Szuverén kormányok: a hatalmasok szabadságát képviselik a néppel szemben

„Bárcsak ezután tanulj Erdély, édes hazám,

S a magad fiaiddal élj csendesen egy portán,

Magyarországiakkal ne cimborálj oly puhán,

Hogy mint most, ne törődjél magad szörnyű kárán.

Tudom, sokaknak nem fog ez írásom tetszeni,

Kik igazat nem szoktak örömest hallani.

Én arról nem tehetek, nem akartam hazudni,

Kinek nem kell, hagyja el, szabad vele elhagyni.” (Cserei Mihály: Erdély históriája)

Sokakban okozott megrendülést Orbán Viktor kijelentése, aki tihanyi beszédében George Simiont „teljes egyetértése” felől biztosította. Nem örvendek annak, hogy így kellett megtudniuk, a romániai magyar kisebbség érdekei és méltósága a magyar miniszterelnöknek sokadlagos szempont csupán. Tekintsünk el attól most, hogy ez a kiállás valamiféle elégtételt jelent a jelenlegi magyar kormány itteni bírálóinak, akik – keveset törődve a folyamatos támadásokkal, lejáratással, befeketítéssel, nemzetárulónak és bértollnoknak való megcímkézésükkel, egyáltalában, éppen az Orbán Viktor és követői által gerjesztett gyűlölettel (bár szenvedve mindettől) – régóta figyelmeztetnek: rossz vége lesz ennek. Igazolva láthatják magukat azok is, akik régóta mondják már, nem bölcs döntés az RMDSZ részéről, hogy mindent átenged a magyarországi kormányzó jobboldalnak, miközben megalázkodással viseltetik az „anyaországbéli” állítólagos partnerei iránt. Kínos látni, ahogyan az RMDSZ szóvívője diskurzív perecet fon magából, hogy kimagyarázza Orbán Viktor kijelentését, és felháborító, ahogyan magyarországi állami közméltóságok kettős beszéddel próbálnak ködösíteni. Minden caveat ellenére („nem avatkozunk be”, „az RMDSZ álláspontját tartjuk mérvadónak”),

Orbán Viktor világosan jelzett George Simionnak: üdvöz légy, barátom!

Az is világos, hogy ebben a jelzésben nem valamiféle, a romániai magyar kisebbség érdekeit szem előtt tartó 3D-s sakkmesterség rejlik. A helyzet bizonyára az, hogy Orbán Viktor az Európai Unió hatalmi-világnézeti középpontja elleni hadjáratban keres magának szövetségeseket, és George Simionnal valóban egyetértenek temérdek kérdésben. Időszerű lenne kifejteni, miben is áll ez az úgynevezett szuverenizmus, amely ilyen szép barátságokra ad alkalmat.

Mint azt mindannyian tudjuk, a szuverenizmus jelmondata: megállítani Brüsszelt! Annyit tesz, hogy az egyébként meglehetősen lazán integrált, gazdasági és jogi, kisebb mértékben kulturális-tudományos együttműködésen nyugvó Európai Uniót egy még lazábban, főként gazdasági szempontból összehangolt Nemzetek Európájával kellene felváltani. Innét a szuverenizmus, amely szerint az Uniós „szabályozások” sértik a nemzeti szuverenitást.

Bár a nemzeti szuverenitás gondolatának vannak európai gyökerei (ld. 1848), a jelenlegi politikai-ideológiai helyzetben sokkal több közös pontot találhatunk az amerikai „states rights” (tagállamok jogai) megközelítéssel. Míg a nemzeti szuverenitás európai hagyománya egyrészt a birodalmi elnyomás ellen, másrészt a nemesi előjogok és a nem-demokratikus, hűbéri állam ellen vívott küzdelemben alakult, addig az amerikai „states rights” megközelítés a Szövetségi Állam társadalmi igazságosságért való közbelépése elleni reakció volt. E jogi-politikai iskola számára kezdettől az volt fontos, hogy a Szövetségi Állam ne szóljon bele bizonyos kérdésekbe, így például az oktatási szegregáció felszámolása ellen tüntettek „helyi közösségek”, mondván: a tagállamok autonómiáját számolja fel a Szövetségi Állam, amely kötelezővé teszi, hogy felszámolják a „tisztán fehér” iskolákat. Ez a jogi-politikai hagyomány került mozgósításra a kortárs kulturális háborúban is – így például a (Trump áldásos tevékenysége nyomán immár) konzervatív többségű Legfelsőbb Bíróság azon döntésében, hogy az addig hatályos Roe v. Wade határozatot semmissé nyilvánítva a tagállamokra bízza azt, biztosítják-e az abortuszhoz való jogot. Az amerikai (tagállami) szuverenizmus alapvető mozzanata tehát az, hogy a Szövetségi Állam ne korlátozza a tagállamok arra való képességét, hogy – ha ezt akarják – szegregációt, jogkorlátozást, elnyomást alkalmazzanak saját állampolgáraikkal szemben. Trump második elnöklése a Szövetségi Állam teljes szétrombolásával kezdődött: környezetvédelem, közegészségügy, oktatás, szociális juttatások, munkavédelem – minden korlát, amely a vállalatok, a tagállamok és a végrehajtó hatalom működése előtt állt, elillan, mint a reggeli harmat, melyet követhet a Szuverén igaz fényének perzselése.

