A kultúra nem giccs és nem luxus: Marosvásárhely új zongoráiról

Úgy esett, második osztályos koromban az unokatestvéremmel játszani akartunk, de neki mennie kellett az osztályával valami eseményre a Kultúrpalotába. Kieszeltük, hogy megyek én is, s valahogy elkeveredem az osztálytársai között, beszököm egy idegen iskolai osztállyal. Aztán ott megkeressük egymást, s folytatjuk a mókát. Nehogy egy uncsi iskolai program elrontsa a dolgot.

El is mentem. A helyszínen kiderült, hogy még tucatnyi más iskola diákjai igyekeznek bejutni az épületbe. Egy csoporthoz verődve sodortattam magam befelé. Amikor a jegyellenőr megszámolta a diákokat, és megjegyezte a tanítónőnek, hogy nem stimmel a létszám, minden szem rám szegeződött. Kipirulva a kalandos izgalomtól – amit ők szégyennek, ijedségnek észlelhettek – akadozva magyaráztam, hogy nem találom az osztályom, el vagyok veszve. A tanítónő ellentmondást nem tűrően mellém állt, kézen fogott, és bevezetett a hallba, nyugtatgatva, hogy biztos már bent vannak, segít megkeresni. Pedig az én osztályom nem lehetett bent. Én egy távolabbi, dombok közötti kis falusi általánosba jártam, ahol mi technológiaórán azt tanultuk, hogy a „mezőgazdasági dolgozónak hogyan kell helyesen kapálnia”. Ilyen osztályok akkoriban nem jártak a Kultúrpalotába.

Az engem becsempésző segítőkész tanár nénit szépen leráztam azzal, hogy vécére kell mennem. Micsoda illemhely a Kultúrpalota illemhelye! Nálunk még évtizedekig csoportos fabudi volt az iskola mögött. Csodálkozva szemlélődtem a mosdóban. Lassan kint minden elcsendesedett, indulhattam megkeresni az unokatestvérem.

Nem jutottam messze. A hallban immár senki sem volt, így a két tükör között állva lefagytam. Csak álltam a végtelen terek ünnepélyes végtelenségében. Elképesztő volt, hát elképedtem. Azt is csak a tükrökben néztem végig, ahogy egy portás közeledik, és majdnem felkiáltottam, amikor közvetlenül mellettem románul mondott valamit. Nem tudtam, mit. Azt viszont azonnal megértettem: nem lesz ebből kaland, itt őrök vannak, itt elkapnak. Mentünk is a nagyterembe, ahol éppen befejeződött a rengeteg diák helyfoglalása. A portás rábízott valakire, az illető végigvezetett a sorok között – közben felfedeztem, hogy az unokatestvérem is bent van, kacsintottam, vigyorgott –, majd valahol leültetett egy szabad helyre: „Majd utána megkeressük az osztályod.” Azt kereshetitek, gondoltam, de észrevettem a csillárt a fejem fölött. A terem se semmi, de napba nézni egyszerűbb mutatvány, mint egy ilyen csillárt szemrevételezni. Már kellemesen szédülni kezdtem volna, de sötét lett, mozgás támadt a színpadon.

Így esett, hogy részt vettem életem első komolyzenei eseményén, egy ifjúsági oktató hangversenyen, amit a marosvásárhelyi általános iskolák tanulóinak rendeztek. Nem sokra emlékszem, de arra igen, hogy nagyon bonyolult dolgokat magyaráztak, majd egy zenerészletet hallgattunk, majd bemutatták a hangszereket – rengeteg van! –, majd zene, majd magyarázat, zenerészlet, magyarázat. Néhány alapmotívum annyira belém ragadt, hogy néhány évvel később könnyű volt beazonosítanom: Rimszkij-Korszakov, Seherezádé.

Az Ezeregyéjszaka meséi így más fogalomkészlettel is társultak, és a zene mellett ez volt az, ami valóban megragadott. Van egy nyelv, amin lehet beszélni olyan megfoghatatlan, illékony és tűnő valamiről, mint a zene! Úgy éreztem, mintha beavattak volna valami rettenetes titokba, azok közé tartozom, akik tudják, hogy a zenét nemcsak hallgatni kell, hanem érteni is lehet. És másokkal beszélgetni lehet róla, mert van hozzá érthető szókészlet.

