Markó Béla: Választási pamflet

Volt egyszer egy rendszerváltás. Nekem még élő emlék, sokaknak talán már történelem. Mindenképpen gyakran idézzük fel ma is, hogy mit jelentett Romániában a diktatúra bukása, és hogyan épült meg egy egészen más rendszer, a demokrácia. Szilárdnak hittük egy ideig, mostanában viszont roskatagnak tűnik, talán nem is ártana újratervezni vagy legalább megerősíteni egy-két tartópillérét ennek az építménynek. Fárad a fa, a tégla, a beton, és ugyancsak elfáradnak az ideológiai konstrukciók is, például a politikai pártok. Nem csoda hát, ha időnként változást akarnak sokan. Csakhogy nem mindegy, milyen változást.

Mintha belefáradtunk volna mi, magyarok is abba a vállalkozásba, amelynek ezelőtt harmincöt évvel nekifogtunk. Igaz, a mi rendszerváltásunk még radikálisabb volt, mint a másoké. Nekünk akkor több fontos döntést kellett meghoznunk, de ezek közül is a legfontosabb az volt, hogy mostantól fogva önálló közösségként kívánunk élni, és nem hagyjuk, hogy mások döntsenek helyettünk. Tagadhatatlan, hogy a román többségnek is keservesen meg kellett küzdenie a szabadságért, de nekünk még magyar identitásunkat is fel kellett szabadítanunk úgymond, el kellett fogadtatnunk nyelvi, oktatási, kulturális jogainkat, és ezt a harcot hol a többséggel együttműködve, hol velük szemben kellett megvívnunk. Viszont mindahányszor mi döntöttük el, hogy kivel szövetkezünk, és kivel nem, kit támogatunk, és kit nem.

Amerikától, Európától és főleg Magyarországtól is segítséget vártunk mindig, de nem ők döntöttek helyettünk. Nem is tehették, hiszen a magunk helyzetét mi ismertük, és ez ma is így van.

A mi igazi rendszerváltásunk tulajdonképpen 1990. március 20-án kezdődött Marosvásárhelyen, amikor úgy döntöttek a magyarok, hogy nem tűrik az erőszakot, és összefogtak a március 19-i agresszorok ellen. Majd folytatódott a rendszerváltás azzal, hogy 1996-ban a mi szavazatainkkal lett új elnöke az országnak, és történelmileg is előzménytelenül beléptünk a román kormányba. Az ország javára és egyúttal a mi javunkra is. Így gondoltuk, és így is lett. 1990 márciusában és utána is még sokáig nagyon egyedül voltunk. Csak magunkra számíthattunk, ahogy mondani szokás. Nincs szörnyűbb érzés ennél a kollektív magánynál. Aki nem élte át, nehezen tudja elképzelni, hogy milyen az, amikor sietve lépkedsz a járdán, nem sétálsz, nem nézelődsz, és ha jön szembe valaki, arrébb húzódsz. Arrébb húzódik ő is, hogy minél távolabb legyen tőled, figyelitek egymást, hogy vajon a másik román-e vagy magyar. Néha rá lehetett jönni, legtöbbször nem. Városon egyformán öltözünk, az arcunk sem nagyon különbözik. Hosszú-hosszú időbe telt, amíg elmúlt ez a szorongás. Meg hát első kormányra lépésünk után is megpróbáltak egyesek visszafordítani minket.

Ki ne emlékezne a Mátyás-szobor történetére? A magyargyűlölő kolozsvári polgármesterre? Vagy a Nagy-Románia Párt hirtelen felemelkedésére? A Szabadság-szoborra? A helységnevek lemázolására? A magyarverésekre? A marosvásárhelyi katolikus líceumra?

Nem folytatom. De Úzvölgyét mégis meg kell még említenem. A múlt kazamatáiból előbújt uszítókat, akik ugyanolyanok voltak, és ugyanazt akarták, mint a marosvásárhelyi támadók 1990 márciusában. Igen a rendszerváltás sohasem érhet véget, és a demokrácia is addig tart csupán, amíg képesek vagyunk megvédeni.

Szörnyű lenne, ha elveszítenénk, amit eddig megvalósítottunk, az iskolákat, a nyelvhasználatot, az önkormányzatiságot. Tudom, ha valami megvalósul, hamar felejtjük. Pedig a mi döntésünk által, a mi erőnkből, a mi összefogásunkkal történt, ami történt. Lehet, unalmas ezt állandóan felemlegetni. Akkor viszont legalább arra gondoljatok, arra a sok rosszra, ami megtörténhetett volna, amennyiben mi nem vagyunk erősek, és ezután is megtörténhet, ha nem lesz erőnk megakadályozni. Ezekben a hónapokban kiderült, milyen könnyű ezt az országot a sötétbe visszalökni, és ezzel együtt elvenni tőlünk mindazt, amit kivívtunk magunknak.

Most is nekünk kell dönteni. Hadd legyek nyersen őszinte: nem Amerika elnökének, nem az orosz elnöknek, nem Magyarország miniszterelnökének, nem a francia elnöknek, nem a német kancellárnak. Nekünk kell meghozni a döntést.

Kinek-kinek egyenként is. Hallom, azt mondja Magyarországon néhány publicista, egy-két politikus, aztán maga a miniszterelnök is, hogy egyetértenek a keresztény – sokan vagyunk keresztények errefelé, ki jó, ki rossz! –, EU-ellenes, szuverenista jelölttel kereszténység és Eu-ellenesség dolgában. Én ugyan azt gondolom, hogy egy nyílt és toleráns, határok nélküli EU helyett a nemzetállamok Európáját propagálni kapitális tévedés, hiszen nekünk itt a nemzetek, etnikumok, régiók Európájára lenne szükségünk, ám ki tudja, igazam van-e. Az én szemléletem nyilván sajátosan erdélyi magyar szemlélet, mi talán rövidlátók vagyunk, csak az erdélyi magyar érdekekre figyelünk. De tessék mondani, Úzvölgye dolgában is egyet tetszik érteni az illető elnökjelölttel? Legionárius eszmék ügyében is? Költői kérdés persze.

Csakhogy nekünk nem olyan Európa kell, amelyben egy sírgyalázóval bármiben is egyet lehet érteni. A mi tolerancia-eszményünk, beismerem, véges. Vagyis véget ér az úzvölgyi katonatemető bejáratánál.

Ezt egyértelműen ki kell mondani. A mi döntésünk, a mi felelősségünk ez. Nemcsak egy-két vezetőé, nemcsak egy politikai szervezeté, hanem az egész erdélyi magyar közösségé. Aki azt hiszi, hogy a történelem nem ismétlődhet, nem ismeri a történelmet. Ismétlem, ne magyarázgassuk, hogy temetőrombolókkal is együtt lehet működni, mert vannak közös céljaink. Nem lehet. Nincsenek közös céljaink. Ez nem rendszerváltás lesz, ha lesz, hanem rendszer-visszaváltás. Kapunk cserébe diktatúrát. Azt mondja az egyik magyarországi ifjú miniszter, aki korához képest máris mindentudó, szakértője a román nacionalizmusnak is ezek szerint, meg aztán közmondásokat is ismer, szóval azt fejtegeti, miközben az úzvölgyi hős esetleges győzelmét latolgatja, hogy „a puding próbája az evés”. Mi ezt a pudingot már kóstoltuk, miniszter úr, nem kérünk belőle, és önöknek sem ajánljuk, mert súlyos gyomorrontás lesz belőle.