Az európai szuverenizmus ehhez a jogi-politikai iskolához áll közel. Nem a népfelség nevében szállnak síkra, mint a nemzeti önrendelkezés hajdani hívei, hanem annak érdekében, hogy eltűnjön minden korlát, amely a hatalomgyakorlást valamilyen keretek közé szorítja.

Amikor Orbán Viktor „illiberális demokráciát” hirdetett meg, részben pontosan fogalmazott. Arról van szó, hogy fel akarják számolni azokat a fékeket és ellensúlyokat, azokat a biztosítékokat, amelyek a parlamenti rendszerekben a közhatalom birtokosait – a liberális eszméknek megfelelően – korlátozzák a hatalomgyakorlásban.

Részben nem fogalmazott pontosan, de egy közkeletű tévedést ismételt meg: a parlamenti képviseleti rendszerek a szó szoros értelmében nem demokratikusak – a hatalom nem a népnél van. A nép legfeljebb választhat, hogy kinél legyen a hatalom, de a képviseleti rendszer meghatározás szerint azt jelenti, hogy nem tarthatja meg magának.

A képviseleti rendszerek demokratikus deficitét éppen a liberalizmus hagyományában oly fontosnak tartott, a hatalomgyakorlást korlátozó intézményi és társadalmi struktúra ellensúlyozza. Lényeges, hogy nem csak a liberális állam ismérveiről van itt szó (független bíróságok, a végrehajtó hatalomtól többé-kevésbé függetlenül működő állami szervek – pl. Romániában a Diszkriminációellenes Tanács), hanem nem-kormányzati – helyesebben: nem állami – szervezetekről is, amelyek a mindenkori kormányzat direktíváival nem azonos, esetenként azzal nyíltan szembenálló elvek szerint végzik legkülönfélébb tevékenységüket.

A fontos az, hogy a közhatalom megválasztott birtokosai ne gyakorolhassák hatalmukat korlátlanul és kizárólagosan. És épp ez elfogadhatatlan a szuverenisták számára.

Az Európai Unió elleni hadjárat, illetve a szövetség megváltoztatására irányuló törekvés lényege, hogy az Európai Unió egyrészt mint nemzetállamok feletti fórum (ugyanígy és ugyanezért az emberi jogi eszmeiség jegyében működő ENSZ is ellenszenves válogatott szélsőjobboldaliaknak), másrészt mint a nemzetállam alatt működő szervezetek támogatója ne akadályozza a kormányt hatalmának korlátlan használatában. A szuverenizmus nem a népi szuverenitást védelmezi, melynek a szakszervezetek, kulturális alapítványok, szociális egyesületek, újságok, egyik megnyilvánulási formáját jelentik (hiszen a teljes nép sosincs kormányon, ezért a legkülönfélébb szereplők tevékenységeiből tevődhet össze – így a liberalizmus – egy olyan társadalmi működés, amely megközelíti a demokráciát).

A szuverenitás, amely kedves számára, a kormány korlátlan fennhatósága.

Május 14-én Magyarország Kormánya felterjesztette az ún. átláthatósági törvénytervezetét, amely egyetlen célt szolgál: civil szervezetek megfigyelésének, pénzügyi kontrolljának, hatósági zaklatásának és politikai megfélemlítésének megalapozását. A kulcsszó: külföldi. A magyar szuverenizmus szerint ezek külföldi finanszírozású szervezetek (tegyük hozzá, Romániában a magyar kisebbséget szolgáló szervezetek legtöbbjéről ugyanez elmondható), ami pedig külföldi, az gyanús. Azért gyanús, mert a magyar kormánynak nincs módja elzárni a pénzcsapokat, kiéheztetni ezeket a szervezeteket, ez pedig érthetően frusztrálja a kormány azon vágyát, hogy saját állampolgárai fölötti korlátlan hatalmat gyakorolhasson.

Ezt a vágyat tükrözi George Simion fenyegető kérdése is: „ce mă fac eu cu voi?” – mit kezdek én veletek? A nemzeti szuverenizmus hagyománya felől elég furcsa ez a kérdés. A kérdés 1848-ban az volt, mit kezd a nép a dicsőséges nagyurakkal.

De az új szuverenizmus nem a nép hatalmát jelenti, hanem az új kormányzó erő hatalmát a néppel szemben. És ennek a hatalmi gépezetnek valóban ez a kérdése: mit kezd az állampolgáraival?

Azért pedig tennie kell, hogy bármit kezdhessen, ami eszébe jut – ebben áll szuverenitása. Simion kérdésére Orbán felelt, mikor azt mondta, „elégtételt veszünk”. El is vették, sorra, szépen, nemrég a szabad gyülekezés jogát is feltételhez kötötték – Magyarországon a melegjogok kérdésében ma már tilos közösen, nyilvánosan különvéleményt képviselni a kormánnyal szemben (az erdélyi közíró fontosnak tartotta volt megírni: „ez engem nem érdekel, vegyék, vigyék”) –, most pedig a civil szervezetek kerülnek extrém kormányzati kontroll alá.

