Turistaparadicsomból sós pokollá válhat Parajd. Vagy mégsem?

Személyes érintettség miatt is írok a parajdi sóbányáról, hiszen alig harminc kilométerre születtem onnan, ugyancsak a Kis-Küküllő mentén. Kisiskolásként – talán még korábban – jártam először Parajdon, és azóta elég sokszor visszatértem. Tavaly a Sószorosban is voltam, és most bánom, hogy kevés képet készítettem. Akkor még nem tudhattam, hogy ezek a képek emlékké válnak – egy eltűnő táj nyomaivá.

És most itt ez a katasztrófa. A természet erői váltották ki, de emberi mulasztás tette lehetővé. Mondjon bárki bármit, katasztrófa történt, és ez újra csak azt mutatja, mennyire rosszul gazdálkodunk természeti értékeinkkel. A szakemberek véleményét rendre figyelmen kívül hagyják, a hibákból és a nyilvánvaló vészjelzésekből sem tanulunk. Vagy ha tanul is valaki, azok nem az illetékesek, nem azok, akik döntési helyzetben vannak.

És igen, sokadszorra is el lehet mondani: az állam rossz gazda. A felelősséget nem vállalja senki. Az intézmények – minisztériumok, igazgatóságok, ügynökségek – szokás szerint egymásra mutogatnak, elhárítva saját szerepüket. A következmények viszont maradnak – a tájban, az emlékezetünkben, és azokban, akik ezt közelről élik meg.

Nagyon röviden a parajdi sókitermelés történetéről

Már az ókorban és a középkorban is folytattak felszíni sókitermelést. A mélységi sóbányászatot a császári időkben kezdték el 1762-től, a sokat emlegetett József-bánya vagy akna volt az első mélységi kitermelőhely. Ugyanennek a József császárnak idejében készült meglehetősen pontos és szemléletes térképen látható a parajdi sóbánya első térképi ábrázolása a Só-szoros kijáratánál a Korond patak mentén.

1861-ben Orbán Balázs is beszámol a parajdi sóbányászatról: részletesen ismerteti a bánya múltját és akkori működését. Feljegyzései szerint abban az időben Parajdon évente 90 000 bécsi mázsa sót termeltek ki. (Egy bécsi mázsa 56 kilogramm, így ez nagyjából 5 000 tonnát jelent évente.)

A 20. századra azonban gyökeresen megváltozott a kitermelés módszere és léptéke. A robbantásos technológia, majd a gépesítés révén a bánya kapacitása megsokszorozódott: évente akár több százezer tonna só is kikerült a földből. A bányajáratok egyre mélyebbre és kiterjedtebben haladtak, egészen 300 méternél is nagyobb mélységekig. A mennyiségi növekedés technológiai siker volt, de hosszú távon súlyos kockázatokat hordozott – aminek most látjuk az árát.

A parajdi idegenforgalom fellenülése

A sóbányászat mellett az 1960-as évektől kezdve a bánya egyes tárnáit gyógyászati célokra is hasznosítani kezdték, elsősorban légúti betegségek kezelésére. Ez új irányt adott Parajd fejlődésének: a település látogatottsága látványosan megnőtt. A sósvizű strandot kibővítették, majd szálláshelyek és vendéglátóegységek épültek, és a gyógyturizmus mellé fokozatosan kapcsolódtak a szabadidős, falusi, kulturális és egyéb turisztikai formák is.

A helyi idegenforgalom 1990 után újabb lendületet kapott. A gazdasági szabadság, majd 2000 után az emelkedő életszínvonal és a növekvő jólét hatására Parajd négy évszakos úti céllá vált, amelyet belföldi és külföldi vendégek egyaránt kerestek – különösen a nyári csúcsszezonban.

A 2019-es év minden korábbinál erősebb volt: a bánya jóval több mint félmillió látogatót fogadott. Ezt a számot később a világjárvány visszavetette, de a térség idegenforgalmi jelentősége nem csökkent.

A sóbányászat az utóbbi években mintegy 130 embert foglalkoztatott, a helyi bevételek azonban túlnyomórészt – legalább 80%-ban – a turizmusból származtak. Fontos kiemelni: még ebben az ágazatban is a bánya maradt a fő vonzerő, amelyre a teljes helyi idegenforgalom épült.

Baljós jelenségekre figyelmeztető szakértők. Kényszerű szünetek

Jelenlegi ismereteink szerint már 2007-ben készült egy részletes tanulmány a parajdi sóbányát fenyegető súlyos kockázatokról. Egy négytagú hazai szakértői csoport dolgozott rajta, és egy nemzetközi geológiai konferencián mutatták be. A kutatók helyszíni megfigyeléseket és méréseket végeztek, és pontosan feltárták, hogyan és hol szivárog be a felszíni víz – különösen a Korond patakja – a bányarendszerbe. Kockázatelemzést készítettek, amely egyértelműen kimondta: komoly veszély áll fenn, amely akár bányaomláshoz is vezethet. A tanulmányban több lépésből álló megelőzési és veszélyelhárítási javaslatokat is megfogalmaztak.

