Turistaparadicsomból sós pokollá válhat Parajd. Vagy mégsem?

Turistaparadicsomból sós pokollá válhat Parajd. Vagy mégsem?
László László
történész, tanár

289

Nem hirtelen jött a katasztrófa – csak hirtelen lett visszafordíthatatlan. A parajdi sóbányát évtizedek óta fenyegette a vízbeszivárgás veszélye. Szakértők figyelmeztettek, tanulmányok születtek, de rendre félresöpörték őket. Most mindaz, amit generációk munkája felépített, néhány nap alatt vált romhalmazzá a föld alatt. Mit lehet tenni innen? Van-e még jövője Parajdnak, a bányának, a turizmusnak, a közösségnek?

Személyes érintettség miatt is írok a parajdi sóbányáról, hiszen alig harminc kilométerre születtem onnan, ugyancsak a Kis-Küküllő mentén. Kisiskolásként – talán még korábban – jártam először Parajdon, és azóta elég sokszor visszatértem. Tavaly a Sószorosban is voltam, és most bánom, hogy kevés képet készítettem. Akkor még nem tudhattam, hogy ezek a képek emlékké válnak – egy eltűnő táj nyomaivá.

És most itt ez a katasztrófa. A természet erői váltották ki, de emberi mulasztás tette lehetővé. Mondjon bárki bármit, katasztrófa történt, és ez újra csak azt mutatja, mennyire rosszul gazdálkodunk természeti értékeinkkel. A szakemberek véleményét rendre figyelmen kívül hagyják, a hibákból és a nyilvánvaló vészjelzésekből sem tanulunk. Vagy ha tanul is valaki, azok nem az illetékesek, nem azok, akik döntési helyzetben vannak.

És igen, sokadszorra is el lehet mondani: az állam rossz gazda. A felelősséget nem vállalja senki. Az intézmények – minisztériumok, igazgatóságok, ügynökségek – szokás szerint egymásra mutogatnak, elhárítva saját szerepüket. A következmények viszont maradnak – a tájban, az emlékezetünkben, és azokban, akik ezt közelről élik meg.

Nagyon röviden a parajdi sókitermelés történetéről

Már az ókorban és a középkorban is folytattak felszíni sókitermelést. A mélységi sóbányászatot a császári időkben kezdték el 1762-től, a sokat emlegetett József-bánya vagy akna volt az első mélységi kitermelőhely. Ugyanennek a József császárnak idejében készült meglehetősen pontos és szemléletes térképen látható a parajdi sóbánya első térképi ábrázolása a Só-szoros kijáratánál a Korond patak mentén.

Parajd és a sóbánya a II. Józsefkori felmérésen – Forrás: Az 1770-es években készült térkép részlete
Parajd és a sóbánya a II. Józsefkori felmérésen – Forrás: Az 1770-es években készült térkép részlete

1861-ben Orbán Balázs is beszámol a parajdi sóbányászatról: részletesen ismerteti a bánya múltját és akkori működését. Feljegyzései szerint abban az időben Parajdon évente 90 000 bécsi mázsa sót termeltek ki. (Egy bécsi mázsa 56 kilogramm, így ez nagyjából 5 000 tonnát jelent évente.)

A 20. századra azonban gyökeresen megváltozott a kitermelés módszere és léptéke. A robbantásos technológia, majd a gépesítés révén a bánya kapacitása megsokszorozódott: évente akár több százezer tonna só is kikerült a földből. A bányajáratok egyre mélyebbre és kiterjedtebben haladtak, egészen 300 méternél is nagyobb mélységekig. A mennyiségi növekedés technológiai siker volt, de hosszú távon súlyos kockázatokat hordozott – aminek most látjuk az árát.

A parajdi idegenforgalom fellenülése

A sóbányászat mellett az 1960-as évektől kezdve a bánya egyes tárnáit gyógyászati célokra is hasznosítani kezdték, elsősorban légúti betegségek kezelésére. Ez új irányt adott Parajd fejlődésének: a település látogatottsága látványosan megnőtt. A sósvizű strandot kibővítették, majd szálláshelyek és vendéglátóegységek épültek, és a gyógyturizmus mellé fokozatosan kapcsolódtak a szabadidős, falusi, kulturális és egyéb turisztikai formák is.

