Kinek a képe kerül a keretbe?

Mottó: Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget
Mondd, te kit választanál? (Bródy János: Te kit választanál?)

A kérdésre, hogy Kinek a képe kerül a keretbe? a válasz pofonegyszerű: akit a május 18-án szavazók megválasztanak, s ő költözik be a cotroceni-i palotába öt évre. De mielőtt az esélyek latolgatásába kezdenénk, érdemes egy pillantást vetni arra, kik és hogyan töltötték be eddig ezt az ország jövőjét meghatározó szerepet. Több mint három évtized telt el az 1989-es rendszerváltás óta, és ezalatt Románia négy választott államelnököt és négy ideiglenes elnököt fogyasztott el – ki hosszabban, ki csak néhány hónapig gyakorolta a legfőbb közjogi méltóság hatalmát.

Ion Iliescu háromszor is megnyerte a választásokat: először 1990-ben, aztán 1992-ben, majd egy meglepő visszatérés révén 2000-ben. Emil Constantinescu egyetlen ciklust töltött ki 1996 és 2000 között, Traian Băsescu két mandátumot kapott (2004–2014), de mindkettő alatt felfüggesztették egyszer-egyszer. Klaus Iohannis szintén kétszer nyert (2014 és 2019), a második mandátuma végül a 2024-es választás elhalasztása miatt jócskán túlnyúlt az eredetileg kijelölt ötéves időszakon.

És voltak ideiglenes elnökeink is: Iliescu 1989 decemberében vette át az ország irányítását a forradalom után, és 1990 májusáig töltötte be az államfői posztot kvázi-ideiglenes minőségben. Nicolae Văcăroiu 2007-ben, Crin Antonescu 2012-ben vette át rövid időre az államelnöki tisztséget Băsescu felfüggesztései alatt. Ilie Bolojan idén februárban lépett hivatalba ideiglenes elnökként, miután Klaus Iohannis mandátuma formálisan is lejárt.

Ha minősíteni kellene őket – márpedig nehéz lenne pusztán protokolláris adatként tekinteni egykori államfőkre –, akkor talán így foglalhatnánk össze: volt, aki maradandó sebeket hagyott maga után, más inkább elszalasztott lehetőségeket, akadt, aki politikai túlélőként lavírozott végig a román demokrácia törékeny évein, és volt, aki egyszerűen csak kivárta a ciklus végét.

Ha esetleg jellemezni vagy minősíteni kellene őket, akkor tömören ezt mondanám:

1. Iliescutól örököltük a posztkommunista átmenet legsúlyosabb terheit: a forradalom tisztázatlanságát, amely máig nem zárult le igazságügyi szempontból; a bányászjárások erőszakos epizódjait, amelyekkel a hatalom nyíltan megfélemlítette az ellenzéket; és az első, államilag támogatott magyarellenes uszítást, amikor 1990 januárjában a békésen tüntető marosvásárhelyi magyarokat szeparatistáknak bélyegezte. Személyére szabott alkotmányt hagyott hátra, amely hosszú időre bebetonozta az elnöki hatalom túlsúlyát. Iliescu rendszere a hatalom, az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálatok szoros összefonódásán alapult – egyfajta puha autoritarizmus volt, amelyből Románia csak nehezen tudott kitörni.
2. Constantinescu az 1996-os történelmi váltás nagy reménysége volt, egy értelmiségi, aki a civil társadalom nevében érkezett a hatalomba. Mégis, elnöksége csalódással végződött: nem tudta érvényesíteni a reformokat, elveszítette politikai támogatását, és végül maga is beismerte, hogy „legyőzte őt a rendszer”.
3. Băsescu ellentmondásos, de meghatározó alakja a román politikának. Populista retorikáját gyakran az intézményi kontroll rovására alkalmazta, de ugyanakkor ő volt az első elnök, aki nevet adott a kommunizmus bűneinek: 2006-ban ő rendelte el annak hivatalos elítélését. Elnöksége alatt csatlakozott Románia az Európai Unióhoz, és megpróbált szembeszállni az oligarchikus hálózatokkal, még ha később maga is részévé vált hasonló struktúráknak. Karizmatikus, de megosztó vezető volt, akinek politikai öröksége máig vitatott.
4. Iohannis sokak számára a nyugatos fordulat ígéretét hordozta, egy higgadt, kiegyensúlyozott elnök képét – de ebből szinte semmi sem valósult meg. Középszerű tanárból lett protokolláris államfő, aki a legnagyobb politikai válságok idején is a hallgatást választotta. Az ő nevéhez fűződik a jogállamiság eróziójának tétlen szemlélése, a kormányváltások mögötti machinációk hallgatólagos elfogadása, és a politikai cinizmus új szintre emelése. Hiába voltak kezdetben magasak az elvárások vele szemben – idővel egyre kevesebb nyoma maradt annak, hogy bármilyen vízióval rendelkezne az ország jövőjéről.

