A varázsló neve: Orbán

Mikola István, Orbán Viktor miniszterelnök-jelölt helyettese a Fidesz 2006. március 19-én tartott kampány-kongresszusán lelkesedésből kikotyogta az addig gondosan csak legszűkebb körben felvetett gondolatot: nem csak a magyarországi győzelem a tét, hanem a hatalom tartós újraépítése, méghozzá a határon túli állampolgárság megadásával, s az ennek hűségén behajtott szavazatokkal.

„Ha négy évre nyerni tudnánk, és (...) utána mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden megoldódna” – mondta széles nyilvánosság előtt, amely csak az utolsó szög volt az addig is csapnivaló kampány koporsójába.

Mikola nem azt mondta, hogy vége a magyarellenes világnak, jön egy erős védelmező és fejlesztő nemzeti kormány, amely 15 millió magyar kormánya akar lenni.

Világosan beszél, a határon túliak állampolgársága szavazatszerzési cél, amely a Fidesznek a hatalombebetonozás eszköze lehet, akár 20 évre.

Ez különösen élesen hatott annak fényében, hogy két évvel korábban, 2004-ben a Fidesz gyakorlatilag semmit nem tett a kettős állampolgárság melletti népszavazási kampányban. A Simicska-Fidesz birodalom ékkövének számító MAHÍR egyetlen óriásplakátot sem szánt a kettős állampolgárságra, miközben Gyurcsány és Hiller forintmilliárdokból vezették a megtévesztő, „23 millió románozós” kampányt.

De nem meglepő ez, hiszen 1998, és 1999, sőt 2002, 2003-is még tele van olyan Martonyi János, Németh Zsolt, Révész Márius és Orbán Viktor idézetekkel, amelyek egyenesen rossz ötletnek tartják a kettős állampolgárságot, és rágalomnak tartják az esetlegesen ezzel járó szavazati jog megadásának Fidesz-tervét.

Épp ezért, 2006-ban a teljes Fidesz kampány újra távol kívánt maradni a témától. Ismét csak szimbolikus kérdésnek tekintette ezt, amely inkább káros a Fidesz 2006-os eredményeire, mert a magyarországi választók még mindig az MSZP „románozós” kampányhatása alatt állt.

A Mikola-beszédtől már másnap elhatárolódott a Fidesz. Orbán pedig azt nyilatkozta az Infó Rádiónak: „Mikola István egy szigorú ember, és időnként olyan véleményeket is megfogalmaz, amely egyáltalán nem találkozik a társadalom többségével”. Világos üzenet: nem az ügy maga, hanem a népszerűsége számít. A politika nem erkölcsi vagy nemzeti elvek mentén dől el, hanem a közvéleményhez igazodva.

Rogán Antal kampányfőnök, meg kijelentette: „a Fidesz a határon túl élő magyarok azon szándékait kívánja támogatni, amit a határon túl élők fontosnak éreznek. Mivel a határon túliak nem kérnek választójogot, ezért a Fidesz sem akar adni nekik választójogot.”

És akkor mindehhez képest…

2010 után a határon túliak magyar állampolgárságot kaptak. Beváltva ezzel Mikola első váteszi mondatát. Majd a választójogi törvény újraalkotása már tartalmazta a határon túliak levélszavazatának lehetőségét.

Jegyzem meg – pedig nem kérték!

Legalábbis abban a formában, ahogy a Fidesz alaptörvénybe és választójogi törvénybe öntötte azt, úgy semmiképp.

De lett. Mert az érdek úgy hozta. A társadalmi többség szerencsésen találkozott a Fidesz és Orbán Viktor érdekeivel. Hál’Istennek!

És mi történt a Nyugat-Európában dolgozó, magyar állampolgárságú százezrekkel? Ők vajon megkapták a levélszavazás jogát? Nem. Mert az már nem szolgálta az új hatalom érdekeit.

Innentől kezdve a határon túli – elsősorban erdélyi – tömbmagyarság a többi külhoni levélszavazóval együtt 2–3 parlamenti mandátum sorsáról dönthetett, saját magyarországi képviselet nélkül.

Közben a kormány jelentős összegeket áldozott a határon túli magyar intézményrendszerre, egyházakra, oktatási hálózatra – hogy éreztesse: a nemzetpolitika nemcsak szimbolikus, hanem kézzelfogható is. Ám ennek volt egy ára: a feltétlen lojalitás Orbánhoz, a Fideszhez!. Olyan lojalitás, amely minden más kérdést elsöpör, ha közelednek a választások!

Épültek templomok – de csak akkor, ha az egyházi vezetők Fideszhez hű személyek voltak. Iskolák, óvodák is szép számmal épültek – köszönet érte, különösen mivel a román állam a „negyedsimionok” miatt egyre kevesebb fejlesztési forrást biztosított a magyar régióknak.

De a támogatások kiosztása, a pénzes táskák szállítása már csak a szűk klientúra kezébe kerülhetett.