Mit is jelent a zenéről értelmes szavakkal beszélni?

A mi iskolánkban énekórán maros-menti népdalokat kellett otthon tanulni kívülről, majd sorra mindenki el kellett énekelje az osztály előtt; aztán együtt énekeltünk. Rossz jegyeim voltak, nem akaródzott nekem a szövegeket bemagolni, és még kevésbé az osztály előtt ismételten megszégyenülni. Seherezádé után a zenéről is olvasgatni kezdtem, aztán írtam egy mondatot, amit megtanultam kívülről. Amikor énekórán kiszólítottak a tábla mellé énekelni, akkor kijelentettem, hogy nem tanultam meg a feladott népdalt, én más zenéket szeretek. Mély csend lett. Nagy levegőt vettem, a mennyezeten meztelenül lógó égőre néztem, és elmondtam a mondatot: „Tuggya’ tanár néni, nekem az orgona is túl népies, a zongora technikai. Én a csembalót szeretem, mert az a muzikális.” Hosszúra, végtelenné nyúló pillanat. Csak nehogy rákérdezzen, mert nem tudom, mit is mondtam. De a tanárnő megkönnyebbült, szokatlan kedvességgel (hisz rossz diák voltam) így szólt: „Le vagy zárva tízesre. Helyre mehetsz. De a dalokat tanuld meg, nem fogod megbánni.” És tényleg abban az évben lezárt tízesre.

***

Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármestere a minap a közösségi médián megosztott egy bejegyzést: „Új zongorát kaptak a Marosvásárhelyi Művészeti Főgimnázium diákjai! Ősztől ez a hangszer a mindennapi gyakorlás része lesz, és segít majd abban, hogy a tanulók a zene igazi érzelmeit a legmagasabb szinten élhessék át. Befektetünk az oktatásba és a kultúrába, hogy a fiatalok a lehető legjobb körülmények között fejleszthessék tehetségüket, és valóra válthassák álmaikat.”

Erről jutott eszembe az első koncertélményem. Meg az, hogy a polgármester is úgy izgulhat, nehogy valaki rákérdezzen, hogy mit jelent a „zene igazi érzelmeit a legmagasabb szinten átélni”, és ezzel „valóra váltani az álmaikat”. Attól tartok, ő sem tudna számot adni, mit is jelent, amit mondott.

Érteni vélem, politikailag kissé kockázatos bejelenteni, hogy a művészeti iskolának éppen most vettek egy több tízezer euróba kerülő zongorát, amikor az egész ország a kormány megszorító gazdaságpolitikájának súlya alatt túlélőst játszik. De kétlem, hogy ebben a helyzetben jót tesz, ha hülyének nézik a polgárokat, és pátoszba csomagolt semmit kommunikálnak.

Az egyszerű embereknek is el lehet mondani, hogy mi a zene, mennyire és miként jelentős a közösség és a város életében. Mert a hiedelmekkel ellentétben a kultúra nem valami emocionális giccs, soha nem is volt az. És nem is valami luxuscikk, amivel majd az előkelő társaság tagjai „valóra váltják az álmaikat”.

El lehet mondani, hogy például a zongora egy művészeti iskolában a rengeteg intenzív használat miatt egy idő után elromlik. Elkopnak és meglazulnak benne a kalapácsok, rugók, filcek, elöregszik a zongora húrozata, faszerkezete, és már a hangolószögek sem tartanak jól: a hangszer hamissá válik. És hiába hangolják újra, a hangszer nem tud tartósan pontos maradni. Azt is el lehet magyarázni az embereknek, hogy egy ilyen hangszert néha drágább feljavíttatni, mint újat venni. De az biztos: egyenetlen hangú, pontatlan, kattogó, kopogó, halk, rossz minőségű hangokkal zenét tanulni egyrészt lehetetlen, másrészt értelmetlen. Harmadrészt roppant káros, mert a diákok egy rakás rossz beidegződést elsajátítanak, és már a jó zongorán is nehézséget okoz nekik zenét játszani. Jó hangszerek nélkül egy művészeti iskola színvonala bezuhan, jó hírneve megroppan. Az országos olimpiászok után az lesz a téma, hogy ezek a vásárhelyiek… és egyre kevesebb diák juthat ki nemzetközi versenyekre.