A kortárs szélsőjobboldal kulcsfontosságú témája, a bevándorlóellenesség (és nem bevándorlásellenesség – itt emberek ellen tevékenykednek és beszélnek). A rengeteg szempont közül arra szeretnék kitérni, hogy

a bevándorlók elleni agitáció normalizálja, mindennapossá és megszokottá teszi az állami szintű elnyomást.

Amint a Partizán kiváló dokumentumfilmje mutatja, az Orbán-kormány bevándorló- és menekültellenes politikája egyrészt a félelem és gyűlölet érzéseinek felfokozásával eltüntette a napirendről a Fidesz kormányzásának hiányosságait 2015-ben, másrészt a külföldi ügynökök, „bevándorláspártiak” és az emberi jogok képviselői elleni jogi-politikai fellépést is megalapozta (ld. az imént említett ún. átláthatósági törvényt).

Ha most az Amerikai Szövetségi Államot bámulatos tempóban szétromboló Trump adminisztrációra fordítjuk a figyelmünket, látjuk, hogyan néz ki sűrítve az a folyamat, amelybe a magyarországi társadalom hosszabb idő alatt esett bele. Trump és köre számára a bevándorlóellenesség lehetővé teszi az ország területén tartózkodó összes ember hatósági zaklatását és – maradéktalanul, az összes esetben jogtalan – deportálását. (Ez a szó is megszokottá vált. Borzalom.) A Bevándorlási és Vámhatóság (ICE) „adminiszratív hibából” Amerikában jogszerűen tartózkodó embereket (ld. Abrego Garcia és Andry José Hernández Romero eseteit) deportált Trump El Salvador-i diktátorbarátjának kínbörtönébe, és az egyébként nemi erőszakért és szexuális bűncselekményekért bíróság elé állított Tate-fivérek elengedését kiharcoló amerikai elnök megvonja a vállát: nem tudjuk visszahozni. Mi több, a bevándorlást invázióként értelmező Trump adminisztrációban ma már – erre a mondvacsinált vészhelyzetre alapozva – a Habeas Corpus felfüggesztéséről beszélnek, amely azt biztosítja, hogy bírósági ítélet nélkül csak korlátozott időre foszthatnak meg személyeket szabadságuktól. Aki azt hiszi, hogy ezt az eszközt csak az „illegális bevándorlók” ellen fogják használni, az egyrészt nem veszi eléggé komolyan, kiket jelöl meg ellenségeiként Trump, másrészt ezt a hiszemet a már államilag elkövetett bűncselekmények ténye cáfolja.

Amit a bevándorlókkal megtesznek, azt előbb utóbb másokkal is meg fogják tenni.

(Hozzátesszük, a Maszol.ro portál főszerkesztő-helyettese nemrégiben nagy élvezettel fenekedett, hogy Trump szétcsap majd a balliberális ezekmegazok között, s hogy lesz itt irgumburgum! Van, s lesz. Amikor George Simion csap majd szét itthon, s ha netalán a kisebbségi jogokat hasonlóképp emberjogi hablatynak fogja tekinteni, mint Orbán Viktor és Trump saját hazájában, akkor is elvárjuk majd az emberi méltóság eszméjével összeegyeztethetetlen élvezkedését. Azt is hozzátesszük, hogy Trump és Orbán romániai magyar hívei között kínosan nagy a csönd a tihanyi beszéd után: messziről elkerülik a magyar miniszterelnök nevének említését. Nincs mit mondaniuk, mert megszokták: csak annyit mondanak, amennyit Magyarország miniszterelnöke, de a mostani mondás megakad a torkukon.)

Térjünk most vissza Orbán Viktor tihanyi beszédére. Magyarország miniszterelnöke annak idején fontos gesztust tett a romániai magyarság felé. Aki figyelt, rosszat sejtett már akkor is, azonban kétségkívül sokat jelentett sok ember számára, hogy egy állam vezetője elismeri létezésünket, s ráadásul jó dolognak tartja. (Sokszoros zárójel a hangsúly végett: ezt az elismerést aztán mi magunk sok más embertől megtagadjuk, részben legrosszabb indulatainkra hallgatva, részben épp határon túli inspirációból.) A tihanyi beszéddel ez a kép módosulni látszik. Világos, hogy még ha jó dolog is létezésünk, többnyire mellékes – saját pozícióharca az EU-n belül sokkalta fontosabb számára, mint a romániai magyar kisebbség. Fontosabb az a kereszténység, amely az elesettekbe való belerúgásról és az embertársaink iránti gyűlölködésről ismerszik meg, és fontosabb az a szuverenitás, amely nem a nép hatalma, hanem a nép fölötti hatalom. De kérdezzük meg most őszintén, mi mást mondhatott volna a miniszterelnök úr? „Határozottan megkérek minden romániai magyart, ne szavazzon arra az emberre, aki épp úgy szereti hazáját, mint én az enyémet.”