Steven Spielberg olyan, mint a cellux vagy a frizbi: egy köznevesült márkanév az övé, ami annyi mindent megtestesít az amerikai filmkészítésben, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyire is különbözők is ezek a dolgok. Ha egymás mellé tesszük a Jurassic Parkot, az ET-t, a Schindler listáját, és, mondjuk, az új West Side Storyt, akkor szinte csak az a mérhetetlen professzionalizmus köti őket össze, amit annyira magától értetődőnek veszünk, hogy csak a hiánya tűnik fel a hollywoodi filmekben. Most kiragadtam az életműből négy véletlenszerű filmet, de mondhattam volna bármilyen más csoportosítást: Párbaj, A cápa, A terminál, Kapj el, ha tudsz! Vagy: Harmadik típusú találkozások, Meztelenek és bolondok, Különvélemény, Kémek hídja. Az Indiana Jones-filmeket már nem is mondom.
Ezeket a filmeket végtelen különböző kombinációban lehet egymás mellé tenni, és mindig lenne bennük valami közös, és valami, amitől teljesen különbözők. Az egyik szirupos, elcsépelt, hatásvadász, a másik cinikus, kemény, erőszakos. Van, ami a szórakoztatófilm-készítés csúcsa, és van, ami egy elbaltázott CGI-mese. A legújabb filmje, az önéletrajzi ihletésű A Fabelman család a legközelebb jutott ahhoz, hogy egy mindent nyitó álkulcsa legyen a karrierjének, minden alfája és ómegája, a saját keletkezéstörténete, magyarázkodása. És a felismerés, hogy a tehetség úgy tudja torzítani a valóságot, hogy az mindenkiben, leginkább saját magában is képes zűrzavart okozni.
A Fabelman család látszólag beleilleszkedik abba a filmsorba, amit a mostanában az időskor felé haladó, népszerű angolszász rendezők készítenek saját magukról. Kenneth Branagh (Belfast), James Gray (Armageddon Time), Sam Mendes (a nemsokára érkező A fény birodalma) mind a gyerekkoruk világát dolgozták fel felnőtt fejjel, a jövőben pedig talán David Cronenberg is csatlakozik a névsorhoz az önéletrajzi ihletésű The Shrouds című filmjével. De amíg néhány felsorolt filmről el lehet mondani, hogy jobban érdekelte őket a nosztalgia, a „régen minden jobb volt”, a letűnt idők dicső hangulata, addig Spielberg ugyanebbe a mázba csomagolta a filmjét, hogy megmutassa, fejben mennyire nem oké.
A Fabelman család ugyanis szinte egy az egyben a Spielberg család: az apa (Paul Dano) egy városról városra utazó mérnök, aki a számítógépek berobbanása előtt már azokkal foglalkozik, az édesanya (Michelle Williams) pedig egy zongorista, akárcsak a való életben. A film akkor indul, amikor fiuk, Sammy (először Mateo Zoryan, aztán Gabriel LaBelle) éppen arra készül, hogy beüljön élete első mozivetítésére. Az 1952-es A földkerekség legnagyobb show-ja akkora hatással van a gyerekre, hogy másra sem tud gondolni, mint hogy filmeket készítsen, a fejében újra és újra lejátszódik a vásznon látott vonat a legendásnál jóval robbanékonyabb érkezése, és monomániásan kezd foglalkozni a témával. A művész édesanyja támogatja, a sokkal realistább édesapja pedig nem tud mit kezdeni azzal, hogy fiát ez minden másnál sokkal jobban érdekli. Pedig Sammy Fabelman tehetséges és leleményes, az amatőr westernfilmjébe is jut olyan megoldás, ami az édesapját is meghökkenti.
És amikor azt hisszük, hogy a Fabelman család elkezd ebben a barátságos, múltidézős mederben csorogni, Spielberg és a forgatókönyvíró Tony Kushner (München, Lincoln) megmutatják, hogy miért is kezdtek ebbe bele. Sammy ugyanis a családi élet fő dokumentálója lesz, aki egy ártalmatlan piknik során egy olyan házasságtörés szem- és kameratanúja lesz, ami gyökerestül felforgatja a gondolkodását a szüleiről, és a család legjobb barátjáról (Seth Rogen). A fiút pedig ellepi a mániája. Az egyik képben a vágóasztala összemosódik a fejével, mintha csak a celluloid járna az agyában, a film egyértelműen legjobb, formabontó és egyenesen sokkoló pillanatában pedig egy családi vita közben kilép a résztvevői szerepéből, és rendezőként kezd tekinteni a veszekedésre, mint aki már csak úgy tud értelmezni, feldolgozni bármit, ha egy kamerán keresztül látja ezt. Meglepő beismerés attól az elmétől, akinek a neve egyet jelent a szórakoztatással és a tömegkultúrával. Mintha végre – 75 évesen – úgy gondolná, hogy tart egy utazás a koponyájában, és nem foglalkozna azzal sokat, hogy mennyire tetszik, mit találunk ott.
A Fabelman család működik életrajzi filmként és felnövéstörténetként is, ahogy végigkövetjük egy család életének idilli kezdetét, lassú erózióját, majd azt, ahogy egy tinédzsernek helyt kell állnia egy olyan iskolában, ahol minden szempontból kitaszítottnak számít – és végül megint a tehetsége képes arra, hogy úgy formálja a valóságot, hogy elfogadják őt. Spielberg elemében van, amikor a saját tinédzserkorát dolgozza fel, egy különösen bizarr udvarlási jelenet egy mélyen hívő lánnyal már annyira furcsa, hogy egy kései John Waters-filmből is érkezhetett volna. A sulis szépfiúk fröcsögő antiszemitizmusa pedig visszaránt a valóságba a cukormázas, háború utáni amerikai prosperitásból. Szinte állandó operatőrének, Janusz Kaminskinek köszönhetően ez a film is pazarul, hipervalóságosan néz ki, amiben minden egy kicsit varázslatos, amíg az erős fényforrások (egy vetítő, egy autó reflektora) meg nem világítják azt, hogy mi van a cukormáz alatt.
Tagadhatatlan, hogy Spielberg a lelkét szeretné könnyíteni A Fabelman családdal. Megmutatni, honnan jött, mit akart, hogyan akarta mindezt elmondani huszonéves korától kezdve. Mozgóképek segítségével, néha egy kalandor régészprofesszorral, néha egy biciklire pakolt földönkívülivel, és nem csak néha a kommunikációra képtelen, fiatalok életéből hiányzó apák szerepeltetésével. Ami viszont ezt a filmet mérhetetlenül érdekessé és izgalmassá teszi, az nemcsak az önkritika, hanem a személy, aki az önkritikát végzi. Spielberg sosem rejtette véka alá a filmjeinek lelki alapjait, de van abban valami megdöbbentő, ahogy feldolgozza azt, ahogy ezek a lelki alapok kialakultak – úgy, hogy állítása szerint különleges tehetsége volt ahhoz, hogy manipulálja a valóságot, és amikor a valóságot képtelen volt megváltoztatni, akkor legalább elképzelte, hogy megteszi.
A film utolsó harmadában az egyik iskolatársa teljesen megtörik, amikor látja, hogy a fiatal Sammy Fabelman milyen pozitív színben ábrázolta egy iskolai feladatban. Nem érti, mert ő az életben nem az, akit a vásznon viszontlátott. Kíváncsi vagyok, hogy Steven Spielberg mit gondolt először, amikor meglátta saját magát.
A Fabelman család január 19-től látható a magyar mozikban.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!
