Az év sikersorozata olyan, mintha egy mesterséges intelligencia rakta volna össze

Az elmúlt napokban nehéz volt úgy netezni, hogy az ember ne találkozott volna a Wednesday sikeréről szóló hírekkel. A Netflix sorozatának nyolcepizódos évada első heti eredményével (összesen 341 millió órányi streameléssel) megdöntötte az addigi csúcstartó, a Stranger Things negyedik évadának rekordját (335 millió óra). Azt pedig a szolgáltató pár napja közölte, hogy a Wednesday már a harmadik legnézettebb angol nyelvű sorozat a platform történetében. De nem kizárt, hogy még feljebb lép a dobogón, mert még bőven pörög a számlálója, az előtte levő Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori, illetve a már említett Stranger Things negyedik évada pedig már lejárt lemez.

A – valószínűleg az alkotók számára is meglepő – siker titka talán az, hogy a Wednesday több generációval és rajongótáborral is jól rezonál. Keverék műfajilag és stilárisan is, mindenki könnyen találhat benne valami szeretnivalót, és egyszerre szól a kamaszoknak és a szüleiknek. Olyan, mintha a Veronica Marsot leforgatták volna az Umbrella Academyben. Vagy mintha a Harry Potter-filmek kaptak volna egy spinoffot a Twilight világában. Akármennyi kritikát olvasok róla, mindegyik felemleget két-három másik sorozatot, ami szerintem nem az újságírók fantáziátlanságát jelzi. Egyszerűen a Wednesdaynek minden elemét láttuk már máshol:

olyan, mintha egy mesterséges intelligenciát megkértek volna, hogy írjon egy sulidrámás tinihorrort, de legyen benne krimi is.

Sajnos a dramaturgia is olyan, mintha egy ügyes gépi algoritmus dobta volna ki. Néha már az is lenyűgöző, hogy működik, máshol pedig látszanak otromba hibák. Persze a sorozatot nem gép írta (amennyire én tudom), hanem a korábban a leginkább a Smallville sorozatból és az Új csapás című Jackie Chan-filmből ismert Alfred Gough–Miles Millar alkotópáros. Ők találták ki 2018 körül, hogy Az Addams család egyik karakterére, a komor kislányra építenek fel egy sorozatot. Elküldték a tervet Tim Burtonnek, aki rögtön csatlakozott, és a nevével vélhetően a Netflixnek is könnyebb volt eladnia a projektet.

Burton ezzel régi adósságot törlesztett, mert neki kétszer már majdnem összejött egy Addams-meló: az 1991-es filmnek ő volt a kiszemelt rendezője, de a második Batman-mozi miatt passzolnia kellett, a 2010-es években pedig őt passzolta az Illumination. A stúdióval akkor komoly tárgyalások folytak egy animációs filmről, aminél az eredeti Addams családot rajzoló Charles Addams figurái lettek volna a kiindulási alap, de a stúdió számítógépes grafikát akart, Burton pedig stop-motion bábfilmet, és ebben nem jutottak dűlőre. De most itt egy Addams-sorozat, aminek egyik executive producere Burton, ráadásul a nyolcból négy részt is ő rendezett – hát mi mehet félre?

A Gough–Millar-algoritmus, az. A forgatókönyv a sorozat gyenge pontja, mert egyszerűen túl nagyot vállal, az írók pedig nem elég tehetségesek ahhoz, hogy ennek a vállalásnak megfeleljenek. A Wednesday címszereplője a folyton feketében járó kislány, Wednesday Addams, aki, miután már egy sor suliból kicsapták, bentlakásos iskolába kerül, amit kifejezetten a természetfölöttivel érintkező csodabogaraknak tartanak fenn. De Wednesday olyan különc, hogy ez a közösség is nehezen fogadja be, bár ő ezzel tulajdonképpen egész jól ellenne – azzal már nem, hogy az iskola környékén egy titokzatos szörny szedi áldozatait. Wednesday nyomozni kezd a szörny után, és hamar titkok hálójában találja magát, ami valahogy a családjához is kapcsolódik.