A romániai elnökválasztások történetében nem egyszer fordult elő, hogy az első forduló győztese végül elveszítette a másodikat. Az első ilyen fordulat 1996-ban történt: Ion Iliescu az első fordulóban 32,25 százalékot szerzett, míg kihívója, Emil Constantinescu 28,22 százalékot kapott. A második fordulóban azonban az ellenzéki összefogás eredményeként Constantinescu már 54,41 százalékkal győzött, közel 10 százalékpontos különbséggel.

2004-ben hasonló forgatókönyv ismétlődött meg: Adrian Năstase 40,94 százalékkal az élen zárta az első fordulót, míg Traian Băsescu 33,92 százalékot ért el. A második fordulóban Băsescu fordítani tudott, és 51,23 százalékos eredménnyel nyert – igaz, ez már egy szorosabb, kevesebb mint 2,5 százalékpontos különbség volt.

A legszorosabb második fordulós eredményt 2009-ben mérték: Traian Băsescu akkor mindössze 50,34 százalékot ért el, és alig 70 ezer szavazattal előzte meg a szociáldemokrata Mircea Geoanăt – ez máig a legkisebb különbség, amellyel elnökválasztást nyertek Romániában.

2014-ben ismét fordított az, aki az első fordulóban alulmaradt: Victor Ponta 40,44 százalékkal vezetett, míg Klaus Iohannis 30,37 százalékot kapott. A második fordulóban azonban Iohannis megfordította a versenyt, és 54,43 százalékkal győzött, csaknem 10 százalékos fordítással.

A 2025-ös elnökválasztás első fordulója viszont példátlan különbséget hozott: a győztes George Simion 40,96 százalékot szerzett, gyakorlatilag kétszer annyit, mint a második helyezett Nicușor Dan, aki 20,99 százalékkal jutott tovább. Ilyen nagy, 20 százalékos különbség az első és második helyezett között még sosem volt a második fordulóba jutók között – még 1992-ben sem, amikor Iliescu már az első körben majdnem megszerezte a többséget (47,34%). Akkor Constantinescu jó 15 százalékos hátránnyal indult a második fordulónak, és végül több mint 20 százalékkal kapott ki (61,43–38,57%).

A történelmi előzmények tehát azt mutatják, hogy az első forduló nem feltétlenül véglegesíti a verseny kimenetelét – de ekkora hátrányból, mint amekkorával most Nicușor Dan indul, még senki sem fordított.

A hasonlóságok ellenére minden romániai elnökválasztás más és más hangulatban, eltérő történelmi és társadalmi környezetben zajlott – régi vagy új jelöltekkel, vagy éppen mindkettővel. De még soha nem fordult elő olyan, mint most: hogy a döntő fordulóba két olyan jelölt jutott be, akik az országos politikában egyaránt újoncok.

És közben a nemzetközi helyzet is erőteljesen fokozódik:

• az orosz–ukrán háború nem csitul, és vele együtt Putyin árnyéka is egyre hosszabb;
• az Amerikai Egyesült Államokat egy újabb Trump-időszak fenyegeti, amelynek már az első hónapjai is meggondolatlan döntések sorát hozták;
• és egész Európában előretörnek a szuverenisták és szélsőjobboldali pártok.

Ez utóbbi tendencia – sajnos – Romániában is testet öltött, és tovább osztja azt a társadalmat, amely amúgy is épp elég nehézséggel küzd gazdaságilag és mentálisan egyaránt.