Stadion is épült – a tulajdonos a felcsúti körből került ki. Ahogy a „Tiltott” Csíki sör-be is beleivott a Fidesz háttércsapat. És építhetett erdélyi vállalkozó is nekik, ha beállt a sorba a magyarországi kliens-nagyvállalatok mellé. És mindig, mindenhol a lojalitás és az összekacsintó üzleti kapcsolatok voltak a bejutás kulcsai.

És amikor az RMDSZ mégis úgy kezdett viselkedni, mint egy másik ország magyar kisebbségének érdekeit képviselő, saját arculattal és némi transzilvanizmus-szellemmel rendelkező párt, amely nem kíván a Fidesz szervilis kliensformációja lenni – nos, akkor megindult az intézményes szétverési kísérlete. Jöttek a pártok, tanácsok, platformok, amelyek mind tudták, s egyben bőszen hirdették, hogy: ki a gazda.

Természetesen mindezt a demokratikus pluralizmus retorikájába csomagolva.

Miközben Magyarországon mindenki árulónak számított, aki jobboldaliként nem vallotta az „Egy a tábor, egy a zászló” orbáni elvét, addig Erdélyben ugyanez az elv egyenesen antidemokratikusnak lett kikiáltva. Hadd versenyezzen a magyarság a Varázsló kegyeiért, nem baj, ha ezzel egész parlamenti képviseletét veszélyezteti. A lényeg a Varázsló akarata.

2010-után Erdélyben a médiapiac, a kultúrafinanszírozás és a tudományos élet alrendszerei gyorsan leképezték a magyarországi mintát – csakúgy, mint a magyar kézen lévő gazdasági szereplők. Mindenki tudta, hova kell igazodni.

A képlet pedig egyszerű volt: adunk – bőkezűen, sokszor tényleges nemzeti célokra. De tudnotok kell: a nemzet mi vagyunk. Mi adunk. És ez addig marad így, amíg segítetek. Aki nem így látja, azt tagadjátok meg, toljátok félre, hozzatok mást – és a végén higgyétek el... csurran-cseppen.

És valóban, win-win helyzet volt ez, reciprok altruizmus, amelyben morált, és identitást talált a határon túli magyarság – abszolút érthetően.

És ebben a folyamatban Orbán nemcsak adott és hozott Erdélynek, hanem vitt is. Vitte a Trianon óta megtépázott kötődésvágyat, vitte a lelkeket – akiket elvarázsolt.

Ezért aztán különösen meglepő Orbán Viktor George Simionra való hivatkozása, majd a vele való egyetértés kinyilvánítása Tihanyban.

Egy olyan apátsági ünnepségen, ahová – ha valami nem illett – akkor az éppen egy Simion-idézet.

A puszta szavazatszámoló logika is ellentmond ennek a súlyos gesztusnak. És minden eddigi Orbán-varázslat is. Különösen annak fényében, hogy az RMDSZ-t időközben sikerült teljesen „lábhoz” idomítani.

A 2026-os választás szempontjából a zavartalan szavazatbegyűjtést épp az biztosította volna, ha Orbán legalább hallgat. De nem: ő megszólalt, kinyilatkoztatott. Simion pedig érzékelte – meg is köszönte, s most már szórólapozik is vele a kampányhajrában.

A többi csak magyarázkodás. Másodszor harminc év alatt – a nemrégiben kirobbant poloskázás után.

De akkor miért?

Mondhatjuk: azért, hogy Robert Fico mellé legyen még egy államfő, aki Brüsszelben erősíti Orbán pozícióját. Vagy: ha már úgyis együtt kell működni vele, ha megnyeri a választást, akkor jobb elébe menni. És persze még sokféleképpen lehet – látszólag – érvelni. De ezeket most hagyjuk.

A választ, amit én kerestem, Thomas Mann már rég megadta – a Mario és a varázsló című elbeszélésében.

Cippola, a színpadi hipnotizőr teljesítménye részben valós? Igen.

Félelemmel telített csodálatban részesül közönségétől? Igen.

Ámulva nézik? Hisznek a varázslatában? Igen.

Csakhogy Cippola hipnotikus mutatványai, szuggessziós manipulációi egyre öncélúbbakká válnak a műsor előrehaladtával. Ugyanannyira szólnak sötét talentumának öncélú csillogtatásáról, mint közönségének megtartásáról – a profilját jelentő tömött nézőtéren.

Cippola önmaga és közönsége kiteljesedésében – ahogy újabb és újabb trükkel tesz nevetségessé másokat a nagyközönség előtt – csak az emberi méltósággal nem számol.

Azzal, hogy van egy pont, amin túl már nem lehet továbbmenni, ahol a varázslat és a látszólagos önkéntes együttműködés már megalázásba torkollik.

Egy öntudatlan állapotba, amelyből felébredve világossá válik: amit a közönség a varázsló bűvöletében igaznak hitt – és hinni akart –, puszta illúzió volt. Megszégyenítő hallucináció. A varázslót pedig a kezdetektől csak egy dolog érdekelte: önmaga.

A Tihanyi Apátságban Cippola immár csókot kért az erdélyi magyarságtól.

Erdély meg tétován áll.

A mutatványnak ezzel most vége.