A sorozat tehát egyszerre akar krimi, kamaszdráma és Addams-mellékág lenni, de egyik ambíciójához sem ér fel igazán. A tinik gondjait csak felszínesen érinti, a mellékszereplők és a párbeszédek nem lépnek túl a tucatmelodrámák szintjén, és a szkript meg se próbál olyan mélységekbe fúrni, mint például a Freaks & Geeks, pedig az már több mint húszéves sorozat. Addams-spinoffnak azért gyenge, mert az első rész és még néhány villanás után elengedi azt a morbid bájt és akasztófahumort, ami az alapanyag sajátja, illetve csak díszletként használ mindent. A gót atyafiak többet érdemeltek volna, a család több tagja egyáltalán nem is szerepel. Krimiként pedig azért pocsék, mert már a második részben tudtam, ki lesz a gonosz nyomok és következtetések logikus sorozata helyett a természetfölöttivel old meg szinte mindent. Például Wednesdayra néha látomások törnek rá – mit ad isten, éppen akkor vizionál egy újabb nyomot, amikor tovább kellene gördíteni a nyomozós cselekményszálat. De a család háziállata, Izé, a levágott kéz is mindig hasonló helyzetben van kéznél, amikor pedig minden kötél szakad, egy rész erejéig behozzák Fester nagybácsit a villámló kezeivel. És még így is kiszámítható az egész.

A Wednesday tehát nem egy jó sorozat, de érthető a sikere, mert igazából nem is rossz, sőt a Netflix-átlag fölött van kicsivel, és megpróbál amolyan közös nevező lenni, ami a jelek szerint sikerült neki. Az ezerszer látott sulidrámás klisékhez ezeregyedszer is tudnak kötődni azok a nézők, akiket épp most bosszantanak a szüleik/diáktársaik, a nyomozós szálhoz kétségtelenül ad egy kis bukét a fura környezet, és a sorozat valamennyire az Addams- és Burton-rajongókat is meg tudja szólítani (bár a hiányérzet garantálható). Meg van benne ijesztő szörny, vérfarkas szobatárs, sellő bully, megannyi cosplaylehetőség, a TikTokon jól osztható idétlen tánc – minden, ami kell a viralitáshoz 2022-ben. Ami nincs benne: saját hang és karakter.

A színészek valamennyire mentik a helyzetet, kezdve Jenna Ortegával, aki tökéletes választás volt a címszerepre, és egy igen megerőltető romániai forgatást megfejelt azzal, hogy kicsit megtanult csellózni, íjazni, kenuzni és vívni a sorozat kedvéért. Kellemes meglepetés az 1991-es film Wednesdaye, Christina Ricci is az egyik tanár szerepében, valamint az igazgatót alakító Gwendoline Christie. Az Addams család megformálói – Luis Guzmán, Catherine Zeta-Jones és Fred Armisen – is meghálálják a lehetőséget, bár nem sokszor kerülnek reflektorfénybe, Victor Dorobantu nevét pedig csak azért írom le, mert valószínűleg kevés cikkben említik meg az embert, akinek a keze maga Izé. A Wednesday körül zsongó srácokat és lányokat alakító színészek is többet hoznak a kötelezőnél, de az egyszemélyes show-ban sajnos kevés villanás jut nekik (pedig érdekes lenne tudni például azt, hogy ők miként élik meg a kitaszítottságot).

És persze pöpec a látvány (egyedül a CGI-szörnyön lehetett volna még dolgozni), mert bár Burton keze nyoma a tartalomban ritkán érhető igazán tetten, a külsőségekben nagyon is ott van. Szuper a zene is, amiben Burton állandó komponistája, Danny Elfman mellett van még Vivaldi, meg csellóra hangszerelt Rolling Stones, Metallica és Dua Lipa. Szóval kiállásában nagyon szórakoztató a Wednesday, csak éppen ott bukik el, ahogy történetet mesél. Minden erényével együtt az aktuális egyszer nézős divatsorozatnál nem lett több, mire valamelyik Addams kettőt csettintene, már el is felejtem.