És most lássuk a vasárnapi döntő főszereplőit.

Egyikük a szélsőjobb jelöltje: George Simion begyűjtötte a szuverenista szavazatokat, és hozzájuk sorakozott fel a populizmus, a misztikum, az uszítás és a manipulatív üzenetek sokasága. Az egyszerű – sokszor zavaros, már-már primitív – „igazságosztó” szövegek utat találtak a rendszerrel elégedetlenekhez, a gazdaságilag marginalizáltakhoz és a nosztalgiázókhoz – legyen szó akár a kommunizmusról, akár a Vasgárdáról.

A neofasiszta vagy újlegionárius hangulatokra tudatosan épített a mester Georgescu és szárnysegédje, George Simion is, aki lényegében rátelepedett a tavalyi elnökválasztás első fordulójának győztesére, így különösebb erőfeszítés nélkül örökölte meg annak szavazóbázisát.

Ebben a helyzetben különösen időszerűnek tűnnek Tamás Gáspár Miklós több évtizede írt gondolatai: „Ekkor már Ceaușescu előhívta a mélyből mind a görögkeleti ortodoxiához kapcsolódó, mind a pogány (dák) jellegű román ősfasizmust, ez meg csakhamar átvette a szellemi hatalmat. Marin Preda Antonescu marsallt mentegető-igazoló regényéről (Delirul, 1975) […] egészen Adrian Păunescu ultrasoviniszta performanszáig (a mai román oroszellenesség innen származik, ebben gyökerezik, a rehabilitált Vasgárdában), ez pedig (emlékszem jól) valósággal megőrjítette a román társadalmat, ellenerők pedig nem jelentkeztek.” (Magyarnak lenni Romániában, 1977)

A valóság az, hogy a hatóságok hallgatólagos engedékenységének köszönhetően – és a tiltó törvények ellenére – a mai napig létezik egy félig nyílt Antonescu-kultusz. Ez még fegyveres testületek körében is fel-felbukkan. A társadalom pedig védtelen ezzel szemben, mert a hazafiság vagy a vallásosság retorikája gyakran elfedi a szélsőséges ideológiák beszivárgását.

Simion közben annyira élvezi a népszerűséget, az ismertséget, sőt – hasonszőrűek körében – a látszólagos nemzetközi elismertséget is, hogy túlságosan is elbízza magát. Egyre több hibát vét. Elég csak az újságírókkal szembeni durva és folyamatos viselkedésére gondolni, vagy arra, hogy következetesen kerüli a tévévitát ellenfelével. Kritikusai látják gyenge pontjait, de hívei számára ő továbbra is bátor, hibátlan, karizmatikus vezér.

A másik jelölt Nicușor Dan, Bukarest független főpolgármestere. Egykori kiváló diák, kétszeres Nemzetközi Matematikai Diákolimpia-győztes, később matematikus és városvédő civil aktivista. Három próbálkozás után 2020-ban lett a főváros első embere, majd 2024-ben újraválasztották – részben azért, mert sikerült konszolidálnia Bukarest adóssághelyzetét.

Dan eddig nem keveredett botrányokba, nem kapták hazugságon, múltjában nincsenek csontvázak. És ami talán a legfontosabb: nem akarja letéríteni az országot az európai demokrácia útjáról. Nyelvezete világos, műveltsége nem megjátszott, hanem valódi. A két jelöltet tehát nem lehet egy lapon említeni.

Egy városvédő áll szemben egy temetőrombolóval. Egy türelmes ember az agresszívval. Az egyik a tudományban hisz, a másik az összeesküvés-elméletekben.

És végül térjünk vissza a kérdéshez, amellyel kezdtük: kinek a képe kerül a keretbe?
A válasz vasárnap dől el. És lehet, hogy éppen a mi szavazatunk lesz az, amelyik eldönti, hogy az ország következő öt évében egy szélsőjobboldali, tekintélyelvű vezető arcképét akasztják a Cotroceni-palota falára, vagy egy demokratikus elkötelezettségű, európai szemléletű államfő képe kerül oda.

A döntés nem sorsszerű. A döntés a mi kezünkben van.