család Budapestre. Gyakorlatilag nem volt náluk semmi, csak egy-egy váltás ruha és a legfontosabb iratok, amik elfértek a táskában. „Mindent újból kellett kezdeni” – sóhajtott Jutka. „Sem egy tányér, sem egy bögre. Semmi. Mindent otthon kellett hagynunk”.

Öt napot töltöttek a VI. kerületi Rózsa utcai menekültszállón, majd az Utcáról Lakásba Egyesület közvetítésével szívességi lakáshoz jutottak a XI. kerületben. A tulajdonos három hónapot külföldön volt, és a felújítás alatt lévő lakását felajánlotta egy menekült családnak.

A lakás teljesen üres volt, amikor Jutkáék beköltöztek, még a vadiúj mosógép sem volt bekötve. Annyira igyekeztek mindenre vigyázni, hogy pár napig inkább kézzel mostak, nehogy elromoljon valami. Alig pár napja laktak ott, amikor a lépcsőházban megszólította őket a szomszéd nő, aki hallotta, hogy Ukrajnából menekültek.

Ágnes innentől kezdve a család őrangyala lett. Hamarosan beállított egy hatalmas papírral, hogy ő már megtervezte, hogy legyen otthonosabb az üres lakás. Jutka hiába szabadkozott, hogy semmijük nincs, pár nappal később már bútorokkal érkeztek Ágnesék, és berendezték a lakást. Ezeket a bútorokat hozták aztán tovább a mostani albérletbe.

A szomszéd nő később Alex iskolai beiratkozásában és az albérletkeresésben is rengeteget segített a családnak.

„Mondtam is neki, hogy olyan nekem, mint a pótanyukám. Azt nem is lehet elmondani, hogy mi lett volna velünk nélküle”

– fogalmazott Jutka.

Nyár elején kellett kiköltözni a szívességi lakásból. Ahogy egyre közeledett a határidő, az ULE szociális munkása és Ágnes is éjjel-nappal böngészte a hirdetéseket, sorra hívta a főbérlőket, minden szóba jöhető albérletbe elkísérte Jutkáékat. Hiába, csak nem találtak olyat, ahol sikerült volna megegyezni. Azt csak később árulta el Ágnes, hogy több helyen Jutka roma származása miatt utasította el őket a főbérlő.

„Ági, mondom, figyelj ide! 42 éves vagyok, Kárpátalján én soha ilyet nem hallottam. Ott soha nem romáztak, nekem ez új”

– mesélte Jutka. Olyan is előfordult, hogy a tulajdonos azt mondta, ukránoknak nem adja ki a lakást.

A kétségbeejtő helyzetben végül Ágnes gyermekkori barátnője segített. Volt egy évek óta üresen álló lakása a VIII. kerületben, amit kiadott Mihályéknak. Azóta is ebben az albérletben élnek.

Jutka takarítást vállal magánlakásokban, a főbérlő több helyre is beajánlotta. Azóta pedig sorra adják a nevét, és hívják. Épp a II. kerületből telefonáltak neki, amikor ott jártam.

Emellett az ULE programjában több olyan kárpátaljai menekült családot mentorál, akik náluk kevésbé szerencsés helyzetben vannak. Azt meséli, sokakat megviselt lelkileg a menekülés és az új környezet. Sokat számított, hogy Mihály közel húsz éve járt Budapestre dolgozni, így ismeri a várost, és Jutka is az átlagnál jóval talpraesettebb. A lelki segítség mellett elkíséri orvoshoz vagy postára a mentoráltjait, nemrég például egy orrszívót szerzett az egyik menekült családnak, ahol folyamatosan beteg a kisgyerek.

„Azt bánom, hogy nem előbb jöttünk”

„Egy a rossz. Otthon volt egy saját házunk, itt meg sajnos nincs” – mondta nagyot sóhajtva Mihály. Azért is volt fájó számukra a költözés, mert az elmúlt években folyamatosan újították fel a nagymuzsalyi házukat.

