Imi bácsi és a romániai magyar rádiózás

I. Egy váradi este

Tizenéves suttyók voltunk. Természetesen mindent jobban tudtunk mindenkinél. Érdekelt minket minden: a foci, a pingpong, az úszás, a lányok – főleg a lányok –, na meg a színház is. A focit nemcsak játszottuk, de szenvedéllyel figyeltük is. Egyik este a kor híres krajovai csapata játszott Nagyváradon, a Bihari FC-vel. A stadion zsúfolásig megtelt. Ha jól emlékszem, az oltyánok simán nyertek, pedig Váradon ott volt még Kun Attila, Popovics Pali, Gergely Góbé, Zare, Pușcaș, Kiss Sanyi… de kikaptunk.

Este buli volt Zoliéknál, akivel együtt voltam a meccsen. A nagyok bent mulattak, mi, tizenévesek az udvaron, a pingpongasztal körül ütögettünk és osztottuk az észt. A téma persze a foci volt. Tudtuk, ki hibázott, ki volt gyenge, mit kellett volna másképp. Ekkor kijött közénk egy elegáns, halk szavú férfi. Csak hallgatott, figyelt. Amikor már forró lett a levegő, szerényen megszólalt: – Nem lehet, hogy az ellenfél ma erősebb volt?

Nekünk ez elfogadhatatlan volt. A mi csapatunk a legjobb – hát hogy jön ahhoz valaki, hogy másként gondolja? Ő viszont tovább beszélgetett velünk. Nyugodtan, okosan. Aztán, mikor már barátságosan nevettünk együtt, így szólt: – Bemutatkozom: Jenei Imre vagyok. De szólítsatok csak Imi bácsinak. Abban a pillanatban megállt a levegő. Akkor tudtuk meg, hogy ő a Bihar FC edzője. Leckét kaptunk – szerénységből, emberségből, tartásból.

II. A találkozások nyoma

Később a színházban futottunk össze. Mosolyogva kérdezte: – Na, hogy áll a csapatom? Mit kellene csinálnom? 1979-et írtunk. Nem gondoltam, hogy ez a váratlan, udvari esti beszélgetés ilyen hosszú ideig megmarad bennem. Később ő is elkerült Nagyváradról, aztán én is. De mindig figyeltem, mit csinál. Ott volt a híres sevillai BEK-győzelem, a bajnoki címek, a válogatott sikerei. Bukarestben élve néha láttam őt a Steaua-meccsek páholyában. Messziről is ki lehetett szúrni az elegáns tartását.

III. A rádió születése

Évekkel később az Országos Audiovizuális Tanácsnál dolgoztam. Földi sugárzású frekvenciákat osztottunk szét. Az országban sok helyre jutott adás – köztük Nagyváradra is. A városban már volt vagy kilenc román nyelvű kereskedelmi rádió, de magyar egy sem. Rengeteg pályázat érkezett: kérte a Micula testvérek cégbirodalma, az ortodox egyház, a neoprotestáns közösségek…

Gondoltam egyet, és felhívtam néhány váradi ismerőst: – Nem kellene végre egy egész napos magyar rádió? Nem sokkal később telefonált Kiss Sándor, a megyei tanács akkori elnöke, az RMDSZ egyik alapítója. – Atikám, mi váradiak ne értenénk egymást? – mondta. – Nekünk kell az a frekvencia! Mondtam, hogy rendben, de egy rendes pályázat kell, meggyőző érvekkel. – Félreértesz – mondta. – Nekem kell az a frekvencia. – Ahhoz legalább hét szavazat kell. Nekem csak egy van.

Javasoltam, hogy készítsenek felmérést: bizonyítsák, hogy a tízezres váradi magyarság magyarországi rádiókat hallgat, és szeretne egy saját hírforrást. Tetszett neki az ötlet, dolgoztak rajta. Közeledett a meghallgatás. – Atikám, hogy kell, mint kell? – kérdezte. – Kellene egy jól beszélő ember, aki elmagyarázza, mit akarunk, meg egy ismert váradi személyiség, akit Bukarestben is tisztelnek. – Mondjad, ki legyen. – Talán Jenei Imre. Ő nagyváradi, nem kell bemutatni. – Ó, az nem lesz probléma – mondta.

IV. Imi bácsi visszatér

Eljött a nap. Maria, az asszisztensem, kétségbeesetten rontott be: – Képzelje, itt van személyesen Nea Imi, Jenei Imre! Önt keresi! Bejött, mosolygott. Felelevenítettük a régi váradi estét. – Mit is kell itt csinálnom? – kérdezte. De már nem tudtam válaszolni, mert az iroda pillanatok alatt megtelt autogramkérőkkel.

A tanács ülése is késve kezdődött. Húsz jelentkező volt a nagyváradi frekvenciára. Papok, kultúremberek, üzletemberek. A magyar pályázatot egy Costea úr képviselte, aki olyan szép román nyelven beszélt, hogy a kollégák is elámultak. Elmondta: igazságtalanság, hogy a magyaroknak nincs rádiójuk. Ez nem kegy, hanem kötelesség.

Aztán jött Jenei Imre. A második mondatánál már tudtam: nem az a kérdés, megkapjuk-e a frekvenciát, hanem hogy mind a tizenegy szavazat összejön-e. A vége: tizenegy lett. Így lett magyar kereskedelmi rádiója Nagyváradnak – a Plusz FM, amely ma is szól. Egy kicsit Jenei Imre érdeme is.

V. Egy úriember öröksége

Sokan emlékeznek most rá – a szakmai tudására, az eleganciájára. Tény, hogy azokban a szürke, diktatórikus időkben is ember tudott maradni. Tény, hogy a hatalmas sikerek után is szerény váradi polgár maradt. Volt ereje szülőföldjén maradni, és visszaadni valamit annak a közösségnek, amelyből vétetett.

Nem dörgölőzött pártokhoz, nem futtatta magát a médiában. Úgy ült végig egy harmadosztályú meccset, mintha a Bajnokok Ligája döntője lett volna. Úgy sétált a Városliget utcájában, mintha az Unter den Lindenen járna. Rangot és hitet adott a városnak.

Tudtommal egy könyv is készült róla – Mircea Bradu, a legendás nagyváradi színházigazgató írta, beszélgetés formájában, sport és színház témájában. Nyolc bajnoki cím és három kupa játékosként. Hat bajnoki cím, négy kupadöntő, két kupagyőzelem edzőként. Egy BEK-győzelem. Két ország válogatottjának szövetségi kapitánya. Mit akart volna még? Nyugodjék békében. Igazán nagy ember volt.

Utóirat

Vannak emberek, akik után nemcsak emlék marad, hanem tartás is. Jenei Imre ilyen ember volt. Egy város, egy nemzedék és egy egész közösség tanulta meg tőle, mit jelent csendben, elegánsan, mégis rendíthetetlenül embernek maradni, és egy viszonylag kisvárosban is világpolgárnak lenni.

https://gasparik.blog