A szakértők nem hagyták annyiban: 2008-ban ismételten visszatértek a témára, továbbfejlesztették az eredeti anyagot, és egyértelműen „megszólaltatták a vészcsengőt”. A szakma jelezte a bajt – nem lehet azt mondani, hogy ne tudtunk volna róla.

Személy szerint nem tudom biztosan, hogy a parajdi sóbányát birtokló (vagy inkább, mondjuk ki: bitorló) állami vállalat, az Országos Sóipari Társaság – Salrom – tudott-e a tanulmányról. De erősen valószínű, hogy igen, hiszen az ilyen mérések és megfigyelések aligha végezhetők a bánya és környéke területén a tulajdonos tudta és engedélye nélkül. Talán ennek a figyelmeztetésnek a hatására is, ha lassan is, többször nekifogtak a Korond patak medrének szabályozásához – hogy aztán ugyanannyiszor le is álljanak. Hol pénzhiány, hol bürokratikus akadály, hol „egyéb okok” miatt.

A pénzhiány azonban ebben az esetben csak kifogás. A Salrom ugyanis évek óta nyereséges cég. Az elmúlt időszak számai magukért beszélnek. Konkrétan: 2021-ben 60 millió lej fölött, 2022-ben 120 millió, 2023-ban 130 millió és 2024-ben 111 millió volt a profit. Ennek töredékét elég lett volna megelőzésre fordítani, a szakértők javaslatai alapján!

Ehhez képest volt olyan miniszter, akinek első reflexe az volt, hogy a hódokat, illetve a természetvédőket kiáltsa ki bűnbaknak. Pedig itt nem ők hibáztak – hanem azok, akik tudtak a veszélyről, és mégis semmit sem tettek ellene.

S konkrétan a vészjelekről:

• A 2005-ös árvízkor volt kisebb vízbetörés a bányába.
• Az időszakos bányabezárások esetében, amikor „műszaki okokat” hoztak fel, mindannyiszor a víz és hordalékiszap volt a kiváltó ok:

1. 2022 július végén előbb pár napra zárják be a látogatók előtt a bányát, (a víz és iszap beszivárgása miatt), s csak szeptember második felében nyitották meg. (Ha főszezonban szinte két hónapot kihagytak, ennek komoly oka lehetett!)
2. 2024 május közepén megint több mint egy hónapra be kellett zárni a bányát.

Vajon a két közeli eset elegendő figyelmezetés volt a tulajdonos „sóhivatalnak”, hogy felgyorsítsa a megelőzési munkálatokat? Amint május végi fejlemények mutatják nem!

A gondok annyira nyilvánvalóak voltak, hogy még a Parajdi-sóhátot és a Sószorost bemutató természetvédelmi leírás is kiemeli, hogy: „A beszivárgó vizek örök gondot okoznak a látogató (120 m mély) illetve az aktív bányászat (300 m mély) szintjein”. Tehát örök gond a vízbeszivárgás, ezért kellene foglalkozni vele.

Ha ezekről az információkról nem vett tudomást a „sóhivatal” vezetősége, akkor megérezhette volna a bevételek kieséséből, amennyiben a nyereség mozgatja őket. A bányába szóló belépőjegynek elég szép ára van, pontosabban volt: 2024-ben a felnőtt napijegy 50, 2025-ben 55 lej. Csúszezonban napi 2-3000 látogatóval számolva, havonta akár 2-3 millió lej bevételt is hozhatott a Salromnak a bánya. Egy aranytojást tojó tyúkra, vagy jó „fejőstehénre” a gazdának nagyon kellene vigyáznia, de ezt elmulasztották.

Mit hozhat a jövő, avagy hogyan tovább Parajd?

Nem vagyok szakember, csak laikusként próbálok gondolkodni. Éppen ezért nem tudom pontosan, mennyi időt venne igénybe a bányát most elárasztó víztömeg kiszivattyúzása – ha egyáltalán lehetséges egyes részeiből, akár 300 méter mélységből. Aztán ott van a következő kihívás: a sós víz semlegesítése, hígítása.