A télen épp befejezte Mihály a fürdőszobát, és szinte már csak a parkettázás volt hátra a házban. Büszkén mutattak képeket a szép, tágas fürdőszobáról, amit ott kellett hagyniuk, és itt jóval szerényebb körülményekkel kell beérniük. A nagymuzsalyi házat nem tudják eladni, mert alig pár millió forintot kapnának csak érte, amiből Budapesten még egy garzont se tudnának venni. Egyébként is szeretnék meghagyni B-tervnek, hogy legyen valahova menni, ha itt bármi történne.

Valójában azonban nem szeretnének már visszaköltözni Kárpátaljára, itt képzelik el a jövőjüket.

„Már csak vendégségbe megyünk haza”

– jelentette ki Mihály.

Azt szeretnék, hogy Alex Budapesten fejezze be az iskolát. A fiú tanulási nehézségekkel küzd, kortársaihoz képest le van maradva. Az ukrajnai iskolában azonban nem igazán foglalkoztak a hiányosságaival. Sokat elmond az ottani oktatásról Jutka szerint, hogy négyese volt Alexnek ukrán nyelvből, miközben egy szót sem tud ukránul. Ha el is végezné ott az iskolát, a szülők szerint nem biztos, hogy munkához jutna, és boldogulni tudna.

„Az a fontos nekünk, hogy Alex tanuljon. Itt lesz egy szakmája, lesz munkája. Otthon nem sok esélye van.”

– magyarázta Jutka.

A tanítónő azt mondta az első fogadóórán, hogy Alex nagyon halk és zárkózott volt. Mostanra már van barátja, akivel gyakran együtt járnak haza a budafoki iskolából busszal, és az osztályban is felszabadultabban viselkedik.

„Pont ma mondtam a férjemnek, hogy én örülök neki, hogy itt vagyunk. Azt bánom, hogy nem előbb jöttünk, amikor ő javasolta.” Már évek óta szó volt róla, hogy Magyarországra költözzön a család, Mihálynak volt is olyan munkahelye korábban, amely lakhatást is biztosított volna nekik. Idén februárig azonban nem akarták otthagyni a házat, és nem mertek belevágni az új életbe.

November elején, halottak napján Jutka hazament Alexszel Nagymuzsalyra a húgáékhoz. Már nem ugyanaz az érzés volt otthon lenni Jutka szerint. „Azt gondoltam, hogy Istenem, hát mit csináljak én már itt?” Bár jó volt az otthon maradt rokonokkal találkozni, alig várta, hogy visszajöjjenek Budapestre, mert már megszokta az itteni életüket.

Az elmúlt hónapokban kialakult a család napi rutinja: kora reggel felébrednek, összekészülnek, hat órakor pedig mindenki elindul a dolgára. Ha jó idő van, hétvégénként elmennek sétálni a környéken, télen a plázában nézelődnek.

Nemcsak a környezet új, lényegében most él együtt huzamosabb ideje a család, mert korábban hol Mihály dolgozott Magyarországon négy-hat heteket, hol Jutkának volt olyan munkája Vásárosnaményban, hogy csak hétvégénként tudott hazamenni.

Pár nappal az ünnepek előtt Jutka húga a két kislányával meglátogatta őket Budapesten. Hatalmas volt az öröm, amikor Alex ismét találkozott az unokatestvéreivel. Egész este kergették egymást, énekeltek, táncoltak, rajzoltak.

Karácsonykor már csak Skype-on tudnak beszélni, ez új és szokatlan mindenkinek.

A szentestére Jutkáékat meghívta egy gyermekkori barátnője, aki közel húsz éve Budapesten él. Hosszú idő után találkoztak egymással idén nyáron. „Mondta is nekem, hogy látod barátnőm, ez kellett, hogy történjen, hogy ismét találkozzunk” – mesélte Jutka.

Mihály már napokkal karácsony előtt beszerezte a fát, és új díszeket is vásárolt. Szerdán aztán az ő irányításával feldíszítették a karácsonyfát. Azt mondták, otthon szép nagy fájuk volt, itt csak kisebb fért be a konyhába. „De azért nem olyan rossz, nem?” – kérdezték, amikor meglátogattam őket karácsony előtt pár nappal.

Ez az első, de terveik szerint nem az utolsó karácsonyuk itt. Idővel szeretnének tágasabb, kényelmesebb lakásba költözni, most azonban annak örülnek, hogy túl vannak ezen a nehéz éven, és együtt lehetnek.

Ehhez a cikkhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.