A választás mint a modern demokrácia paradoxona

Ha hinni lehet a történészeknek és a filozófusoknak, akkor a demokráciát arra találták ki, hogy az istenadta nép kezébe adják a hatalmat, és az kinyilváníthassa akaratát, döntsön saját sorsáról ésatöbbi. Ám amilyen szépen és nagyszerűen hangzik ez az eszme, olyan kiábrándító tud lenni a valóság, amiben élünk. Merthogy a nép akaratához tudni kellene, hogy mit is akar a nép – vagy legalábbis annak a többsége, hisz a demokráciának alapvető szabálya, hogy a többség dönt. De mivel hogy fizikailag képtelenség, hogy az állampolgárok mind egyidőben kinyilvánítsák akaratukat meg eleve annyira sokféle volna az egyéni akarat, hogy csak káoszhoz vezethetne, kitaláltuk a képviseleti demokráciát.

Megjelentek olyan – pártnak nevezett – szervezetek, amelyek igyekeztek a nép különböző rétegeit, bizonyos választói archetípusokat képviselni, és a szociális meg eszmei hovatartozásuk alapján kitalálni megfogalmazni, hogy mit is akarhatnak. Volt, aki a szegényebbet, volt, aki a gazdagabbat, a tanultabbat, a tanulatlant, az időset, a fiatalt, a férfit, a nőt próbálta felkarolni és képviselni, de leginkább kitalálni, hogy mi lehet nekik a jó. S bár az nyilvánvaló volt, hogy mindenkinek nem lehet egyszerre jó, az ideális rezsim keresésében valódi politikai programok, valódi politikai viták és valódi politikai kompromisszumok születhettek a különböző véleményen álló pártok és általuk a nép rétegei között. Ebből született a közjó fogalma, ami elvileg mindenki javát szolgálta – csak kinek-kinek változó mértékben.

A demokrácia lényege ugyanis épp ez volna: megtalálni a legtöbb közös nevezőt egy végtelenül heterogén társadalomban. A demokrácia kultúrájának kialakítása, a nép nevelése azonban fárasztó folyamat, sok-sok pénz, idő, türelem, együttműködés és kölcsönös lemondás kell hozzá. Ezért a pártok viszonylag hamar rájöttek az egyszerűbb és gyorsabb megoldásra, amit már az ókorban is előszeretettel alkalmaztak: az oszd meg és uralkodj elvét. A hatalomért való egymással vívott harcban polarizálták, és egymás ellen fordították az embereket: jobbra és balra, pirosra és narancsra, fenyőre és tulipánra osztották őket.

Lassan, de biztosan a mi és ők közötti szakadék átjárhatatlan lett, eltűntek a köztes utak, hidak a szekértáborok között, és ezzel a politika eredeti jelentése (a közös dolgaink megbeszélése és rendezése) kiürült. Kezdett egyre kevésbé arról szólni, hogy ki mit hogyan tenne az egész országért, és inkább arról, hogy a saját táborát hogyan védi meg a másik tábortól. Mint egy döntő meccsen: a végén csak egy maradhat, aki mindent visz, a másik pedig semmit, szóhoz sem juthat a következő mandátumban. A nagy inspiráló pártprogramokat felváltotta a végtelenül lebutított és agitáló pártkommunikáció, amelynek egyetlen célja az ellenfél leuralása és kiiktatása, igazságtól és valóságtól függetlenül.

A választás pedig ebben a kontextusban nem egy racionális, a közjót szem előtt tartó mérlegelés, hanem érzelmi, puszta rokon- és ellenszenv alapú döntés marad. Totális bandaháború, melyben olyan emberek tömegei szavaznak, döntenek egy ország sorsáról, gazdasági, jogi és geopolitikai helyzetéről, akik lehet, hogy egy szavazólapot nem képesek kitölteni helyesen. És ez a megállapítás nem is annyira őket minősíti, hanem azt a rendszert, amely a választót nem neveli, hanem emberi gyarlóságát kihasználja saját önös érdekében, a hatalom megtartásában. Hát ez a demokrácia legnagyobb paradoxona. Hogy egy arra fel nem készült vagy készített nép nem a saját maga urává, hanem választottja rabjává válik, miközben azt hiszi, hogy győzött. Bármely oldalon is állna.