Kirándulók a Sószorosban és az Erzsébet-táró bejárata az 1940-es években – Fotók: Kádár Attila / FortepanKirándulók a Sószorosban és az Erzsébet-táró bejárata az 1940-es években – Fotók: Kádár Attila / Fortepan
Kirándulók a Sószorosban és az Erzsébet-táró bejárata az 1940-es években – Fotók: Kádár Attila / Fortepan

A helyi idegenforgalom 1990 után újabb lendületet kapott. A gazdasági szabadság, majd 2000 után az emelkedő életszínvonal és a növekvő jólét hatására Parajd négy évszakos úti céllá vált, amelyet belföldi és külföldi vendégek egyaránt kerestek – különösen a nyári csúcsszezonban.

A 2019-es év minden korábbinál erősebb volt: a bánya jóval több mint félmillió látogatót fogadott. Ezt a számot később a világjárvány visszavetette, de a térség idegenforgalmi jelentősége nem csökkent.

A sóbányászat az utóbbi években mintegy 130 embert foglalkoztatott, a helyi bevételek azonban túlnyomórészt – legalább 80%-ban – a turizmusból származtak. Fontos kiemelni: még ebben az ágazatban is a bánya maradt a fő vonzerő, amelyre a teljes helyi idegenforgalom épült.

Baljós jelenségekre figyelmeztető szakértők. Kényszerű szünetek

Jelenlegi ismereteink szerint már 2007-ben készült egy részletes tanulmány a parajdi sóbányát fenyegető súlyos kockázatokról. Egy négytagú hazai szakértői csoport dolgozott rajta, és egy nemzetközi geológiai konferencián mutatták be. A kutatók helyszíni megfigyeléseket és méréseket végeztek, és pontosan feltárták, hogyan és hol szivárog be a felszíni víz – különösen a Korond patakja – a bányarendszerbe. Kockázatelemzést készítettek, amely egyértelműen kimondta: komoly veszély áll fenn, amely akár bányaomláshoz is vezethet. A tanulmányban több lépésből álló megelőzési és veszélyelhárítási javaslatokat is megfogalmaztak.

A bánya egyik természetes ürege, és egy járat, amit épp bővítettek 2012-ben -Fotó: Tytyeu / Getty ImagesA bánya egyik természetes ürege, és egy járat, amit épp bővítettek 2012-ben -Fotó: Tytyeu / Getty Images
A bánya egyik természetes ürege, és egy járat, amit épp bővítettek 2012-ben -Fotó: Tytyeu / Getty Images

A szakértők nem hagyták annyiban: 2008-ban ismételten visszatértek a témára, továbbfejlesztették az eredeti anyagot, és egyértelműen „megszólaltatták a vészcsengőt”. A szakma jelezte a bajt – nem lehet azt mondani, hogy ne tudtunk volna róla.

Személy szerint nem tudom biztosan, hogy a parajdi sóbányát birtokló (vagy inkább, mondjuk ki: bitorló) állami vállalat, az Országos Sóipari Társaság – Salrom – tudott-e a tanulmányról. De erősen valószínű, hogy igen, hiszen az ilyen mérések és megfigyelések aligha végezhetők a bánya és környéke területén a tulajdonos tudta és engedélye nélkül. Talán ennek a figyelmeztetésnek a hatására is, ha lassan is, többször nekifogtak a Korond patak medrének szabályozásához – hogy aztán ugyanannyiszor le is álljanak. Hol pénzhiány, hol bürokratikus akadály, hol „egyéb okok” miatt.

A pénzhiány azonban ebben az esetben csak kifogás. A Salrom ugyanis évek óta nyereséges cég. Az elmúlt időszak számai magukért beszélnek. Konkrétan: 2021-ben 60 millió lej fölött, 2022-ben 120 millió, 2023-ban 130 millió és 2024-ben 111 millió volt a profit. Ennek töredékét elég lett volna megelőzésre fordítani, a szakértők javaslatai alapján!