(Néhány éve Kolozsváron egy komolyzenei koncert után a kocsmában a szomszéd asztalnál arról beszélgettek, hogy a csíkszeredai művészetiben lett öt új Petrof pianínó. Egy pillanatra elfeledkeztem, hogy illetéktelenül hallgatózom, odanéztem. „Az igen” – mondtam, s úgy néztek vissza, mintha mindig is ismertük volna egymást.)

Ahhoz hasonló, mint amikor a városi filharmóniának sikerül meghívnia egy elismert és jelentős művészt, aki a próbák alatt végig panaszkodik és háborog, a koncert után a gratulációk fogadása közben meg azon gondolkodik, hogy ő ide többet sose teszi be a lábát, mert ennek a városnak nincs egy rendes hangszere, amelyen zenét lehet játszani. És a város így lekerül előbb az országos, majd a nemzetközi listákról. Vagy rosszabb: ott marad megbélyegzetten.

Tehát igen, indokolt volt a télen végre-valahára venni egy rendes zongorát a városnak.

És nemcsak azért, amit egyebek mellett Péter Ferenc, akkori megyei tanácselnök kiemelt: „a zongora nemcsak egyszerű hangszer, hanem a belső terek központi dísze is. Impozáns megjelenése és kiváló hangzása új szintre emeli a Filharmónia koncertjeit.” Igen, szép dísz, impozáns a megjelenése, de az mellékes. A kifogástalan hangzásvilág a lényeg. A zongoravásárlásról Kovács Mihály Levente alpolgármester és a megyei tanács kulturális intézményekért felelős (volt) alelnöke is fontosnak tartotta mondani valamit: „A kultúra értékét nem lehet pénzben mérni, viszont pénzbe kerül.” Lehet, ez így van, de az is így lehet, hogy a kultúra hanyatlása okozta veszteséget azért gazdaságilag durván megérzi egy város, egy megye, egy régió. Pénzben is meg lehet becsülni az ilyen veszteségeket.

Szívesebben olvastam volna az interjúkat, megnyilatkozásokat a művészektől és zenekedvelőktől, akik elmondták volna, hogy mekkora megkönnyebbülés a város, sőt a megye számára, hogy vége annak a korszaknak, amikor szégyenkezniük kell, és tehetetlenül vállat vonogatni, hogy nincs egyetlen jó zongoránk sem.

A zongoravásárlás valóban tekinthető a jövőbe való befektetésnek. De akár a művészeti líceum, akár a filharmónia új zongorájáról van szó, ne csináljunk belőle politikai PR-t.

Azért ne csináljuk ezt, mert azok a diákok, akik életüket a zenei képzésnek rendelik alá, nem a „zenei érzelmek magasabb megélése” miatt vállalják a terheket. És komoly kihívásokról van szó: a zenélés együtt jár egészségügyi károsodásokkal, szellemi és mentális túlterhelésekkel, rengeteg pluszórával, még több napi szintű gyakorlással, fokozott érzelmi kitettségekkel, és még hosszan sorolhatnám, mi mindennel. Ahogy nincs is szó semmiféle „álmok megvalósításáról” sem, az új zongorával keserves munka fog zajlani, nem álmodozás.

Zenészképzésről van szó, művészeti tehetséggondozásról, ami nagyon komoly kihívás ilyen kulturális közegben, ahol minden giccsesül, és ahol minden intézmény alulfinanszírozott. Többet érdemelnek ezek a diákok és a pedagógusok.

Ahogyan a város lakossága is több és reális kommunikációt érdemel.

Van hozzá nyelv. Meg kell találni.

Ezt akkor is fenntartom, ha szerintem a zongora technikai, és a csembaló az igazi, mert az a muzikálisabb.

Az sem ártana, ha minden kulturális intézmény és azt fenntartó intézmény megfontolná, hogy vajon nem kellene még több oktató-ismertető-beavató rendezvényt szervezniük? Fiataloknak és idősebbeknek is, belvárosiaknak és külvárosiaknak is? Sőt, ha lehet, a dombok közötti falucskák lakóinak is?