Ha csak nagyon hozzávetőleges számításokat nézünk: amennyiben valóban több millió, akár 12–15 millió köbméternyi víz ömlött a bányaüregekbe. (Másodpercenkénti 50-60 köbméteres vízhozammal egy óra alatt 180-200 ezer m³, három nap alatt 12-15 millió m³ befolyó vízzel lehet számolni, mert kb. ennyi idő alatt telt fel a bánya vízzel.) Ennek a koncentrált sótartalmú víztömegnek a hígításához elképzelhető, hogy literenként 10–20, sőt 30–40 liter édesvízre is szükség van. Ez a teljes víztömeg tíz- vagy akár húszszoros szorzóval számolva már százmilliós nagyságrendű édesvizet igényelhet.

A Korond patak átlagos vízhozama mindössze fél köbméter másodpercenként – ezzel a mennyiséggel talán évtizedekbe telne a bánya vizének hígítása. És közben a sós víz újabb rétegeket oldhat ki a sótömegből, tovább növelve a koncentrációt. Azt pedig végképp nem látni előre, hogy a víz jelenléte milyen statikai károkat okoz a sóhegy belsejében. Ez egy rendkívül összetett, időigényes, és a végeredményét tekintve is bizonytalan kimenetelű folyamat. A költségeiről pedig egyelőre sejtésünk sincs.

Közben pedig ott a kérdés: mit csináljanak a parajdiak? Akiknek jelentős része az idegenforgalomból él(t), amely közvetve vagy közvetlenül a sóbányához kapcsolódott. És mit kezd most a bánya tulajdonosa, a Salrom, Parajdon – rövid és középtávon egyaránt?

Talán érdemes lenne megnézni, hogyan boldogult a Kis-Küküllő mentén fekvő, Parajdtól alig 40 kilométerre található Gyulakuta, miután a kilencvenes években felszámolták a helyi villamos erőművet – a környék legnagyobb munkaadóját. Ők is kaptak ígéreteket egy új erőműről, ami sosem épült meg, mégis: a település nem ürült ki, életben maradt. Igaz, Gyulakutának talán kedvezőbb a földrajzi helyzete.

Parajdon viszont – akár a bánya víztelenítésével párhuzamosan – el lehetne indítani állami támogatással közmunkaprogramokat: például erdősítést, fagytűrő gyümölcsösök telepítését. A strand egy részét be lehetne fedni – ha használható és biztonságos –, vagy akár egy új, fűthető fürdőkomplexumot lehetne létesíteni. A közeli Bucsin miatt téli sportok irányába is lehetne nyitni, vagy épp a szabadidős lovaglás, kerékpáros túraútvonalak, golfpályák létrehozását érdemes fontolóra venni.

A fásítás önmagában is fontos: erdős domboldalakon lassabban zúdul le a csapadék, és ritkábbak a villámárvizek. A gyümölcsösök nemcsak gazdasági értéket képviselnek, de a táj regenerálódásában is segítenek.

Rövid távon – miután a geológiai és egyéb előtanulmányok elkészülnek – a Salrom talán indíthatna egy újabb bányát. Ideális esetben 2–3 éven belül újra lehetne nyitni egy látogató- és kezelőközpontot, amely újraindíthatná a turizmust. Ha ez nem húzódik el túlságosan, még nem veszne el a Parajdot évről évre visszatérően látogatók emlékezetéből sem. Talán érdemes volna a Sófalva felőli oldalon próbálkozni – de ez már szakmai döntés.

A kiszivattyúzott sós vizet ideiglenesen felszíni tárolókban lehetne összegyűjteni, és ott tartani, míg elegendő édesvíz áll rendelkezésre a semlegesítéshez. Akár több kisebb tározó is kialakítható lenne – ha a geológiai viszonyok engedik.

És ez még csak néhány gondolat a sok közül. A megoldási lehetőségeket meg kell vitatni – helyben, szakmai körökben és társadalmi szinten is. Az alkalmasabbakat ki kell próbálni. De ehhez először el kell ismerni, hogy baj van – és hogy ebből nem lehet úgy kimászni, mint ahogy belecsúsztunk.

A felelősség kérdése

Az a minimum, hogy a katasztrófa megelőzésére javasolt intézkedéseket elodázó vállalati vagy hivatali személyeket felelősségre kell vonni, amennyiben valóban mulasztottak, bár volt ismeretük a kockázatok nagyságáról. Nem bosszúállás, hanem szakmai és jogi úton történő pártatlan vizsgálat nyomán. S ha indokolt, akkor viseljék a jogi következményeket.

A katasztrófahelyzet fejleményei még nem véglegesek, mert nem tudjuk, nem is láthatjuk előre a pontosan a földalatti folyamatokat, s ezek felszíni hatásait, így a károk nagyságát és esetleges elhárításuk költségeit sem. Remélni szeretném, hogy a parajdi bánya helyén nem egy bányató alakul majd ki, és nem lesz belőle egyfajta sóvidéki Colectiv sem. Hátha a huszonötödik órában legalább az illetékesek megfogadják a szakértők tanácsait!