Ehhez képest volt olyan miniszter, akinek első reflexe az volt, hogy a hódokat, illetve a természetvédőket kiáltsa ki bűnbaknak. Pedig itt nem ők hibáztak – hanem azok, akik tudtak a veszélyről, és mégis semmit sem tettek ellene.

S konkrétan a vészjelekről:

  • A 2005-ös árvízkor volt kisebb vízbetörés a bányába.
  • Az időszakos bányabezárások esetében, amikor „műszaki okokat” hoztak fel, mindannyiszor a víz és hordalékiszap volt a kiváltó ok:
  1. 2022 július végén előbb pár napra zárják be a látogatók előtt a bányát, (a víz és iszap beszivárgása miatt), s csak szeptember második felében nyitották meg. (Ha főszezonban szinte két hónapot kihagytak, ennek komoly oka lehetett!)
  2. 2024 május közepén megint több mint egy hónapra be kellett zárni a bányát.

Vajon a két közeli eset elegendő figyelmezetés volt a tulajdonos „sóhivatalnak”, hogy felgyorsítsa a megelőzési munkálatokat? Amint május végi fejlemények mutatják nem!

A gondok annyira nyilvánvalóak voltak, hogy még a Parajdi-sóhátot és a Sószorost bemutató természetvédelmi leírás is kiemeli, hogy: „A beszivárgó vizek örök gondot okoznak a látogató (120 m mély) illetve az aktív bányászat (300 m mély) szintjein”. Tehát örök gond a vízbeszivárgás, ezért kellene foglalkozni vele.

Ha ezekről az információkról nem vett tudomást a „sóhivatal” vezetősége, akkor megérezhette volna a bevételek kieséséből, amennyiben a nyereség mozgatja őket. A bányába szóló belépőjegynek elég szép ára van, pontosabban volt: 2024-ben a felnőtt napijegy 50, 2025-ben 55 lej. Csúszezonban napi 2-3000 látogatóval számolva, havonta akár 2-3 millió lej bevételt is hozhatott a Salromnak a bánya. Egy aranytojást tojó tyúkra, vagy jó „fejőstehénre” a gazdának nagyon kellene vigyáznia, de ezt elmulasztották.

Mit hozhat a jövő, avagy hogyan tovább Parajd?

Nem vagyok szakember, csak laikusként próbálok gondolkodni. Éppen ezért nem tudom pontosan, mennyi időt venne igénybe a bányát most elárasztó víztömeg kiszivattyúzása – ha egyáltalán lehetséges egyes részeiből, akár 300 méter mélységből. Aztán ott van a következő kihívás: a sós víz semlegesítése, hígítása.

Ha csak nagyon hozzávetőleges számításokat nézünk: amennyiben valóban több millió, akár 12–15 millió köbméternyi víz ömlött a bányaüregekbe. (Másodpercenkénti 50-60 köbméteres vízhozammal egy óra alatt 180-200 ezer m³, három nap alatt 12-15 millió m³ befolyó vízzel lehet számolni, mert kb. ennyi idő alatt telt fel a bánya vízzel.) Ennek a koncentrált sótartalmú víztömegnek a hígításához elképzelhető, hogy literenként 10–20, sőt 30–40 liter édesvízre is szükség van. Ez a teljes víztömeg tíz- vagy akár húszszoros szorzóval számolva már százmilliós nagyságrendű édesvizet igényelhet.

A Korond patak átlagos vízhozama mindössze fél köbméter másodpercenként – ezzel a mennyiséggel talán évtizedekbe telne a bánya vizének hígítása. És közben a sós víz újabb rétegeket oldhat ki a sótömegből, tovább növelve a koncentrációt. Azt pedig végképp nem látni előre, hogy a víz jelenléte milyen statikai károkat okoz a sóhegy belsejében. Ez egy rendkívül összetett, időigényes, és a végeredményét tekintve is bizonytalan kimenetelű folyamat. A költségeiről pedig egyelőre sejtésünk sincs.

