Az alternatívától nem kell félnetek

Románia végre európaivá válik – mondanám és nevetnék is mellé, ha a cinizmusomnál nem volna erősebb a félelmem, ahogyan erősödik a szélsőjobboldal otthon. Elégtételt sem igazán érezhetünk azért, mert Marx, Lenin, Adorno, Lukács stb., megannyi baloldali elemző nyomvonalán újra igazunk lett – legutóbbi könyvében Naomi Klein is arról ír, hogyan sajátítja ki a szélsőjobboldal a baloldali gondolatokat.

Mit is értek az európaiasodó Románia alatt? Semmi mást, minthogy a brit, a francia, a német, a holland, a svéd, finn, olasz, osztrák, spanyol és más dicső, távoli és példaképnek tekintett országok után Romániában is előretör a szélsőjobb. Örvendhetünk: utolértük őket.

Új hazámban, Finnországban például egy neoliberális-újfasiszta koalíció veri szét a szociális hálót most már két éve, amelynek a magát pénzügyminiszternek és miniszterelnök-helyettesnek nevező személy alig néhány éve bevándorlók lelövöldözéséről merengett blogposztjában és majomnak nevezte a törököket, pártjának egyik asszisztense (az ún. egészségügyi miniszteré) veszteseknek nevezte a szociális segélyre szorulókat, akik szerinte „megérdemlik a szegénységet”.

Liberális álláspontokkal szemben a fasizálódás és a fasizmus nem antikapitalista. Ez egy szívesen ismételgetett önámítás, mert nem fér bele a gondosan dédelgetett dogmába, hogy a világ legcsodásabb gazdasági-társadalmi rendszere, amely az örökkévalóságig boldogít majd minket, szerkezetileg társadalomellenes. Ezzel szemben a valóság, hogy a fasizmus a kapitalizmus válságtünete: a tőke akkor virágzik, amikor a társadalom rothad, és szüksége van egy olyan államra, amely a társadalmat ellenőrzi a gazdasági elit helyett. Ezt látjuk most, és ebbe a szorítóba kerülnek a nyugati társadalmak: választhatják a régi elitet vagy a kihívóikat, csak hát ha más is a külcsín, a belbecs azonos.

Egy mai korporáció strukturálisan tulajdonképpen fasiszta: katonás, végletekig hierarchikus, absztrakt és társadalomellenes végcélokkal operáló nagy gépezet, amelyben a piramis alját adó nagy többség retteg és hallgat, ahogy pedig haladunk felfelé, úgy nő a hatalom és a mások fölötti uralom lehetősége. Egy borzalmas konstrukció, és ez az, amely adja a társadalom szerkezetének mintáját is a hatalom számára. A társadalomnak meg kell szűnnie, hogy atomjaira hullva végre eljöjjön az örök versengés kora, a szolidaritás helyett. Ez ma jóformán minden politikai szereplő társadalomképe: zárójelbe tenni a társadalmat.

Borbély András felvázolta már, hogy miféle jelöltek közül lehetett választani, és hát kifejezetten kiábrándító a kép. De ismerjük a képletet: az uralkodó elit módszeresen verte szét a politikai baloldalt a nyolcvanas évektől: azok pedig, akik a valódi baloldal helyére léptek, csak azt a szerepet látják el, hogy fel lehessen mutatni a látszatpluralizmust a valódi helyett. Spektákulum a maga pőreségében: úgy tűnik, van választási lehetőség, valójában ugyanazt a szervezett lerablást viszi véghez, amellyel szembesülünk évtizedek óta. A törésvonalak esztétikailag és valahol a jelentéktelen, többnyire mellékes kérdések mentén jelennek meg. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy nem fontosak időnként: éppen az a probléma, hogy milyen kérdések váltak mára fontossá, milyen kérdések helyére lépve.

Románia tehát megérkezik Európába, nincs ebben tulajdonképpen semmi különös. A kontinens globális gazdasági és politikai súlya évtizedek óta csökken, a mélyen gyökerező fehér felsőbbrendűség alól kicsúszik a hatalom, és ott marad a helyén egy mélyen kínos ábrándozás a dicső múltról, a gazdasági erő téves magyarázataira építve, amelyek módszeresen elhallgatják a brutális gyarmatosítások hatását a több évszázados fölényre.

Ahogy a kapitalizmus átalakul, áttevődnek a hangsúlyok, úgy veszít teret Európa, amellyel nem tud mit kezdeni legfennebb a szűkre szabott keretein belül: a „verseny” megkívánja, hogy az emberek és a természet kizsákmányolása elől eltakarítsa a létező korlátokat, és mivel semmilyen alternatívát nem fogad el, marad a krízisre adott hamis megoldás: a fasizmus, amely az osztályantagonizmust főképpen rassz- és gender-ellentétekké keretezi át, vagyis már nem a kapitalizmusra mutat rá az egyenlőtlenségek, a hétköznapi megélhetési problémák, megfizethetetlen lakhatás, kilúgozott szociális biztonság, magányosság stb. stb. miatt, hanem a gyengékre, kisemmizettekre, más tetszőleges csoportokra.

Ez persze semmire nem megoldás, mert eleve nem megoldásnak szánták. Kicsit olyan, mint Hofi, csak nem humoros: szelepnek ideig-óráig megteszi, aztán meglátjuk. Amikor a tömegek majd ráébrednek, hogy újra átverték őket (a már említett finn példa nyomán: két év borzalom után a szélsőjobb szavazóbázisának jelentős hányada párolgott el), akkor keresni fogják az alternatívát. Egy bátor baloldalnak kell ott lennie, hogy meg is találják.