Közben pedig ott a kérdés: mit csináljanak a parajdiak? Akiknek jelentős része az idegenforgalomból él(t), amely közvetve vagy közvetlenül a sóbányához kapcsolódott. És mit kezd most a bánya tulajdonosa, a Salrom, Parajdon – rövid és középtávon egyaránt?

Talán érdemes lenne megnézni, hogyan boldogult a Kis-Küküllő mentén fekvő, Parajdtól alig 40 kilométerre található Gyulakuta, miután a kilencvenes években felszámolták a helyi villamos erőművet – a környék legnagyobb munkaadóját. Ők is kaptak ígéreteket egy új erőműről, ami sosem épült meg, mégis: a település nem ürült ki, életben maradt. Igaz, Gyulakutának talán kedvezőbb a földrajzi helyzete.

Parajdon viszont – akár a bánya víztelenítésével párhuzamosan – el lehetne indítani állami támogatással közmunkaprogramokat: például erdősítést, fagytűrő gyümölcsösök telepítését. A strand egy részét be lehetne fedni – ha használható és biztonságos –, vagy akár egy új, fűthető fürdőkomplexumot lehetne létesíteni. A közeli Bucsin miatt téli sportok irányába is lehetne nyitni, vagy épp a szabadidős lovaglás, kerékpáros túraútvonalak, golfpályák létrehozását érdemes fontolóra venni.

A fásítás önmagában is fontos: erdős domboldalakon lassabban zúdul le a csapadék, és ritkábbak a villámárvizek. A gyümölcsösök nemcsak gazdasági értéket képviselnek, de a táj regenerálódásában is segítenek.

Rövid távon – miután a geológiai és egyéb előtanulmányok elkészülnek – a Salrom talán indíthatna egy újabb bányát. Ideális esetben 2–3 éven belül újra lehetne nyitni egy látogató- és kezelőközpontot, amely újraindíthatná a turizmust. Ha ez nem húzódik el túlságosan, még nem veszne el a Parajdot évről évre visszatérően látogatók emlékezetéből sem. Talán érdemes volna a Sófalva felőli oldalon próbálkozni – de ez már szakmai döntés.

Helybéliek nézik a beszakadt felszínen keresztül beömlő vizet – Fotók: Tőkés Hunor / TranstelexHelybéliek nézik a beszakadt felszínen keresztül beömlő vizet – Fotók: Tőkés Hunor / Transtelex
Helybéliek nézik a beszakadt felszínen keresztül beömlő vizet – Fotók: Tőkés Hunor / Transtelex

A kiszivattyúzott sós vizet ideiglenesen felszíni tárolókban lehetne összegyűjteni, és ott tartani, míg elegendő édesvíz áll rendelkezésre a semlegesítéshez. Akár több kisebb tározó is kialakítható lenne – ha a geológiai viszonyok engedik.

És ez még csak néhány gondolat a sok közül. A megoldási lehetőségeket meg kell vitatni – helyben, szakmai körökben és társadalmi szinten is. Az alkalmasabbakat ki kell próbálni. De ehhez először el kell ismerni, hogy baj van – és hogy ebből nem lehet úgy kimászni, mint ahogy belecsúsztunk.

A felelősség kérdése

Az a minimum, hogy a katasztrófa megelőzésére javasolt intézkedéseket elodázó vállalati vagy hivatali személyeket felelősségre kell vonni, amennyiben valóban mulasztottak, bár volt ismeretük a kockázatok nagyságáról. Nem bosszúállás, hanem szakmai és jogi úton történő pártatlan vizsgálat nyomán. S ha indokolt, akkor viseljék a jogi következményeket.

A katasztrófahelyzet fejleményei még nem véglegesek, mert nem tudjuk, nem is láthatjuk előre a pontosan a földalatti folyamatokat, s ezek felszíni hatásait, így a károk nagyságát és esetleges elhárításuk költségeit sem. Remélni szeretném, hogy a parajdi bánya helyén nem egy bányató alakul majd ki, és nem lesz belőle egyfajta sóvidéki Colectiv sem. Hátha a huszonötödik órában legalább az illetékesek megfogadják a szakértők tanácsait!

Állj ki a szabad sajtóért!

A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!